Budapesti bárpultoktól zalai folyosókig

Mondatfoszlányok budapesti bárpultoktól zalai iskolafolyosókig és egy avignoni raktárig – így próbálom összerakni, honnan is vagyok valójában. Közben kiderül, ki tartott furának gyerekkoromban, miért zavarba ejt egy spontán ölelés, és mit kezdjek azzal, hogy „értékeld magad reálisan”. Ez a „Van mit átgondolni” című fejezet első része.

---

Mondatfoszlányok következnek a magyarországi utamról. 2025 novemberében, Budapesten és Zalában, egy naplóbejegyzést sem készítettem, helyette mondattöredékeket jegyeztem fel – ott és akkor, amikor azok épp eszembe jutottak. Most ezeket nem időrendi sorrendbe rendezem; úgy válogatok belőlük, ahogy az aktuális kedvem diktálja. Igen, a dátumokat és neveket szándékosan rontottam el.

Elhangzott néhány mondat, mozzanat, amiket egyelőre nem tudok hová tenni, de mindenképp szeretném őket megjelölni – vissza kell rájuk térnem.

„Úgy nézel ki, mint egy francia.”

Aki ezt mondta, annál biztos vagyok benne, hogy még életében nem látott franciát élőben; a tévé meg nem a valóság – ugye ezt mind jól tudjuk.

„Úgy beszélsz, mint egy francia.”

Aki ezt mondta, az már beszélt olyannal, akinek francia az anyanyelve. Akár túlzott, akár nem, az már biztos, hogy Magyarországon is egyből feltűnik, hogy nem vagyok idevalósi.

No de, akkor hova valósi vagyok?

Amikor utazással kapcsolatos riportokat hallgatok, akkor nem azt kérdezik egymástól, hogy hol laksz, hanem hogy mi a bázisod. Nekem most jelenleg Avignon – ott vannak a cuccaim egy kis raktárban, jelenleg ez az a pont, ahova biztosan visszatérek. És igen, avignoniként szívesen jellemezném magam.
Nem lenne rossz ott találni valami kis albérletet, az is lehet, hogy egy szoba pont megfelelő lenne arra a célra, hogy legyen hova visszatérni.

„Egyedül vagy.”

Igen, tudom. A furcsa az, hogy ez csak számomra nem jelent problémát.

Így november után az viszont nem kérdés: jobb úgy, ha rendszeres visszajelzéseket kapok. Arra is rá kell jönnöm, hogy maradi vagyok, mert fogalmam sincs arról, hogyan kell kapcsolatokat ápolni az online térben.

Talán még az önbizalmamat is zárójelbe teszi, ha észreveszem, hogy sokkal magabiztosabb vagyok, ha kapok az emberektől visszajelzést; akkor kevésbé érzem magam elveszettnek.

(Pedig nem vagyok az.)

Valahogy rá kell szoknom az online kapcsolattartásra.

„Érkezésedkor meg akartalak ölelni, és te távolságot tartottál.”

Hogy mi?! Mármint én?! Mármint én, az érintésmániás?! Hát mi történt velem?! Miért?!

„Értékeld magad reálisan!”

Ezt olyasvalaki mondta, akivel alig több, mint fél órája ismerkedtem a Gozsdu udvar egyik bárpultjánál.

Oké, de ez mit jelent? Hogyan kell? Talán valami olyasmire gondolt, hogy vizsgáljam magam objektíven? Dehát én belülről nézek kifelé – hogyan lássam magam másik nézőpontból? Vagy keressek viszonyítási pontokat? Tehát másokhoz mérjem magam? Nem értem.

Az egész lényem távol áll a realitások világától. Ha bármikor is érdekeltek volna a realitások, akkor most a nagykanizsai középiskolám mellett működő szerszámgépgyárban dolgoznék, és lenne egy átlagosan unalmas életem.

„Téged is mindig furának tartottak.”

A helyszín a sármelléki iskola – az a hely, ahol csak nullától tizennégy éves koromig ismertek.

