Ennek vége, hurrá?

Egy olyan munkahely utolsó napját írom, ahol már hetek óta érzem, hogy lenéznek, mégis rendesen befejezem, amit rám bíztak. Ma már csak látszatfeladatok jutottak, közben csendben elpakoltam az életemet egy hátizsákba és pár dobozba. Az utolsó kézfogás után öt perccel már nem tudok nem vigyorogni: ennek most tényleg vége.

---

Ennek vége,
hurrá!

Mára már csak látszattevékenységek maradtak, így belefér, hogy munkaidőben a szobámat még egyszer kitakarítom, az utolsó táskámat is összekészítem az indulásra.

Ma három órát azzal töltöttem, hogy elbújtam a teniszpálya mögött, és üzeneteket írtam.

Lekapcsoltam a harmadik melegvizes ballont is, majd jött a tulaj férje, és minden kapcsolót átnézett. Az úszómedencéhez is kijött egy ember, akinek a dolga a szakszerű téliesítés volt. Szóval feleslegesen dolgoztam vasárnap és hétfőn. Szólhattak volna, hogy nem tartanak többre, mint egy segédmunkást a kertben, mert akkor nem töröm magam.

Ma már rezzenéstelenül nyugtázom, hogy jól mértem fel, amikor azt láttam, hogy engem itt lenéznek, ezért nekem itt nincs jövőm. Ha eddig nem lett volna egyértelmű, akkor most már biztos: ide nem jövök vissza, akkor sem, ha ebbe a földrajzba nagyon beleszerettem.

Abban is biztos vagyok, hogy a takarítók főnöke az én szobámat is alaposan átnézi, kielemzi és megkritizálja – ahogy tette ezt az eddigi összes távozó kolléga után. Aztán, mire ezt kigondoltam, meg is jelent a tulajdonos asszonnyal (akinek a punciját fényesre nyaldossa – de tényleg; láttam egy ízben, ahogy hajnali fél öt körül a szobájából támolyog ki).

Azt mondja a tulajdonos asszony, be kell jönnie a szobámba, mert le kell fotóznia a vizes falakat. Most már egy kívülálló higgadtságával jegyzem meg, hogy micsoda kreatív mellébeszélés, pedig joga van – a jelenlétemben – bármikor bejönni a szobámba. Szóval azt válaszolom neki, hogy ez az ön háza, bármikor beléphet a szobámba.

A tulajdonos asszony megjegyzi, hogy tök jól kifestettem a falakat, és kezeltem a párásodást. Szó szerint a jobb segge mögött követte a takarítók főnöke, és jegyzi neki, hogy „az ágyneműt kidobjuk, a hűtő koszos, meg a fürdő is”, majd ezeket a tulajdonos asszony továbbmondja nekem.

Fogtam egy doboz Hypót, és szétlocsoltam a hűtőben meg a fürdőben, a többi nem érdekel; nem fogok feleslegesen dolgozni, hisz tudom, hogy a következő hetekben látványos undorral fogja a szobámat takarítani.

Azonban mindez már nem hat meg, hisz ennek már vége; végleg vége ennek a sztorinak.

Háromnegyed ötkor előbújok a teniszpálya mögül, elbúcsúzom Aude-tól, aki ezeddig a recepció vezetője volt, mostantól a hotel vezetője. (Végre egyszer a megfelelő ember a megfelelő helyen!)

A kulcsokat már napközben leadtam, a borravalót átvettem. Megjegyzem, a november elsejei, másodikai pár eurós borravalót elsikkasztották. Remélem, szívgyógyszerre költik.

Pontban 17:00-kor utolsó kézfogás; jó színész vagyok, nem a képükbe vigyorgok, hanem utána öt perccel.

Les Baux, 2025. november 05. szerda

---

It’s Over, Yay?

I’m writing about my last day at a place where I’ve felt for weeks that I’m being looked down on, and yet I still finish the work they give me properly. Today it was all token tasks, while quietly I packed my life into one last bag and a few boxes. After the final handshake, five minutes later I can’t help grinning: this really is over now.

It’s over,
yay!

By today only make-believe tasks were left, so I could get away with tidying my room during working hours and packing my last bag for departure.

I spent three hours hiding behind the tennis court, writing messages.

I switched off the third hot-water tank as well, then the owner’s husband came and checked every single switch. For the pool, a specialised guy turned up whose job was to winterise it properly. So I’d basically worked for nothing on Sunday and Monday. They could have told me they don’t value me as anything more than a garden labourer, and then I wouldn’t have busted my ass.

By now I can calmly acknowledge that I read the situation correctly: they look down on me here, so I have no future in this place. If that hadn’t been clear before, it’s crystal clear now: I won’t be coming back, even though I really fell in love with this bit of geography.

I’m also quite sure that the head of the cleaners will go over my room in detail, analyse it and criticise it – just like she’s done after every single departing colleague. And right as I was thinking this, she turned up with the owner (whose pussy she literally licks shiny – really; I once saw her staggering out of the owner’s room around half past four in the morning).

