Fékezve a hegyen, szabadon az arénában

Szombat, amikor a bringa már biztosan szervizért kiált, de a város ünnepel. Abrivado a főutcán, két buli egy este — és közben hosszú gyaloglások, könyvek a fülemben. Nem az én stílusom a techno, mégis hajnalig emlékeztet mennyire él a város.

---

Saint-Rémy-de-Provence, 2025. 09. 27. szombat.

Most már biztos, hogy a jövő héten megy a szervizbe a bringa; ezt nem arra találták ki, hogy öt kilométer per órával vánszorogjak le a hegyről — péntek éjszaka, csak azért, mert a fékekben nem bízom.
Mindezt hajnali kettőkor, két buli között.
Ezek után nem csoda, ha szombaton tízig fel sem ébredek, és utána is csak lustálkodom.

Ebéd után szedem össze magam.
Megpróbálok picit javítani a fékek állapotán; egy óra küszködés után feladom — nem lesz jobb, ma inkább sétálok lefelé a hegyről.
(Nem, nincs más közlekedési eszköz a szomszéd településre, ez tényleg egy meredek hegy.)

Ezeket a hosszú sétákat azért szeretem, mert közben lehet könyveket felolvastatni — a telefonommal.
Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényét épp befejezem, és megállapítom, hogy az általam is kedvelt magyar író, Kondor Vilmos legújabb könyvének egyik fejezete megegyezik ennek a könyvnek a kivonatával.
Azt hiszem, ezt nem is titkolja Kondor, hisz A sötétség mélyént épp ő ajánlotta.
El is kezdem újraolvasni „az utolsó magyar akcióhős” könyvet.

Nos, Saint-Rémy-ben akció az van bőven.
Késő délután „abrivado”-t, azaz egyfajta bikafuttatást tartanak: lovasok egy csapata kísér egy (vagy több) bikát végig a főutcán.
Ebben a városban az az érdekes, hogy nincsenek szigorúan elzárva a bámészkodók az állatoktól — gondolom, helyhiány miatt.
Itt is megvannak az alkalmi kerítések, amelyek mögé el tudnak bújni a nézők (ezek a kerítések elég erősek ahhoz, hogy egy felnőtt bika se tudja feldönteni), csak épp nem mindenhol.
Arles-ben például a kocsiút két oldalán végig kerítést húznak fel, és a nézők a járdán sorakoznak.
Itt a teljes főutca, faltól falig, az állatoké, és a keresztutcák torkolata meg a kávézók teraszai vannak elbarikádozva — saját felelősségre bárki sétálhat az utcán.
Én például beálltam két kuka közé; egy esetben egy neveletlen fiatal bika egy méterre rohant el mellettem.
Nagy élmény.

Az esti koncertshow már eleve úgy hirdeti magát, hogy a szezon utolsó fellépése.
Csupán csak szeretném, ha nem így lenne.
Három táncos, három énekesnő, két énekes férfi, két fúvós, egy billentyűs, egy dobos, két gitáros, négy füstgép, két lézerlámpa, két szappanbuborék-fújó gép — egy színpadon.
Ja, és itt nem fúj a szél! Ez nem vízpart.

Emellett a kocsmából alkalmi diszkó lett, az egykori arénában pedig ma is diszkó üzemel.

Mondom, egy alig tízezres városkában vagyok.

A mai DJ nagyon ügyes.
Kemény technót nyom, amit otthon nem hallgatok, de van annyi esze, hogy miután végignézte a közönséget, retró zenével (a kilencvenes–kétezres évek feldolgozásaival) vegyíti.
Annyira jól csinálja, hogy egészen hajnali fél egyig el tudja feledtetni velem, hogy ez nem az én stílusom.

Egy este alatt két buli!

Tizenegyig a populáris zenékkel operáló koncertshow, utána meg a szabadtéri diszkó.
Hajnali egykor még látom, ahogy a koncertshow stábja a búcsúszólamokat játssza.

Én is búcsúzom eme kedves helytől.
Vasárnap dolgozom, és kellene egy keveset aludni is.

---

Braking on the Mountain, Free in the Arena

A Saturday when the bike clearly needs the shop, but the town is in full celebration.
Abrivado down the main street, two parties in one night — with long walks and audiobooks in between.
Techno isn’t my style, yet the night made me forget that until dawn.

