Folyton úton, néha hazaérve

Alig volt nap, amikor nem mentem sehova: vonat, busz, kávézó, családi ebédek, szülinap. Közben meg jöttek a nagy mondatok az országról, az árakról, meg arról a furcsa „várunk”-érzésről. És persze a mentőövek: húsleves, pörkölt, megérkezés.

---

2025. novemberében nagyon sok minden történt velem. Ezek közül sok mindent azért sem mesélek el - a nyilvános verzióban, mert ezek nem csak velem történtek; nem nekem dolgom mások életéről beszélni.  Én imádok beszélgetni, de az olyan történeteket, amikben én a hallgatóság vagyok nem pedig szereplő, azokat, talán nem kellene tovább adni!

Véletlenszerűen egymás alá fogok dobálni naplórészleteket.

Déli pályaudvar
Összesen egy nap volt, amikor nem mentem sehova. Amúgy mindig valahonnan valahová, valakitől valakihez tartok. Ma épp vonattal.

Nagykanizsa
Ez tényleg parasztelosztó! 1999 és 2004 között laktam Nagykanizsán, akkor becéztük így a buszállomást. Az a durva, hogy az azóta eltelt huszonöt évben nem változott semmit. Pont ugyanolyan a festése, a műszaki állapota, a hangulata, az alkoholisták száma. Nehéz lehet egy diáknak úgy a fejlődésre, a jobb életre koncentrálni, hogy naponta kétszer részt vesz ebben a rögvalóságban. (Jómagam kollégista voltam, a buszállomás még hétvégén sem esett útba.)

Alma kávézó
Egy óra alatt egy cappuccino. Már morognak a felszolgálók, de nem nekem szólnak: külföldinek néztek, hallom, ahogy beszélnek rólam. Érdekes, nálunk, Avignonban békén hagynának. Ott teljesen normális, ha a teraszon ücsörög valaki. Még tíz perc, és végzek az adóhivatali nyomtatványokkal, aztán megyek is tovább.

Zalában
Egy újabb családi ebéd, ami nem halk, és nem mentes a megjegyzésektől. Én mégis örülök neki.
Annyi, hogy honvágyat vagy a visszavágyódás érzését nem így szokás kelteni.

Ovisokkal csillámos tusfürdős parfümöt kenegetni a nyakunkra jó buli—ha a szülők nem látják. 🙂

Lendva
Ezt a sztorit az elmúlt pár hétben már sokadszorra hallom: bármely szomszédos országban olcsóbb a bevásárlás, mint itt. Sőt, durvábbat mondok: még Svájc is olcsóbb, mint Magyarország! Én ezt az egészet nem igazán értem.
Bárkivel beszélgetek, mindenki elmondja pontról pontra, hogy mi a probléma ebben az országban. Majd az összes, általam is csodált ember szájából elhangzik valamilyen kontextusban egy olyan félmondat is, hogy: „valami történni fog.”
Nem! A dolgok nem szoktak csak úgy történni!
A fenti mondattöredéket egymástól függetlenül hallottam, általam nagyra tartott emberektől; én ragadtam ki a szövegkörnyezetből; szóval nem holmi tesze-toszaságról beszélünk. Mégis jól szemlélteti azt az attitűdöt, amit az országban tapasztaltam: várunk.
Kié a probléma? Kinek érdeke csinálni valamit? Vagy még nem fáj eléggé?

Petőfi utca
Néha az az érzésem, hogy én egy olasz családba születtem! Merthogy nálunk tényleg mindenki hangosan beszél, és nekünk ez a hangzavar teljesen normális!

Dunakeszi
Te jó ég, mennyi gyerek! Elvileg én őket mind ismerem, de már a nevekre sem emlékszem. Akármennyire is zavarban vagyok, jól esik megérkezni. Meg a házi húsleves, meg a pörkölt, meg a savanyúság.
Nem volt tervben, hogy ide jövök, ezért a gyerekeknek a reptéren vettem egy doboz édességet. Mint egy hónappal később kiderül: ők voltak az egyetlen szerencsés megajándékozottak, mert az ajándékos bőröndöm úgy elkeveredett, hogy azóta sem került elő. Aminek az lett a tanulsága, hogy nem kellene ezt az ajándékozás kérdését túlbonyolítanom.

