Négy nap, sok családi játszma

Novemberben megint kiragadtam néhány jelenetet: hétfőtől csütörtökig, családokból, mondatokból, elhallgatásokból. A felszínen működés van—főzés, program, nevelés—alatta meg fáradtság, sértődés, hiányzó figyelem. És néha egyetlen mondatból kiderül, mi a valódi baj.

---

Jönnek azok a részek, amikor kibeszélem azokat, akikkel találkoztam. Minden bekezdés egy újabb találkozóból ragad ki- pillanatokat. Eredetileg, Nem is akartam embereket jellemezni, csak felírtam néhány pillanatot, amikre fel figyeltem. Nem teljes képek ezek, csak kiragadott mommentumok...

hétfő

Tehát neki az a napi programja, hogy hazamegy a munkából, megfőzi az aznapi ételt, és várja a gyerekeket. Tényleg jó anya. Mikor van magánélete?

Két alsós fiú: az egyik alvajáró, a másik rossz tanuló. A szülők sosem alszanak egy szobában. Napközben sem találkoznak, mert felváltva dolgoznak. Hétvégén egyikük a tópartra megy, a másik a konyhába. Mintha külön életeket élnének egy fedél alatt.

Ezek a tízéves gyerekek tényleg nagyon rá tudnak függni az eszközökre. Mindenhol azt látom, hogy habár különböző módszerekkel, de minden általam ismert szülő igyekszik tiltani ezek használatát. Valójában csak mérsékelni tudják azok hatását. Remélem, ők is — és nem csak én érzékeltem úgy —, hogy annak ellenére, hogy néha vesztes csatákat vívnak, ezen szülők kitartó munkája nélkül ezeknek a tizenéveseknek már fogalmuk sem lenne a kézzelfogható valóságról. Csodálatra méltó az, amit a jövőért tesznek!

kedd

Milyen érdekes: egy hete a szülinapi buliba nem jöttek el, de most, csak mert miért ne, holnap megjelennek. És biztos megint az lesz az első kérdés, hogy mi a kaja. Hát akkor ezúttal főtt tészta zacskós carbonarával lesz a vasárnapi ebéd, aztán ha akarnak, abból is csomagolhatnak maguknak!

Nehéz kérdések ezek, mert mindenkinek jó indoka van arra, hogy miért neheztel a másikra. De vajon meghallgatják egymást? Próbálták már a másik helyébe képzelni magukat? A kölcsönös sértődöttséget azt látom!

– Mi a kaja?
– Spagetti.
– Jó, de bent van a sütőben a hús, később ehettek azt is.
– És csoki van?

Nem is értik, hogy mi a gond. A probléma az, hogy nem hallgatnak meg senkit. Pedig ha leülnének, meghallgatnák egymást, a másik fél meg végre őszintén beszélne az érzéseiről (mert ott is vannak hibák…), ha kellően sok időt és figyelmet szánnának egymásra, akkor talán elhangozhatna egy ilyen mondat is:
„Jah, mi csak éhesek vagyunk. Nekünk megfelel a szalámis kenyér is. A többit csak megszoktuk.”
De ahhoz, hogy idáig eljussunk, egyik oldalról le kell vetkőzni minden indulatosságot, a másik oldalról meg őszintének kell lenni.
Szeretnék optimista lenni…

Valójában csak ventillálnak.

szerda

Két hete volt a szülinapja, és én voltam az egyetlen, aki nem hozott szülinapi ajándékot. Attól, mert én nem bunkóságból csináltam, attól még ő honnan tudná, hogy gondolok rá? Főleg, hogy ő is még abban az értékrendben nőtt fel, ahol a szeretet mértékét az ajándékozás fejezi ki. Neki fontos lett volna, hogy ne üres kézzel érkezzek.