The owner says she needs to come into my room because she has to take photos of the damp patches on the walls. From my now slightly detached outsider’s calm I can only note what a creative excuse this is, especially since she has every right to enter my room at any time as long as I’m present. So I tell her: this is your house, you can enter my room whenever you like.

The owner comments that I did a great job painting the walls and dealing with the damp. Right behind her right butt cheek walks the head of the cleaners, whispering to her that “we’ll throw out the bedding, the fridge is dirty, and so is the bathroom”, and then the owner dutifully passes this on to me.

I grabbed a bottle of bleach and splashed it around the fridge and the bathroom; the rest I don’t care about. I’m not going to work extra for nothing, especially when I know she’ll be cleaning my room with theatrical disgust over the next few weeks.

But all this doesn’t really affect me anymore, because this is over; this story is done for good.

At a quarter to five I crawl out from behind the tennis court and say goodbye to Aude, who until now was head of reception and from now on will be running the hotel (finally the right person in the right place!).

I’d already handed in my keys during the day and collected my tips. I might add that the few euros of tips from the first and second of November mysteriously disappeared. I hope they spend it on heart medication.

Exactly at 17:00, the last handshake; I’m a good actress, I don’t grin in their faces – only five minutes later.

---

C’est fini, youpi ?

Je raconte mon dernier jour dans un endroit où, depuis des semaines, je sens bien qu’on me méprise, et pourtant je termine correctement le travail qu’on me confie. Aujourd’hui, il ne restait plus que des tâches de façade, pendant que je rangeais tranquillement ma vie dans un dernier sac et quelques cartons. Après la poignée de main finale, cinq minutes plus tard, je ne peux plus retenir mon sourire : cette histoire est vraiment finie.

C’est fini,
youpi !

Aujourd’hui, il ne restait plus que des activités de façade, ce qui m’a laissé le temps de ranger ma chambre pendant les heures de travail et de préparer mon dernier sac pour le départ.

J’ai passé trois heures à me cacher derrière le court de tennis à écrire des messages.

J’ai éteint le troisième ballon d’eau chaude, puis le mari de la propriétaire est venu vérifier tous les interrupteurs un par un. Pour la piscine, un technicien est venu exprès pour l’hivernage. Autrement dit, j’ai travaillé pour rien dimanche et lundi. On aurait pu me dire qu’on ne me considère pas comme plus qu’un simple manœuvre de jardin, dans ce cas je ne me serais pas autant cassé la tête.

Aujourd’hui, je constate sans ciller que j’avais bien analysé la situation : ici, on me regarde de haut, donc je n’ai aucun avenir dans cet endroit. Si ce n’était pas encore évident, maintenant c’est certain : je ne reviendrai pas, même si je suis tombée amoureuse de cette région.

Je suis tout aussi certaine que la cheffe des femmes de ménage passera ma chambre au peigne fin, l’analysera et la critiquera – comme elle l’a fait pour tous les collègues qui sont partis avant moi. Et au moment où je pense ça, elle apparaît justement avec la patronne (qu’elle lui lèche littéralement la chatte jusqu’à la faire briller – vraiment ; je l’ai vue une fois tituber hors de sa chambre vers quatre heures et demie du matin).

La patronne me dit qu’elle doit entrer dans ma chambre pour photographier les murs humides. Avec le calme d’une quasi étrangère, je ne peux que noter à quel point c’est une excuse créative, alors qu’elle a le droit – en ma présence – d’entrer dans ma chambre quand elle veut. Je lui réponds donc que c’est sa maison, qu’elle peut entrer à tout moment.

La propriétaire remarque que j’ai très bien repeint les murs et traité l’humidité. Juste derrière sa fesse droite, la cheffe des femmes de ménage la suit et lui souffle : « la literie, on la jette, le frigo est sale, la salle de bains aussi », et la patronne me répète tout ça ensuite.

J’ai attrapé un bidon d’eau de Javel et j’en ai aspergé le frigo et la salle de bains ; le reste ne m’intéresse pas. Je ne vais pas travailler pour rien, alors que je sais qu’elle va nettoyer ma chambre dans les prochaines semaines avec un dégoût soigneusement théâtral.

Mais tout ça ne m’atteint plus : c’est fini, cette histoire est terminée pour de bon.

À cinq heures moins le quart, je sors de ma cachette derrière le court de tennis et je dis au revoir à Aude, qui jusqu’ici était cheffe de la réception et qui devient maintenant directrice de l’hôtel (enfin la bonne personne au bon poste !).

J’avais déjà rendu mes clés dans la journée et récupéré mes pourboires. Je note au passage que les quelques euros de pourboire des 1er et 2 novembre se sont volatilisés. J’espère qu’ils les dépenseront en médicaments pour le cœur.

Pile à 17 h, dernière poignée de main ; je suis une bonne actrice, je ne leur souris pas au nez, j’attends cinq minutes pour le faire.

---