Saint-Rémy-de-Provence, Sat, 2025-09-27.
It’s now certain the bike goes to the shop next week; it wasn’t made for crawling down the mountain at five kilometers per hour — on Friday night — just because I don’t trust the brakes.
All this at 2 a.m., between two parties.
No wonder I didn’t wake up until ten on Saturday, and lazed around afterward.
After lunch I pull myself together.
I try to tweak the brakes a bit; after an hour of wrestling I give up — they won’t get better — so today I’ll just walk down the mountain.
(No, there’s no other transport to the neighboring town; it really is a steep mountain.)
I like these long walks because I can have books read aloud — by my phone.
I just finished Joseph Conrad’s Heart of Darkness and realized that a chapter of Hungarian writer Vilmos Kondor’s latest book — whom I also like — is basically a digest of it.
I don’t think Kondor hides this; he actually recommended Heart of Darkness.
So I start rereading the “last Hungarian action hero” book.
Well, there’s plenty of action in Saint-Rémy.
Late afternoon brings an abrivado — a kind of bull run: a team of riders escorts one (or more) bulls along the main street.
What’s interesting here is that spectators aren’t strictly fenced off from the animals — I suppose due to lack of space.
There are temporary barriers people can duck behind (sturdy enough that even an adult bull can’t knock them over), just not everywhere.
In Arles, for example, they run fences along both sides of the roadway and spectators line the sidewalks.
Here the entire main street, wall to wall, belongs to the animals, and the cross-street mouths and café terraces are barricaded; otherwise anyone can walk in the street at their own risk.
I stood between two bins; at one point an ill-mannered young bull thundered past just a meter from me.
What a thrill.
The evening concert-show advertises itself as the season’s last performance.
I’d honestly prefer it weren’t.
Three dancers, three female singers, two male singers, two horn players, a keyboardist, a drummer, two guitarists, four smoke machines, two laser lights, two bubble machines — all on one stage.
And no wind here! It’s not the waterfront.
Meanwhile, the pub has turned into a pop-up club, and the old arena is a disco again tonight.
All this in a town of barely ten thousand.
Tonight’s DJ is really skillful.
He drops hard techno — not what I listen to at home — but smartly mixes in retro (’90s/’00s reworks) after reading the crowd.
He does it so well that until 12:30 a.m. I forget it isn’t my genre.
Two parties in one night!
Pop-leaning concert-show until eleven, then the open-air disco.
At 1 a.m. I still catch the concert crew playing farewell phrases.
I say goodbye to this dear place, too.
I’m working on Sunday, and I should really sleep a little.

---

Freiner sur la montagne, libre dans l’arène

Un samedi où le vélo réclame clairement l’atelier, pendant que la ville est en fête.
Abrivado sur la grande rue, deux soirées en une — entrecoupées de longues marches et de livres audio.
La techno n’est pas mon style, et pourtant j’en ai oublié la chose jusqu’à l’aube.

Saint-Rémy-de-Provence, sam. 27/09/2025.
C’est sûr maintenant : le vélo part en révision la semaine prochaine ; il n’est pas fait pour dévaler la montagne à cinq kilomètres/heure — un vendredi nuit — juste parce que je ne fais pas confiance aux freins.
Tout cela à deux heures du matin, entre deux fêtes.
Pas étonnant que je ne me sois pas réveillé avant dix heures samedi, et que j’aie paressé ensuite.
Après le déjeuner, je me ressaisis.
J’essaie d’améliorer un peu l’état des freins ; après une heure à m’escrimer, j’abandonne — ça n’ira pas mieux —, aujourd’hui je descendrai la montagne à pied.
(Non, il n’y a pas d’autre moyen de transport vers la commune voisine ; c’est vraiment une montagne raide.)
J’aime ces longues marches parce que je peux me faire lire des livres — par mon téléphone.
Je viens de terminer Au cœur des ténèbres de Joseph Conrad et je constate qu’un chapitre du dernier livre de l’écrivain hongrois Vilmos Kondor — que j’apprécie aussi — en reprend pour l’essentiel le condensé.
Je ne crois pas que Kondor le cache : c’est lui qui recommandait Au cœur des ténèbres.
Je me remets donc à lire le livre du « dernier héros d’action hongrois ».
Eh bien, à Saint-Rémy, de l’action, il y en a.
En fin d’après-midi, abrivado — une sorte de lâcher de taureaux : une équipe de cavaliers escorte un (ou plusieurs) taureau(x) le long de la rue principale.
Particularité ici : les spectateurs ne sont pas strictement séparés des animaux — sans doute par manque de place.
Il y a bien des barrières provisoires derrière lesquelles se réfugier (suffisamment solides pour qu’un taureau adulte ne les renverse pas), mais pas partout.
À Arles, par exemple, on dresse des barrières des deux côtés de la chaussée et le public reste sur les trottoirs.
Ici, toute la grande rue — de mur à mur — appartient aux animaux ; les débouchés des rues transversales et les terrasses des cafés sont barricadés, et chacun peut marcher dans la rue à ses risques et périls.
Je me poste entre deux bacs ; à un moment, un jeune taureau mal élevé passe à un mètre de moi.
Grosse montée d’adrénaline.
Le concert-show du soir s’annonce comme la dernière date de la saison.
J’aimerais bien que non.
Trois danseurs, trois chanteuses, deux chanteurs, deux cuivres, un claviériste, un batteur, deux guitaristes, quatre machines à fumée, deux lasers, deux machines à bulles — sur une seule scène.
Et ici, pas de vent ! On n’est pas au bord de l’eau.
Par ailleurs, le bistrot s’est mué en disco éphémère, et l’ancienne arène tourne elle aussi en boîte ce soir.
Tout ça dans une ville à peine dix-mille habitants.
Le DJ de ce soir est très habile.
Il envoie une techno dure — que je n’écoute pas chez moi —, mais, après avoir lu la salle, il la mêle à du rétro (relectures des années 90/2000).
Il le fait si bien que, jusqu’à 0 h 30, j’en oublie que ce n’est pas mon genre.
Deux soirées en une !
Concert-show grand public jusqu’à 23 h, puis la disco en plein air.
À 1 h du matin, je vois encore l’équipe du show jouer les phrases d’adieu.
Moi aussi, je fais mes adieux à ce cher endroit.
Dimanche je travaille — il va falloir dormir un peu.

---