Eddig nem tudtam, hogy már akkor is furának tartottak. Én ezidáig nem furának véltem akkori önmagam, hanem zárkózottnak, visszahúzódónak. Azt hittem, hogy furává tizenhat évesen lettem, amikortól eme két tulajdonság éppen ellentéte lett igaz rám: mindenkit meg akartam ismerni.

„Te tudtad, mit akarsz.”
„Nem itt volt a helyed.”

Ugyancsak az iskolában hangzott el.

Nem, nem tudtam, hogy mit akarok – de az lehetséges, hogy a kortársaimhoz képest jobban tudtam.

Lehetséges, hogy Bia talán ilyesmi felismerésre célzott az „értékeld magad reálisan” mondattal?

Igen, abban viszont már egészen kicsiként biztos voltam, hogy az én helyem nem itt van. A következő fel nem tett kérdés megválaszolása azóta is folyamatban van. Jó, de akkor, hol?

Aztán a válasz lehet, hogy az utazási riportban van: „Hol van a bázisod?”
Provence-ban érzem először száz százalékosan, hogy engem itt senki, de senki nem akar átformálni. Nem tökéletesnek tartanak, hanem önálló személyiségnek…
Aztán lehet, máshol is vannak ilyen helyek a világban, de minek keresgéljek, ha ez is elég jó.
Elég jó…

Amúgy Budapest az, ahol teljesen otthonosan mozgok, ahol mindent ismerek. Talán az egyetlen hely, ahol kikapcsolt Google-lal is bármeddig boldogulnék.

A „van mit átgondolni” fejezetnek ez volt az első része, de biztosan lesz még folytatása.
Ja, és ezekre a mondatokra is vissza kell térnem. Azt hiszem, még nem fejtettem meg mindent.

Hurghada, 2025. 12. 09.

---

Sentence Fragments from My Trip to Hungary

Sentence fragments from bar counters in Budapest, school corridors in Zala and a storage unit in Avignon – this is how I try to piece together where I really come from. Along the way it turns out who thought I was weird as a child, why a spontaneous hug can completely throw me, and what on earth to do with the phrase “evaluate yourself realistically”. This is the first part of a chapter I call “There’s a Lot to Think About”.

Sentence fragments from my trip to Hungary are coming. In November 2025, in Budapest and in Zala, I didn’t write a single diary entry; instead, I jotted down sentence fragments, there and then, whenever they happened to come to mind. Now I’m not arranging them in chronological order; I’m picking from them the way my current mood dictates. And yes, I deliberately messed up the dates and names.

A few sentences were said, a few small moments happened that I don’t yet know where to place, but I definitely want to mark them; I need to come back to them.

“You look like a French person.”
The person who said this, I’m pretty sure has never seen a French person in real life; and TV is not reality – we all know that, right?

“You speak like a French person.”
The one who said this has already spoken to someone whose mother tongue is French. Whether they exaggerated or not, one thing is certain: in Hungary too it’s immediately obvious that I’m not from around here.

So then, where am I from?

When I listen to travel interviews, they don’t ask each other where you live, but what your base is. Right now my base is Avignon: my stuff is in a small storage space there, at the moment that’s the point I know I’ll definitely return to. And yes, I’d happily describe myself as someone from Avignon. It wouldn’t be bad to find a little rented place there; maybe even a single room would be just right for the purpose of having somewhere to return to.

“You’re on your own.”
Yes, I know. The strange thing is that this seems to be a problem for everyone except me.

After this November though, there’s no question: it’s better if I get regular feedback. I also have to realise that I’m old-fashioned, because I have no idea how to maintain relationships in the online space.

It might even put my self-confidence in brackets when I notice how much more confident I am if I get feedback from people; then I feel less lost.

(Even though I’m not lost.)

Somehow I need to get used to keeping in touch online.

“When you arrived I wanted to hug you, and you kept your distance.”

Excuse me?! Me?! Me, the touch addict?! What on earth happened to me?! Why?!

“Evaluate yourself realistically!”

This was said by someone I’d been getting to know for barely more than half an hour at one of the bars in Gozsdu Courtyard.

