Szabadnap, és persze kiállítás: Arles-ben minden hétvégére jut valami. A polgármester mondatai a kulturális fővárosról sok mindent megmagyaráznak. Hiányozni fog ez a környék — és lehet, hogy tavasszal már nem térek vissza

Arles, 2025. 10. 17. Péntek

Már én sem lepődöm meg azon, ha a szabadnapomon egy kiállításon találom magam. 

Arles-ben vagyok, és szembejön velem a polgármester nyitóbeszéde az e heti fesztivál honlapján:
„… hogy Arles kulturális fővárossá váljon…”
Aha, így már mindent értek.
Ha ez a cél, akkor érthető, miért van az, hogy itt minden hétvégére jut egy művészeti esemény, miért lógnak kortárs festmények néhány kávézóban; miért van az, hogy a tízfős nyelvtanulós csoportból hárman is aktív művészek voltak, és a színház nyitva tartását mindenki ismerte.

Ez nem egy nagy, talán ötvenezres város, a lakosságszámhoz képest meg tényleg az az érzése az embernek, mintha ez egy összművészeti találkozóhely lenne. Nem ez a legolcsóbb város, száz kilométeren belül bármelyik városban könnyebben megoldható a lakhatás, mégis nem én vagyok az első, aki inkább itt élne, mint a többi városban.

Hiányozni fog ez a környék!

Néhány hét múlva elmegyek, és — mivel fontos a pénz — nem biztos, hogy tavasszal ide fogok visszajönni.

Az jut eszembe a polgármester mondatáról, hogy ezt biztosan nem ő és nem idén fogalmazta meg először.
Például a nyári fotófesztivál már több mint harmincéves.
Illetve az, hogy ide szokjon ennyi művész lelkű ember, ahhoz évtizedeken keresztül kellett stratégiákban gondolkodni.

Mondjuk ez bármely település fejlődésének a kulcsa lehet: az előremutató várostervezés.
Az meg talán mindenre és mindenkire igaz, hogy nagy erőt ad, ha meghatározzuk, mitől vagyunk mások, mint a többiek, és annak tudatában haladunk.

Szt. Anna templom

Szóval a főtéren helyi fotósok munkáiból rendeztek be kiállítást.
Volt, aki embereket fotózott random szituációkban, volt, aki természetet fotózott, volt, aki simán csak hétköznapi hangulatokat hozott.
Jó anyag.

Flotados

Ez volt a neve annak a produkciónak, akik a fesztivál nyitóelőadását adták; felsültek, aztán újrakezdtek.
Amúgy érdekes műsor, de pénzt nem adtam volna érte.

Tök sötét van, és egyszer csak elkezd lebegni egy hatalmas zongora az első emelet magasságában; elforgatva, a zongora tetejét látjuk függőlegesben. A férfi felugrik rá, és kb. fekvő testhelyzetben kezd el játszani. A zongorára képeket vetítenek a Holdról és egy holdon táncoló hercegnőről. A férfi játszik; halljuk, hogy valaki van a zongorában, ki akar törni. A Hold hercegnője előbújik a zongorából, leenged egy hatalmas sálat, a sálon lógva kezd el akrobatikus táncot lejteni, később táncol egy hatalmas fehér, lebegő gömbön is, ami a Holdat szimbolizálja. A férfi harmonikára vált. A lány a földre érkezik, ott is van egy hagyományos zongora, azon is táncol, míg a férfi játszik neki. Aztán egy hatalmas rudat állítanak a zongorába, a lány rúdtáncolni kezd a férfi játékára.

Na, ezen a ponton állapítottam meg, hogy ezt kicsit túlbonyolították.

Kevesebb showelemmel többre vinnék. Tök jó ötlet ez a lebegés, de akkor miért nem maradnak végig a levegőben?

