Európa egyik „legjobb” reptere éjjel mégsem enged be – marad a mosdó, a meleg, meg egy kétórás szundi. Neo-Citran, Café Frei, gyanús szendvics és a klasszikus kézipoggyász-méreteztetős párbaj: minden adott egy kora hajnali túlélőtúrához. Aztán felszáll a gép, jön a felhőszőnyeg, és valahogy mégis helyrebillen a világ.

---

Így érkezem meg Hurghadába.

Szundi a mosdóban, fehér porokkal

Az ember azt hinné, hogy Európa egyik legjobb reptérén a beléptető kapu éjjel-nappal üzemel, mint számos ennél kisebb és nagyobb reptéren a világban, de mégsem! Az éjjel-nappali tömegközlekedést itt megoldották – ami meg a hatalmas isztambuli reptérnek sem sikerül zökkenőmentesen –, viszont ott talán éppen ezért a vámszabad terület éjjel-nappal üzemel: tehát be tudok menni a védett, biztonságos területre, és egy nyugodt sarokban tudok reggelig pihenni, olvasni.

Itt ezt az infót le sem ellenőriztem, annyira egyértelmű volt, hogy ha kihoz a busz, akkor be is tudok jutni.

Szóval egy nagy bögre Neo-Citran italpor után, az amúgy patyolattiszta mosdóban bealszom két órára. Az előtérben elérhető padokon már csöveznek a hozzám hasonló várakozók. A WC-ben legalább meleg van. Lehajtom a fedelet, a lábamat felteszem a táskámra. Ez az elérhető legjobb pihenőhely.

Ennyi az összes pozitívum.

Még jó ez a reptér

Hajnali háromkor bebocsátást nyertem a SkyCourt várakozócsarnokába. Amúgy itt tényleg rendszert csinálnak abból, hogy minden gyorsan, zökkenőmentesen menjen.

(A budapesti reptér előző vezetése tényleg kapott egy „Európa legjobb reptere” díjat. Megérdemelten. Most egy francia cégcsoport, a VINCI üzemelteti. Odakint hozzájuk sok reptér és autópálya tartozik. Ha nem is minden esetben gyorsak és zökkenőmentesek, de hatékonyak. Ha nem is a legjobbak az ő létesítményeik, de mindig jól működnek. Max arra leszek kíváncsi, hogy miben lesz különbség aközött, hogy partneri viszonyban állnak egy francia állammal, és milyen lesz ehhez képest, amikor a magyar tulajdonosi körről nem mondhatnak rosszat.)

Hajnali négykor már a Café Frei ázsiai alkalmazottja jól érthető magyarsággal harsogja, hogy élkészült az eperillatú tea mézzel.

Újabb Neo-Citran következik.

(Szeretnék kijönni a megfázásból.)

A padok alatt elérhető gyorstöltő nagy segítség annak, akinek már ideje tudja, mióta nincs éjjeli szekrénye az ágya mellett.
Akkor akár bosszankodhatnék is, amikor a szomszéd kis boltban nem az a gond, hogy kétezer forint egy reptéri szendvics, hanem hogy láthatóan olyan friss, mint öreganyám bütykei.
A pénztáros nem mer a szemembe nézni, amikor közli, hogy ezer forint lesz az a proteinszelet.

Vetkőzés Show

Na hát akkor készülődjünk!

A mosdóban magamra veszem a rövidnadrágom, arra a három inget (be sem gombolom őket), majd a másik két hosszú nadrágom. Utána jöhet a pulóver, a sál, a mellény, a kabát. A mellényzsebekben az összes akku és a kábelek; a kabát belsejében iratok, pénz.

– Hagyja csak, mindig azok próbálják bele, akiknek rendben van.
– Ne vegye személyesnek. Más reptereken akkor hagynak békén, ha előre berakom a méretvételi keretbe a csomagomat.

Az sem rossz ötlet, hogy már megint utolsónak szállok fel a gépre. Lecsapok az első szembejövő üres sorra. Mert miután az utolsó utas is helyet foglal, utána kezdik a jól informált utazók a nagy helycserélgetős mutatványokat.

Én meg a vetkőzést.

Mire kigurul a gép, már csak egy vékony nadrág és egy ing van rajtam.

Visszatérő álom

Gyerekkoromban egy reptér közelében laktunk. Azóta visszatérő álmom, hogy úgy nézem a napot, hogy a felhők alul vannak.
Először Bécs felett láttam ilyet hajnali hétkor.

Az imént csilingelték el a hét órát. Felhőszőnyeg úszik alattam, és rajta csücsülök én.
A napkelte Ornella Vanoni selymes hangján dúdolja: az élet úgy szép, ahogy van.

