David Attenborough: Óceán

Attenborough nem riogat, hanem okos reményt ad. Fejezetenként merülünk alá az óceánok világába, és a végén nem a kétségbeesés, hanem a cselekvés vágya marad.

---

Miről szól?

Maga az író (és hasonló beállítottságú írótársa) és a cím meg is adja a választ. Minden fejezetben egy-egy újabb óceáni világot ismerünk meg. Én még úgy tanultam az iskolában, hogy három óceán van. Anélkül, hogy ezt a tételt vitatná, ő máshogy rendszerezi a vizek világát. Szóval a könyvnek nem (egy) története van, hanem megismerjük az óceánok világát. Minden fejezet egy külön történet.
Nekem a legerősebb élményem a könyvvel kapcsolatban, hogy

végre egy optimista írás!
Naivitás nélkül.

Mindig azzal kezdi, hogy bemutatja a földrajzi helyet, annak szépségeit; aztán jönnek a problémák. A fejezet végére nem azt mondom, hogy nincs itt semmi látnivaló, felesleges aggódni; ez nem így van. A történetek végén ki tudom mondani, hogy van remény.

Ebben, a rémhírekkel túlzsúfolt világban, olyan jól esik ezt kimondani: azért van még remény.

Ennyit csinál a könyv; úgy mutatja be az óceánok tragédiáit, hogy a végén nem akarok eret vágni. Ehelyett azt mondom: ezek szörnyű történések, de még nincs minden veszve.

Szereplők?

Megkerestem: Colin Buffieldnek hívják a társszerzőt.
Amúgy minden részben a helyiek a főszereplők, de vannak benne lakatlan helyek is; volt, ahol például az orkák a főszereplők.
Az író többnyire egyes szám első személyben vezeti be a történetet, tehát ezeken a helyeken megfordult.

Helyszín?

Természetesen a Galápagos-szigetek nem maradhatnak ki.
Emellett jártunk mangroveerdőkben, hínárok között, a Déli-sarkon, az Indiai-óceánban, és még hosszan sorolhatnám.

Értékelés?

Tudja a trükköt: én magam is szeretem a történeteket…
Egyszerűen jól ír. Nagyon jó a stílus. Egy ennyire érdekes írás már nem biztos, hogy beférne a National Geographic sárga keretébe – pedig legalább annyira informatív.

Kedvencek?

Nekem a vízi növények, a víz alatti erdők tetszettek a legjobban. Azokat a vizeket szívesen megnézném élőben is.

Egyébként a legcukibb szereplők pont az orkák voltak, akik az óceánok nagyragadozói.

Miért olvasom?

Ez itt talán felesleges kérdés. Nyilván, mert érdekel a természetvédelem. Ennél is erősebb érv, hogy az óceánokról szól. Emellett az író személyét mindig is egy érdekes fazonnak tartottam.

Milyen érzéseket kelt?

Nem lesújtóakat. Itt is eléggé plasztikusan leírják, hogy például ki fog száradni, ki fog halni, túl fog melegedni; egyúttal azt is leírják, hogy
volt már olyan, hogy valakinek sikerült
egy keveset visszafordítani a folyamatokból, ezzel reményt is adnak.

Mivel átjön a könyvön az írók óceánrajongása, életszeretete, talán ennek köszönhető, hogy ez a könyv engem is inspirál.

les Baux, 2025. 10.07. Kedd

---

David Attenborough: Ocean

Attenborough doesn’t peddle doom; he offers intelligent hope.
With each chapter we dive into a new marine world, and what remains is not despair but the urge to act.

Reading experience

What is it about?
The author (and his like-minded co-author) and the title already give the answer.
Each chapter introduces a new oceanic world.
At school I learned there are three oceans.
Without disputing that, he classifies the waters differently.
So the book doesn’t have a single storyline; instead, we get to know the world of the oceans.
Every chapter is its own story.
For me, the strongest impression is that this is finally an optimistic piece of writing!
Without naivety.
He always starts by presenting the place and its beauty; then come the problems.
By the end of each chapter I don’t conclude that there’s nothing to see and no need to worry; that’s not the case.
What I can say at the end of the stories is that there is hope.
In this world overcrowded with scare stories, it feels so good to say: there is still hope.
That’s what the book does: it shows the oceans’ tragedies without making me want to give up.
Instead, I say: these events are terrible, but not all is lost.