Akác utca
Szülinapi parti. Olyan családtagokkal, akiket évtized óta nem láttam.
Van véleményem … néha nem egyszerű a konfliktusmentesség…
Tök jófej unokatesóim vannak. Gyakrabban kellene ilyen szülinapi partit tartani.
Összességében én élveztem a napot, örültem mindenkinek.

Dózsa út
Telefonszámlák befizetve. Egyiptomi szállás kifizetve. Vonat- és buszjegyek lefoglalva. Vacsora elfogyasztva. Fürdőszoba kitakarítva. Bébiszitterkedés bevállalva.

Hurghada, 2025.12.11.

---

Always on the Move, Sometimes Home

English intro

In November 2025, I had only one day when I didn’t go anywhere—otherwise it was always from someone to someone, from somewhere to somewhere. Between train rides, cafés, and loud family lunches, the country kept surfacing in conversations: prices, frustration, and that strange habit of waiting. And then the soft landings: soup, stew, and the feeling of arriving.

English body

Déli pályaudvar
There was exactly one day when I didn’t go anywhere. Otherwise I’m always heading from somewhere to somewhere, from someone to someone. Today it’s by train.

Nagykanizsa
This really is a “peasant distributor”! I lived in Nagykanizsa between 1999 and 2004; that’s what we used to call the bus station. The wild part is that in the twenty-five years since then, nothing has changed. Same paint, same condition, same atmosphere, same number of alcoholics. It must be hard for a student to focus on growth and a better life when they pass through this raw reality twice a day. (I lived in a dorm; the bus station didn’t even fall on my route on weekends.)

Alma Café
One cappuccino in one hour. The servers are already grumbling, but not at me—they took me for a foreigner; I can hear them talking about me. Interesting: back home in Avignon, they’d leave you alone. There it’s completely normal to sit on a terrace. Ten more minutes and I’ll be done with the tax-office forms, then I’m moving on.

In Zala
Another family lunch—neither quiet, nor free of remarks. And still, I’m glad for it.
Just… this isn’t how you’re supposed to awaken homesickness or the desire to come back.
Rubbing glittery shower-gel “perfume” on our necks with kindergarteners is great fun—if the parents don’t see it.

Lendva
I’ve heard this story over and over in the past few weeks: grocery shopping is cheaper in any neighboring country than it is here. I’ll say something even harsher: even Switzerland is cheaper than Hungary! I don’t really understand any of it.
Whoever I talk to can list, point by point, what’s wrong in this country. And then, from the mouths of people I myself admire, some version of the line appears: “something will happen.”
No. Things don’t just happen. I heard that fragment independently from people I respect; I’m the one who pulled it out of context—so we’re not talking about wishy-washiness. Still, it captures the attitude I kept running into here: we wait.
Whose problem is it? Who has an interest in doing something? Or does it not hurt enough yet?

Petőfi utca
Sometimes I feel like I was born into an Italian family! Because with us, everyone really does speak loudly—and this noise is completely normal to us.

Dunakeszi
Oh my God, so many kids! In theory I know all of them, but I can’t even remember the names anymore. As awkward as I feel, it’s good to arrive. And the homemade soup, and the stew, and the pickles.
It wasn’t planned that I’d come here, so I bought a box of sweets for the kids at the airport. A month later it turns out they were the only lucky recipients, because my “gift suitcase” got lost so thoroughly it still hasn’t turned up. Lesson: I shouldn’t overcomplicate this whole gift-giving thing.

Akác utca
Birthday party. With relatives I haven’t seen in decades.
I have opinions—and sometimes conflict-free living isn’t that simple…
My cousins are really great. We should throw birthday parties like this more often.
All in all, I enjoyed the day, and I was happy to see everyone.

Dózsa út
Phone bills paid. Egyptian accommodation paid. Train and bus tickets booked. Dinner eaten. Bathroom cleaned. Babysitting accepted.

---

Toujours en route, parfois chez moi

Introduction française

En novembre 2025, il n’y a eu qu’un seul jour où je ne suis allée nulle part : sinon, je passais sans cesse de quelqu’un à quelqu’un, d’un endroit à l’autre. Entre trains, cafés et déjeuners de famille bruyants, le pays revenait dans les conversations : les prix, la lassitude, et cette étrange manière d’attendre. Et puis il y avait les atterrissages doux : bouillon, ragoût, et la sensation d’être arrivée.