Igen, az élet valóban egy csoda. Főleg a tegnapi nap után.

A sivatag felett ébredek. A Sínai-félsziget csúcsát nézem az ablakból.

Hurghada, 2025.12.04.

2025. december 03. szerda
Az utolsó budapesti napom úgy indul, mint mindig: halogatással és kettős érzésekkel. Aztán jön egy telefonhívás, és hirtelen minden átíródik bennem. Onnantól a listák, a kávé és az apró túlélések visznek előre, miközben a világ egyszerre fáj és mégis ragyog.

---

A Bathroom Nap at the Airport

You’d think one of Europe’s “best” airports would let you in around the clock—turns out, not necessarily. So it’s Neo-Citran, a warm restroom, questionable sandwiches, and a full-on carry-on “strip show” just to make it to the gate. And then, above a carpet of clouds, the day somehow becomes beautiful again.

English body

This is how I arrive in Hurghada.

A bathroom nap, with white powders

You’d assume that at one of Europe’s best airports the entry gate runs 24/7—like at so many smaller and larger airports around the world—but it doesn’t! They did solve 24/7 public transport here—which even the huge Istanbul airport hasn’t managed smoothly—yet there, perhaps for exactly that reason, the duty-free area operates day and night. So I can enter the protected, secure zone and rest until morning in a quiet corner, reading.

Here, I didn’t even double-check this info—it seemed so obvious that if the bus brings me there, I’ll be able to get in.

So after a big mug of Neo-Citran powder drink, I fall asleep for two hours in the spotless restroom. People like me are already camping out on the benches in the lobby. At least it’s warm in the bathroom. I lower the lid and rest my feet on my bag. This is the best available place to sleep.

That’s all the positives.

What a great airport.

At three a.m., I’m finally allowed into the SkyCourt waiting hall. To be fair, they really make a system out of keeping everything fast and smooth.

(Management at Budapest Airport really did receive a “Best Airport in Europe” award. Deservedly. Now it’s operated by a French group, VINCI. They run many airports and highways abroad. Even if they aren’t always fast and seamless, they’re efficient. Even if their facilities aren’t always the very best, they work. At most, I’m curious what the difference will be between being in a partnership with the French state—and, compared to that, operating under Hungarian ownership, where they can’t exactly say anything bad about the owners.)

By four a.m., Café Frei’s Asian employee is loudly announcing in perfectly understandable Hungarian that strawberry-scented tea with honey is ready. Another Neo-Citran follows.

(I’d like to get over this cold.)

The fast chargers under the benches are a huge help for anyone who’s known for a while now what it’s like to live without a nightstand next to the bed. So yes, I could complain when the little shop next door sells airport sandwiches for two thousand forints—but the real issue is that it looks about as fresh as my grandma’s knuckles. The cashier can’t look me in the eye when she says the protein bar will be one thousand.

The Strip Show

Alright then—let’s get ready.

In the restroom I put on my shorts, then three shirts on top (I don’t even button them), then my other two pairs of long trousers. After that comes the sweater, the scarf, the vest, the coat. All the power banks and cables go in the vest pockets; documents and money inside the coat.

– Just leave it. It’s always the ones who are fine that they make test it.
– Don’t take it personally. At other airports they leave you alone if you put your bag into the size frame in advance.

It’s not a bad idea that I board last—again. I grab the first empty row I see. Because once the last passenger sits down, the well-informed travelers begin the great seat-swapping performance.

Me? I start undressing.

By the time the plane taxis out, I’m down to one thin pair of pants and a shirt.

A recurring dream

As a kid, we lived near an airport. Ever since then, I’ve had this recurring dream: looking at the sun with the clouds below me. The first time I saw it in real life was over Vienna at seven in the morning.

They just chimed seven o’clock. A carpet of clouds floats under me, and I’m perched on top of it. The sunrise hums, in Ornella Vanoni’s silky voice, that life is beautiful just as it is.

Yes—life really is a miracle. Especially after yesterday.

I wake up above the desert. I watch the tip of the Sinai Peninsula through the window.

Hurghada, 2025.12.05.

---

Sieste dans les toilettes de l’aéroport

On s’imagine qu’à l’un des “meilleurs” aéroports d’Europe, on peut entrer jour et nuit—eh bien non. Alors : Neo-Citran, chaleur des toilettes, sandwich douteux et “show” de vêtements pour survivre jusqu’à l’embarquement. Et puis, au-dessus d’un tapis de nuages, tout redevient étonnamment beau.