Amúgy készültem neki ajándékkal, de elkeveredett a csomag. Esetleg vehettem volna neki egy csokit vagy egy virágot itt Magyarországon, de azt meg csak egy jelképnek, egy felszínes, kötelező dolognak tartottam volna. Na, akkor épp itt a válasz a kérdésekre. Neki — annak a korszaknak, amiben felnőtt — fontosak a külsőségek, bennem meg felmerül, hogy akkor hogyan jelezzem, hogy gondolok rá. Hát mondjuk egy jelképes virággal megtehettem volna! Most már késő.

csütörtök

Megcsinálta a gyönyörű házat, és egy dolgot nem tud kirakni a köveiből: a szerető légkört.

Cuki ez a kislány. Értelmes, okos, játékos, kreatív, figyel. Mindig figyel.

Húúú, ez a kislány nagyon tud hisztizni! Keresi a határait. Beletelt fél órába, mire megértette, hogy ha felöltözik, akkor utána játszunk. Egy könnycsepp nélkül képes volt húsz percet sikítozni. Aztán rájött: ha átöltözik pizsamából játszós ruhába, akkor megint kérhet tőlem.

A kislánnyal órák óta táncolunk óvodás koreográfiákra. Nagyon élvezi, ha rajzolhat, énekelhet, táncolhat. Anya hazajön: „Mi ez a hülyeség?! Kapcsoljatok ki.”

Ebben a kislányban tehetség van. Ezt a tehetséget max. elnyomni lehet!

Azt mondja az apuka: őt is zavarja, hogy az anya állandóan lepasszolja a lányát. Kérdem én: akkor miért nem passzolja le rendesen? Akkor ne azt mondja neki folyton, hogy „menj fel a szobádba és foglald el magad”. Ott vannak a közelben a nagyszülők, akik alig várják, hogy foglalkozzanak az unokákkal. Akkor passzolja le nekik mindig! És akkor mindenki jól — vagy legalábbis jobban — jár.

Kilépünk a családi házból. Ketten maradunk. Nagyon is képben van, és látja a problémákat. Jó oka is van rájuk. Sajnálom, hogy a mindennapokban nincs olyan barátja, akivel ilyen bizalmasan tudna beszélni. Egyúttal remélem, ezt a higgadtságot átmenti más szituációkba is.

Hurghada, 2020. 12.12.

---

One Week, Four Entries

In November, I pulled out a few scenes—Monday to Thursday—built from families, sentences, and everything people don’t quite say. On the surface there’s “functioning”: cooking, schedules, parenting. Underneath, there’s exhaustion, resentment, and attention that never really lands.

English body

From my November encounters, I pulled out a few moments. Each paragraph is a new meeting, a new person.

Monday

So her daily routine is: she gets home from work, cooks the day’s meal, and waits for the kids. She truly is a good mother. When does she have a life of her own?

Two elementary-school boys: one sleepwalks, the other is doing poorly at school. The parents never sleep in the same room. They don’t even meet during the day because they work in shifts. On weekends one goes to the lakeside, the other goes to the kitchen. As if they’re living separate lives under the same roof.

These ten-year-old kids can really get addicted to devices. Everywhere I look, I see that every parent I know—using different methods—tries to restrict them. In reality, they can only reduce the impact. I hope they feel it too—and it’s not only me noticing—that even though they sometimes fight losing battles, without these parents’ persistent work those teenagers would already have no idea what tangible reality even is. What they do for the future is admirable.

Tuesday

How interesting: a week ago they didn’t come to the birthday party, but now—just because, why not—they’ll show up tomorrow. And I’m sure the first question will be the same again: what’s the food? Fine—this time Sunday lunch will be boiled pasta with packet carbonara, and if they want, they can pack some for themselves too!

These are hard questions, because everyone has a good reason for resenting the other. But do they listen to each other? Have they ever tried to put themselves in the other person’s place? All I see is mutual sulking.

– What’s for food?
– Spaghetti.
– Okay, but the meat is in the oven—you can eat that later too. And is there chocolate?

They don’t even understand what the problem is. The problem is that they don’t listen to anyone. Because if they sat down, listened, and the other side finally spoke honestly about their feelings (because there are mistakes there too…), and if they gave each other enough time and attention, then maybe a sentence like this could be said:

“Yeah, we’re just hungry. Salami sandwiches would be fine too. We just got used to the rest.”