Okay, but what does that mean? How do you do that? Maybe they meant something like I should examine myself objectively? But I’m looking out from the inside, how am I supposed to see myself from another point of view? Or should I look for points of reference? Measure myself against others? I don’t get it.

My whole being is far removed from the world of reality. If I had ever been interested in realities, I’d now be working in the machine-tool factory next to my secondary school in Nagykanizsa, and I’d have an averagely boring life.

“They always thought you were strange too.”

The scene is the school in Sármellék, the place where they only knew me from the age of zero to fourteen.

Until now I didn’t know that even then they considered me strange. Until now I didn’t think of my former self as strange, rather as reserved, withdrawn. I thought I only became weird at sixteen, from when the exact opposite of those two traits became true of me: I wanted to get to know everyone.

“You knew what you wanted.”

“This was not the place for you.”

Those were also said at school.

No, I didn’t know what I wanted, but it’s possible that compared to my peers I knew better what I wanted.

Maybe that’s the kind of realisation Bia was pointing to with the sentence “Evaluate yourself realistically”?

Yes, what I was sure of already as a very small child is that my place is not here. Answering the next unasked question is still an ongoing process. Okay, but then where is it?

And then maybe the answer is in the travel interview: “Where is your base?” It’s in Provence that I first feel, one hundred percent, that here nobody, absolutely nobody wants to reshape me. They don’t think I’m perfect, they see me as an independent person…

And then, maybe there are other places like this in the world too, but why should I go looking for them if this one is good enough. Good enough…

Anyway, Budapest is the place where I move around completely at home, where I know everything, probably the only place where I’d manage indefinitely even with Google switched off.

This was the first part of the chapter “There’s a Lot to Think About”, and there will definitely be more to come.

Oh, and I also need to come back to these sentences. I don’t think I’ve figured everything out yet.

Hurghada, 2025. 12. 09.

---

Fragments de phrases de mon voyage en Hongrie

Des fragments de phrases, des comptoirs de bars de Budapest aux couloirs d’école de Zala, en passant par un box de stockage à Avignon : c’est ainsi que j’essaie de reconstituer d’où je viens vraiment. Au passage, je découvre qui me trouvait bizarre enfant, pourquoi une accolade spontanée peut me déstabiliser et que faire de cette injonction : « Évalue-toi de façon réaliste ». Voici la première partie d’un chapitre que j’appelle « Il y a de quoi réfléchir ».

Des fragments de phrases de mon voyage en Hongrie vont suivre. En novembre 2025, à Budapest et dans le comitat de Zala, je n’ai écrit aucune entrée de journal ; à la place, je notais des bribes de phrases, là, sur le moment, chaque fois qu’elles me venaient à l’esprit. Maintenant, je ne les range pas dans l’ordre chronologique ; je les choisis selon l’humeur du moment. Et oui, j’ai délibérément saboté les dates et les noms.

On a prononcé quelques phrases, il y a eu quelques petits moments que je ne sais pas encore où ranger, mais que je veux absolument marquer ; il faudra que j’y revienne.

« Tu ressembles à un Français. »
La personne qui a dit ça, je suis presque sûre qu’elle n’a jamais vu de Français en vrai ; et la télé, ce n’est pas la réalité – ça, on le sait tous.

« Tu parles comme un Français. »
Celui qui a dit ça a déjà parlé avec quelqu’un dont la langue maternelle est le français. Exagération ou pas, une chose est sûre : en Hongrie aussi, on remarque tout de suite que je ne suis pas d’ici.

Mais alors, je viens d’où, moi ?

Quand j’écoute des reportages de voyage, les gens ne se demandent pas où tu habites, mais quelle est ta base. En ce moment, ma base, c’est Avignon : mes affaires sont dans un petit box de stockage là-bas, et pour l’instant, c’est le point où je suis sûre de revenir. Et oui, j’aimerais bien me présenter comme quelqu’un d’Avignon. Ce ne serait pas mal d’y trouver un petit logement en location ; peut-être qu’une simple chambre suffirait pour avoir un endroit où revenir.