Corps du texte français

Déli pályaudvar
Il y a eu exactement une journée où je ne suis allée nulle part. Sinon, je vais toujours de quelque part vers quelque part, de quelqu’un vers quelqu’un. Aujourd’hui, c’est en train.

Nagykanizsa
C’est vraiment un « parasztelosztó » ! J’ai vécu à Nagykanizsa entre 1999 et 2004 ; c’est comme ça qu’on surnommait la gare routière. Le plus dur, c’est qu’en vingt-cinq ans, rien n’a changé. Même peinture, même état technique, même ambiance, même nombre d’alcooliques. Ça doit être difficile, pour un élève, de se concentrer sur le progrès et une vie meilleure quand il traverse cette réalité brute deux fois par jour. (Moi, j’étais interne ; la gare routière n’était même pas sur mon chemin le week-end.)

Alma Café
Un cappuccino en une heure. Les serveurs commencent à grogner, mais pas contre moi : ils m’ont prise pour une étrangère, je les entends parler de moi. Intéressant : chez nous, à Avignon, on te laisserait tranquille. Là-bas, c’est tout à fait normal de s’asseoir sur une terrasse. Encore dix minutes et j’aurai fini les formulaires des impôts, puis je repars.

En Zala
Un nouveau déjeuner de famille, ni silencieux ni exempt de remarques. Pourtant, j’en suis contente.
Sauf que… ce n’est pas comme ça qu’on est censé provoquer le mal du pays ou l’envie de revenir.
Se mettre au cou du gel douche pailleté façon « parfum » avec des petits de maternelle, c’est drôle—si les parents ne le voient pas.

Lendva
J’ai déjà entendu cette histoire maintes fois ces dernières semaines : faire les courses est moins cher dans n’importe quel pays voisin qu’ici. Je dis plus fort : même la Suisse serait moins chère que la Hongrie ! Je ne comprends pas vraiment tout ça.
Avec qui que je parle, on m’explique point par point quel est le problème dans ce pays. Et puis, de la bouche de personnes que j’admire aussi, surgit dans un certain contexte une demi-phrase : « il va se passer quelque chose ».
Non. Les choses ne se passent pas « comme ça ». J’ai entendu ce fragment indépendamment, de personnes que j’estime ; c’est moi qui l’ai extrait de son contexte—donc on ne parle pas d’une mollesse quelconque. Pourtant, ça illustre bien l’attitude que j’ai ressentie dans le pays : on attend.
À qui appartient le problème ? Qui a intérêt à faire quelque chose ? Ou bien ça ne fait pas encore assez mal ?

Petőfi utca
Parfois, j’ai l’impression d’être née dans une famille italienne ! Parce que chez nous, tout le monde parle fort, et ce vacarme est tout à fait normal.

Dunakeszi
Mon Dieu, combien d’enfants ! En théorie, je les connais tous, mais je ne me souviens même plus des prénoms. Même si je suis gênée, ça fait du bien d’arriver. Et le bouillon maison, et le ragoût, et les cornichons.
Je n’avais pas prévu de venir, alors j’ai acheté une boîte de sucreries pour les enfants à l’aéroport. Un mois plus tard, j’apprends qu’ils ont été les seuls chanceux à recevoir un cadeau, parce que ma valise de cadeaux s’est perdue au point qu’elle n’a toujours pas réapparu. La leçon : je ne devrais pas compliquer à ce point la question des cadeaux.

Akác utca
Fête d’anniversaire. Avec des membres de la famille que je n’avais pas vus depuis des décennies.
J’ai des avis—et parfois, éviter les conflits n’est pas si simple…
J’ai des cousins vraiment chouettes. On devrait organiser ce genre d’anniversaire plus souvent.
Au final, j’ai aimé la journée, et j’étais contente de voir tout le monde.

Dózsa út
Factures de téléphone payées. Logement en Égypte payé. Billets de train et de bus réservés. Dîner terminé. Salle de bain nettoyée. Baby-sitting accepté.

---