But to get there, one side has to strip off all the anger, and the other side has to be honest. I want to be optimistic…

In reality, they’re just venting.

Wednesday

Her birthday was two weeks ago, and I was the only one who didn’t bring a birthday gift. Just because I didn’t do it out of rudeness, how would she know I was thinking of her? Especially since she grew up with a value system where the measure of love is expressed through gifts. It would have mattered to her that I didn’t arrive empty-handed.

I did prepare a gift, but the package got lost. I could have bought her a chocolate or flowers in Hungary, but I would have seen that as just a symbol—a shallow, obligatory move. Well, there’s the answer right there. For her—for the era she grew up in—appearances matter, while I’m left wondering how to show I’m thinking of her. I could have done it with symbolic flowers! Now it’s too late.

Thursday

She built a beautiful house—and there’s one thing she can’t build out of stones: a loving atmosphere.

This little girl is cute. Bright, smart, playful, creative—she watches. She always watches.

Whew, this girl can really throw a tantrum! She’s testing her limits. It took half an hour for her to understand that if she gets dressed, then we play. Without a single tear, she was able to scream for twenty minutes. Then she realized: if she changes from pajamas into play clothes, she can ask me again.

For hours, the little girl and I dance to preschool choreographies. She loves drawing, singing, dancing. Mom comes home: “What is this nonsense?! Turn it off.”

There is talent in this girl. The only thing you can do is suppress that talent.

We step out of the family house. It’s just the two of us. She is fully aware and sees the problems. She has good reasons for them. I’m sorry that in everyday life she doesn’t have a friend she can speak to this intimately. At the same time, I hope she carries this calmness into other situations too.

The dad says it bothers him as well that the mother constantly “passes off” their daughter. I ask: then why doesn’t she pass her off properly? Then don’t keep telling her, “go to your room and occupy yourself.” The grandparents are nearby and can’t wait to spend time with their grandkids. Then pass her to them—every time! And everyone ends up better off—or at least less badly.

Hurghada, 2020. 12.12.

---

Une semaine, quatre notes

En novembre, j’ai extrait quelques scènes—du lundi au jeudi—faites de familles, de phrases, et de tout ce qu’on ne dit pas vraiment. En surface, ça “fonctionne” : on cuisine, on gère les horaires, on élève les enfants. En dessous, il y a la fatigue, la rancœur, et une attention qui n’atterrit jamais.

Texte français

Dans mes rencontres de novembre, j’ai gardé quelques moments. Chaque paragraphe est une nouvelle rencontre, une nouvelle personne.

Lundi

Son programme quotidien, c’est : rentrer du travail, cuisiner le repas du jour, et attendre les enfants. C’est vraiment une bonne mère. Quand est-ce qu’elle a une vie à elle ?

Deux garçons à l’école primaire : l’un est somnambule, l’autre a de mauvais résultats. Les parents ne dorment jamais dans la même chambre. Ils ne se croisent même pas la journée, parce qu’ils travaillent en alternance. Le week-end, l’un part au bord du lac, l’autre va à la cuisine. Comme s’ils vivaient des vies séparées sous le même toit.

Ces enfants de dix ans peuvent vraiment devenir dépendants des écrans. Partout, je vois que tous les parents que je connais—avec des méthodes différentes—essaient d’en limiter l’usage. En réalité, ils ne peuvent qu’en réduire l’impact. J’espère qu’eux aussi, et pas seulement moi, sentent que malgré des batailles parfois perdues, sans le travail persistant de ces parents, ces adolescents n’auraient déjà plus aucune idée de la réalité tangible. C’est admirable, ce qu’ils font pour l’avenir.

Mardi

C’est drôle : il y a une semaine, ils ne sont pas venus à l’anniversaire, et maintenant—juste parce que, pourquoi pas—ils vont débarquer demain. Et je suis sûr que la première question sera encore : c’est quoi à manger ? Très bien : cette fois, le déjeuner du dimanche sera des pâtes bouillies avec une carbonara en sachet, et s’ils veulent, ils pourront même en emporter !