A kevesebb műsorelem és a kevesebb eszköz talán nem okozott volna áramszünetet a műsor közepén.
Tizenöt percet állt az amúgy negyvenöt perces műsor.
Azt írják, ez egy szerelmi történet volt.

Monument’ Arles

Így hívják a hétvége eseménysorozatát.
Már a szó is történelmi emlékművekre utal — amikből itt van bőven.
Gondolom, az a motiváció, hogy a világörökségi helyszíneket népszerűsítsék — ilyen például ez a tér is, a püspöki palotával, az egykori postapalotával, a két templommal és az öreg városházával.
Minden programot úgy szerveznek, hogy a díszletet a történelmi emlékek adják.

---

Not Surprising

A day off that, unsurprisingly, turns into an exhibition day — Arles rarely has a weekend without art.
The mayor’s line about becoming a cultural capital suddenly makes everything click.
I’ll miss this place — and I may not return in spring.

Arles, Friday, 17 October 2025
I’m not surprised anymore when I find myself at an exhibition on my day off.
I’m in Arles, and the mayor’s opening speech pops up on the festival’s website:
“…that Arles should become a cultural capital…”
Aha — now it all makes sense.
If that’s the goal, it explains why there’s an art event every weekend, why contemporary paintings hang in a few cafés; why, in a ten-person language-learning group, three were active artists and everyone knew the theater’s opening hours.
This isn’t a big city — maybe fifty thousand — yet relative to the population you really feel as if it were a cross-disciplinary arts meeting place.
It’s not the cheapest town; within a hundred kilometers housing is easier almost anywhere else, and still I’m far from the first who’d rather live here than in other cities.
I will miss this area!
In a few weeks I’ll leave and — since money matters — I’m not sure I’ll come back in spring.
What the mayor said surely wasn’t coined by him this year; for example, the summer photo festival is already more than thirty years old.
And for so many artist-souled people to get used to coming here, it must have taken decades of strategy.
That might be the key to any town’s development: forward-looking urban planning.
And maybe it’s true for everything and everyone that defining what makes us different gives great strength — and then moving forward with that in mind.

St. Anne Church
On the main square they set up an exhibition of local photographers’ works.
Some shot people in random situations, some shot nature, some simply captured everyday moods.
Good material.

Flotados

That was the name of the troupe who gave the festival’s opening show; they botched it, then started over.
Interesting, but I wouldn’t have paid for it.
It’s pitch dark, and suddenly a huge piano starts floating at first-floor height; rotated, we see its lid vertically.
The man jumps onto it and, almost lying down, starts to play.
They project images of the Moon and of a princess dancing on the Moon onto the piano.
The man plays; we hear someone inside the piano trying to break out.
The Moon princess emerges from the piano, lets down a huge scarf, and, hanging from it, begins an acrobatic dance; later she dances on a huge white floating sphere symbolizing the Moon.
The man switches to accordion.
The girl lands; there’s a regular piano on the ground too, she dances on that while he plays for her.
Then they set a huge pole into the piano, and the girl starts pole-dancing to his playing.
At this point I decided they’d overcomplicated it.
With fewer show elements they’d achieve more.
The floating idea is great, but then why not stay airborne throughout?
Fewer elements and less gear might also have avoided the power outage in the middle of the show.
The performance, which should have been forty-five minutes, stood still for fifteen.
They say it was a love story.

Monument’ Arles
That’s the name of the weekend’s event series.
The word itself points to historical monuments — of which there are plenty here.
I assume the motivation is to showcase World Heritage sites — like this square with the bishop’s palace, the former post palace, two churches, and the old town hall.
Every program is arranged so that historical landmarks provide the backdrop.

---

Pas étonnant

Un jour de congé qui, sans surprise, finit en visite d’expo — à Arles, rarement un week-end sans art.
La phrase du maire sur la « capitale culturelle » éclaire tout.
Cette région va me manquer — et je ne reviendrai peut-être pas au printemps.