Texte français

Voilà comment j’arrive à Hurghada.

Sieste dans les toilettes, avec des poudres blanches

On pourrait croire que dans l’un des meilleurs aéroports d’Europe, les portes d’accès fonctionnent 24 h/24, comme dans tant d’aéroports plus petits ou plus grands dans le monde… mais non ! Ici, ils ont bien réussi à assurer les transports publics jour et nuit—ce que même l’immense aéroport d’Istanbul n’a pas totalement réussi sans accroc—mais là-bas, peut-être justement pour cette raison, la zone duty-free fonctionne 24 h/24. Donc je peux entrer dans la zone protégée, sécurisée, et trouver un coin calme pour me reposer et lire jusqu’au matin.

Ici, je n’ai même pas vérifié cette info : c’était tellement évident que si le bus m’y dépose, je pourrai aussi entrer.

Bref, après une grande tasse de boisson Neo-Citran en poudre, je m’endors deux heures dans des toilettes pourtant impeccables. Dans le hall, d’autres comme moi campent déjà sur les bancs. Au moins, dans les toilettes, il fait chaud. Je baisse le couvercle et je pose mes pieds sur mon sac. C’est le meilleur endroit disponible pour se reposer.

Voilà tous les points positifs.

Quel aéroport, vraiment.

À trois heures du matin, on me laisse enfin entrer dans le hall d’attente SkyCourt. Ceci dit, ils font vraiment un système pour que tout aille vite et sans accroc.

(L’ancienne direction de l’aéroport de Budapest a réellement reçu un prix du type « meilleur aéroport d’Europe ». À juste titre. Aujourd’hui, c’est un groupe français, VINCI, qui l’exploite. À l’étranger, ils gèrent beaucoup d’aéroports et d’autoroutes. Même si ce n’est pas toujours rapide et parfaitement fluide, c’est efficace. Même si leurs installations ne sont pas toujours “les meilleures”, elles fonctionnent. Je suis surtout curieux de voir la différence entre être en partenariat avec l’État français—et, en comparaison, l’exploitation sous propriété hongroise, où l’on ne peut pas dire du mal des propriétaires.)

À quatre heures, l’employé asiatique du Café Frei annonce d’une voix forte, dans un hongrois parfaitement compréhensible, que le thé au parfum de fraise avec miel est prêt. Nouveau Neo-Citran.

(J’aimerais bien sortir de ce rhume.)

Les chargeurs rapides sous les bancs sont une grande aide pour ceux qui savent depuis longtemps ce que ça fait de ne plus avoir de table de nuit à côté du lit. Du coup, je pourrais aussi râler : dans la petite boutique à côté, le problème n’est pas seulement que le sandwich d’aéroport coûte deux mille forints, mais qu’il a l’air aussi frais que les jointures de ma grand-mère. La caissière n’ose pas me regarder dans les yeux quand elle me dit que la barre protéinée coûtera mille.

Le show “déshabillage”

Bon, alors, préparons-nous !

Dans les toilettes, j’enfile mon short, puis trois chemises par-dessus (je ne les boutonne même pas), puis mes deux autres pantalons longs. Ensuite : pull, écharpe, gilet, manteau. Dans les poches du gilet : toutes les batteries externes et les câbles ; à l’intérieur du manteau : papiers, argent.

– Laissez, c’est toujours ceux qui sont en règle qu’on fait essayer.
– Ne le prends pas personnellement. Dans d’autres aéroports, on te laisse tranquille si tu mets ton sac à l’avance dans le cadre de mesure.

Ce n’est pas une mauvaise idée que j’embarque encore une fois en dernier. Je saute sur la première rangée vide. Parce qu’une fois le dernier passager assis, les voyageurs “bien informés” commencent leur grand numéro d’échange de places.

Moi, je commence à me déshabiller.

Quand l’avion roule vers la piste, je ne porte plus qu’un pantalon léger et une chemise.

Un rêve récurrent

Enfant, nous vivions près d’un aéroport. Depuis, je rêve souvent que je regarde le soleil avec les nuages en dessous. La première fois que j’ai vu ça pour de vrai, c’était au-dessus de Vienne, à sept heures du matin.

Ils viennent de faire tinter sept heures. Un tapis de nuages flotte sous moi, et je suis assis dessus. Le lever du soleil fredonne, avec la voix soyeuse d’Ornella Vanoni, que la vie est belle telle qu’elle est.

Oui, la vie est vraiment un miracle. Surtout après la journée d’hier.

Je me réveille au-dessus du désert. Je regarde la pointe de la péninsule du Sinaï par le hublot.

Hurghada, 2025.12.05.

---