Ce sont des questions difficiles, parce que chacun a une bonne raison d’en vouloir à l’autre. Mais est-ce qu’ils s’écoutent ? Ont-ils déjà essayé de se mettre à la place de l’autre ? Moi, je ne vois que de la susceptibilité réciproque.

— Qu’est-ce qu’on mange ?
— Des spaghettis.
— D’accord, mais la viande est dans le four, vous pourrez la manger plus tard aussi. Et il y a du chocolat ?

Ils ne comprennent même pas quel est le problème. Le problème, c’est qu’ils n’écoutent personne. Parce que s’ils s’asseyaient, s’écoutaient, et que l’autre partie parlait enfin honnêtement de ses sentiments (parce qu’il y a des torts là aussi…), s’ils se donnaient assez de temps et d’attention, alors peut-être qu’une phrase comme celle-ci pourrait être dite :

« Oui, en fait, on a juste faim. Un sandwich au salami, ça nous va aussi. Le reste, on s’y est juste habitués. »

Mais pour en arriver là, d’un côté il faut enlever toute agressivité, et de l’autre il faut être sincère. J’aimerais être optimiste…

En réalité, ils ne font que “ventiler”.

Mercredi

Son anniversaire était il y a deux semaines, et j’étais le seul à ne pas avoir apporté de cadeau. Même si je ne l’ai pas fait par impolitesse, comment pourrait-elle savoir que je pense à elle ? D’autant plus qu’elle a grandi avec un système de valeurs où la mesure de l’amour passe par les cadeaux. Pour elle, c’était important que je n’arrive pas les mains vides.

En fait, j’avais préparé un cadeau, mais le colis s’est égaré. J’aurais pu lui acheter du chocolat ou des fleurs en Hongrie, mais j’aurais considéré ça comme un symbole, un geste superficiel et obligatoire. Voilà donc la réponse. Pour elle—pour l’époque dans laquelle elle a grandi—les apparences comptent, alors que moi je me demande comment montrer que je pense à elle. J’aurais pu le faire avec des fleurs “symboliques” ! Maintenant, c’est trop tard.

Jeudi

Elle a construit une maison magnifique, et il y a une chose qu’on ne peut pas bâtir avec des pierres : une atmosphère aimante.

Cette petite fille est adorable. Intelligente, maligne, joueuse, créative—elle observe. Elle observe toujours.

Ouh, cette petite fille sait faire des crises ! Elle cherche ses limites. Il a fallu une demi-heure pour qu’elle comprenne que si elle s’habille, ensuite on joue. Sans une seule larme, elle a pu hurler pendant vingt minutes. Puis elle a compris : si elle passe du pyjama à des vêtements de jeu, elle peut me redemander.

Depuis des heures, on danse sur des chorégraphies de maternelle. Elle adore dessiner, chanter, danser. Maman rentre : « C’est quoi cette idiotie ?! Éteignez-moi ça. »

Il y a du talent dans cette petite. On ne peut que l’étouffer, ce talent !

On sort de la maison. On se retrouve à deux. Elle est parfaitement lucide et elle voit les problèmes. Elle a de bonnes raisons. Je suis triste qu’au quotidien elle n’ait pas d’ami avec qui parler aussi intimement. Et en même temps, j’espère qu’elle pourra transférer ce calme dans d’autres situations.

Le papa dit que ça le dérange aussi que la mère “refile” constamment leur fille. Je demande : alors pourquoi ne la refile-t-elle pas correctement ? Alors qu’elle ne lui répète pas sans cesse : « va dans ta chambre et occupe-toi ». Les grands-parents sont tout près et n’attendent que ça : s’occuper des petits-enfants. Alors qu’elle la leur confie, à chaque fois ! Et tout le monde y gagne—ou au moins, y perd moins.

Hurghada, 2020. 12.12.