Characters?
I looked it up: the co-author is called Colin Buffield.
In each section the locals are the main characters, but there are uninhabited places too; in some, for example, the orcas take center stage.
The author mostly narrates in the first person, so he has been to these places.

Setting?
Naturally, the Galápagos Islands are included.
We also visit mangrove forests, kelp beds, the South Pole, the Indian Ocean—and the list could go on.

Evaluation?
He knows the trick: I myself love stories.
He simply writes well.
The style is excellent.
A piece this engaging might not even fit into National Geographic’s yellow frame—yet it’s at least as informative.

Favorites?
I liked the aquatic plants and the underwater forests the most.
I’d love to see those waters in person.
And the cutest “characters” were the orcas, the apex predators of the oceans.

Why am I reading it?
This may be an unnecessary question.
Obviously because I care about conservation.
An even stronger reason is that it’s about the oceans.
Also, I’ve always found the author an interesting character.

What feelings does it evoke?
Not crushing ones.
Here too, they describe quite vividly what may, for example, dry out, die off, or overheat; at the same time they recount cases where someone managed to reverse a little of the damage, which gives hope.
Because the authors’ love of the ocean and zest for life shine through the book…
Perhaps that’s why this book inspires me as well.

les Baux, 2025. 10.07. Tuesday

---

David Attenborough : Océan

Attenborough ne joue pas la peur : il propose un espoir intelligent.
À chaque chapitre, nous plongeons dans un nouvel univers marin, et il ne reste pas la désespérance mais l’envie d’agir.

Expérience de lecture

De quoi ça parle ?
L’auteur (et son coauteur de même sensibilité) ainsi que le titre donnent déjà la réponse.
Chaque chapitre nous fait découvrir un nouveau monde océanique.
À l’école, j’ai appris qu’il y a trois océans.
Sans contester cela, il classe les eaux autrement.
Le livre n’a donc pas une seule intrigue ; il nous fait plutôt connaître le monde des océans.
Chaque chapitre est une histoire à part.
Pour moi, l’impression la plus forte, c’est que c’est enfin un texte optimiste !
Sans naïveté.
Il commence toujours par présenter le lieu et ses beautés ; puis viennent les problèmes.
À la fin du chapitre, je ne me dis pas qu’il n’y a rien à voir et qu’il est inutile de s’inquiéter ; ce n’est pas le cas.
Au terme des récits, je peux dire qu’il y a de l’espoir.
Dans ce monde saturé d’alertes anxiogènes, cela fait du bien de l’affirmer : il reste de l’espoir.
C’est ce que fait le livre : il montre les tragédies des océans sans me donner envie de baisser les bras.
Au lieu de cela, je me dis : ces événements sont terribles, mais tout n’est pas perdu.

Personnages ?
Je m’en suis assuré : le coauteur s’appelle Colin Buffield.
Dans chaque partie, les habitants locaux sont les protagonistes, mais il y a aussi des lieux inhabités ; parfois, par exemple, les orques sont au premier plan.
L’auteur raconte le plus souvent à la première personne, il a donc visité ces endroits.

Lieu ?
Évidemment, les îles Galápagos ne peuvent pas manquer.
Nous passons aussi par des forêts de mangroves, des forêts sous-marines d’algues, le pôle Sud, l’océan Indien — et la liste pourrait continuer.

Évaluation ?
Il connaît l’astuce : moi aussi, j’aime les histoires.
Il écrit tout simplement bien.
Le style est excellent.
Un texte aussi captivant n’entrerait peut-être pas dans le cadre jaune de National Geographic — et pourtant il est au moins aussi informatif.

Favoris ?
J’ai préféré les plantes aquatiques et les forêts sous-marines.
J’aimerais voir ces eaux en vrai.
Et les « personnages » les plus craquants étaient les orques, grands prédateurs des océans.

Pourquoi je le lis ?
La question est peut-être superflue.
Évidemment parce que la protection de la nature m’intéresse.
Raison plus forte encore : il parle des océans.
De plus, j’ai toujours trouvé l’auteur très intéressant.

Quelles émotions cela suscite-t-il ?
Rien d’accablant.
Ici aussi, on décrit de façon très parlante ce qui, par exemple, risque de s’assécher, de disparaître ou de surchauffer ; et en même temps on raconte que parfois quelqu’un a réussi à inverser un peu les processus — ce qui donne de l’espoir.
Comme la passion des auteurs pour l’océan et leur amour de la vie transparaissent…
C’est peut-être pour cela que ce livre m’inspire moi aussi.

les Baux, 2025. 10.07. mardi

---