Arles, vendredi 17 octobre 2025
Je ne m’étonne plus de me retrouver à une exposition pendant mon jour de repos.
Je suis à Arles, et le discours d’ouverture du maire me saute aux yeux sur le site du festival de la semaine :
« … pour qu’Arles devienne une capitale culturelle… »
Ah, d’accord — tout s’explique.
Si c’est l’objectif, on comprend pourquoi il y a un événement artistique chaque week-end, pourquoi des tableaux contemporains pendent dans quelques cafés ; pourquoi, dans un groupe de dix apprenants en langue, trois étaient des artistes actifs et tout le monde connaissait les horaires du théâtre.
Ce n’est pas une grande ville — peut-être cinquante mille habitants — et pourtant, au regard de la population, on a vraiment l’impression d’un lieu de rencontre pluridisciplinaire.
Ce n’est pas la ville la moins chère ; dans un rayon de cent kilomètres, le logement est plus simple presque partout, et pourtant je suis loin d’être la première personne qui préférerait vivre ici plutôt qu’ailleurs.
Cette région va me manquer !
Dans quelques semaines je pars et — comme l’argent compte — je ne suis pas sûr de revenir au printemps.
La phrase du maire n’a certainement pas été inventée par lui cette année ; par exemple, le festival photo d’été a plus de trente ans.
Et pour qu’autant de gens au tempérament d’artiste prennent l’habitude de venir ici, il a fallu des décennies de stratégie.
C’est peut-être la clé du développement de toute commune : un urbanisme prospectif.
Et c’est peut-être vrai pour tout et chacun qu’une grande force naît quand on définit ce qui nous différencie des autres — puis qu’on avance en en ayant conscience.

Église Sainte-Anne
Sur la place principale, on a monté une exposition des travaux de photographes locaux.
Certains ont photographié des gens dans des situations aléatoires, d’autres la nature, d’autres encore de simples ambiances quotidiennes.
Beau corpus.

Flotados

C’était le nom de la troupe qui a donné le spectacle d’ouverture du festival ; ils se sont plantés, puis ont recommencé.
Intéressant, mais je n’aurais pas payé pour ça.
Il fait noir d’encre, et soudain un énorme piano se met à flotter à la hauteur du premier étage ; pivoté, on en voit le couvercle à la verticale.
L’homme saute dessus et, presque couché, se met à jouer.
On projette sur le piano des images de la Lune et d’une princesse dansant sur la Lune.
L’homme joue ; on entend quelqu’un dans le piano qui veut s’en échapper.
La princesse de la Lune sort du piano, laisse descendre une immense écharpe et, suspendue à celle-ci, entame une danse acrobatique ; plus tard elle danse sur une grande sphère blanche flottante qui symbolise la Lune.
L’homme passe à l’accordéon.
La fille atterrit ; il y a aussi un piano traditionnel au sol, elle y danse pendant qu’il joue pour elle.
Puis ils fixent un grand mât dans le piano, et la fille commence un numéro de pole dance sur sa musique.
À ce stade, j’ai conclu qu’ils avaient trop compliqué la chose.
Avec moins d’effets de show, ce serait plus efficace.
L’idée de lévitation est super, mais alors pourquoi ne pas rester en l’air tout du long ?
Moins d’éléments et moins de matériel auraient peut-être évité la panne de courant au milieu du spectacle.
Le spectacle, prévu pour quarante-cinq minutes, a été interrompu pendant quinze.
Ils disent que c’était une histoire d’amour.

Monument’ Arles
C’est le nom de la série d’événements du week-end.
Le mot renvoie lui-même aux monuments historiques — dont la ville ne manque pas.
Je suppose qu’il s’agit de mettre en valeur les sites du patrimoine mondial — comme cette place avec le palais épiscopal, l’ancien palais des postes, deux églises et l’hôtel de ville.
Chaque programme est organisé de façon que les monuments servent de décor.

---