« Tu es seule. »
Oui, je sais. Ce qui est étrange, c’est que ça n’a l’air de poser problème qu’aux autres, pas à moi.

Mais après ce mois de novembre, il n’y a plus de doute : c’est mieux si je reçois des retours réguliers. Je dois aussi admettre que je suis un peu vieille école, parce que je n’ai aucune idée de la façon dont on entretient des relations dans l’espace en ligne.

Peut-être que ça met même ma confiance en moi entre parenthèses quand je remarque à quel point je suis plus sûre de moi si je reçois des retours des gens ; dans ces moments-là, je me sens moins perdue.

(Pourtant, je ne le suis pas.)

Il va bien falloir que je m’habitue, d’une manière ou d’une autre, au maintien des liens en ligne.

« À ton arrivée, j’ai voulu te serrer dans tes bras et toi, tu as gardé tes distances. »

Quoi ?! Moi ?! Moi, accro au contact physique ?! Mais qu’est-ce qui m’est arrivé ?! Pourquoi ?!

« Évalue-toi de façon réaliste ! »

C’est quelqu’un qui m’a dit ça, quelqu’un que je connaissais depuis à peine plus d’une demi-heure, au comptoir d’un des bars du passage Gozsdu.

D’accord, mais qu’est-ce que ça veut dire ? Comment on fait ça ? Peut-être qu’il pensait à quelque chose comme : m’examiner de façon objective ? Mais moi, je regarde de l’intérieur vers l’extérieur, comment suis-je censée me voir sous un autre angle ? Ou bien je devrais chercher des points de comparaison ? Me mesurer aux autres ? Je ne comprends pas.

Tout mon être est très éloigné du monde du réel. Si les réalités m’intéressaient vraiment, je travaillerais aujourd’hui dans l’usine de machines-outils à côté de mon lycée de Nagykanizsa, et j’aurais une vie moyennement ennuyeuse.

« On a toujours dit que tu étais bizarre, toi aussi. »

La scène se passe à l’école de Sármellék, l’endroit où les gens ne me connaissaient que de ma naissance jusqu’à mes quatorze ans.

J’ignorais jusqu’ici qu’on me trouvait déjà bizarre à cette époque-là. Jusqu’à présent, je ne voyais pas mon moi d’alors comme bizarre, mais comme quelqu’un de réservé, de renfermé. Je croyais être devenue bizarre à seize ans, à partir du moment où le contraire exact de ces deux traits s’est mis à être vrai pour moi : je voulais faire la connaissance de tout le monde.

« Tu savais ce que tu voulais. »

« Ta place n’était pas ici. »

Ces phrases-là aussi ont été prononcées à l’école.

Non, je ne savais pas ce que je voulais, mais il est possible que, par rapport à mes camarades, je savais mieux ce que je voulais.

Il est possible que ce soit à ce genre de prise de conscience que Bia pensait avec la phrase : « Évalue-toi de façon réaliste » ?

Oui, par contre, ce dont j’étais sûre dès toute petite, c’est que ma place n’est pas ici. La réponse à la question suivante, celle que je n’ai même pas formulée, est en cours depuis tout ce temps. D’accord, mais alors, où est-elle, ma place ?

Et puis, la réponse se trouve peut-être dans le reportage de voyage : « Où est ta base ? » C’est en Provence que, pour la première fois, je sens à cent pour cent que là, personne, absolument personne ne cherche à me remodeler. On ne me considère pas comme parfaite, mais comme une personne à part entière…

Ensuite, il y a peut-être d’autres endroits comme celui-ci dans le monde, mais pourquoi irais-je les chercher si celui-ci me suffit. Il me suffit…

De toute façon, Budapest, c’est l’endroit où je me déplace en toute aisance, où je connais tout, probablement le seul endroit où je pourrais me débrouiller indéfiniment même avec Google désactivé.

Voici la première partie du chapitre « Il y a de quoi réfléchir », et il y aura sûrement une suite.

Ah oui, et il faudra que je revienne à ces phrases aussi. Je crois que je n’ai pas encore tout déchiffré.

Hurghada, 2025. 12. 09.

---