Családi minták
Vajon tényleg megéri a sértődésért cserébe lassan elengedni egymást? Ugyanazok a mondatok, ugyanazok a játszmák mennek végig generációkon át — és néha én is észreveszem magamon. Én viszont szeretném, ha itt valami végre megállna.
Ugyanúgy játszmáznak a testvérek, a szülők, a nagyszülők, az unokatestvérek.
Néha még én is ugyanazzal a sértődöttséggel működöm.
Akár lesznek gyermekeim, akár nem, ezt a sértődöttséget meg az unokahúgomnak sem akarom továbbadni!
Az anyai minta az, hogy a háta mögött azt mondják róla a testvérei:
„Idén már beszéltünk vele.”
Apám pedig azt mondta a testvérének:
„Nem kell jönnöd ide.”
Amikor anyám nem tudja kapásból megmondani, mikor beszélt utoljára a testvéreivel…
Amikor apámnak nyűg, ha vendégül látja a tesóját…
…akkor mégis mire számítanak?!
A testvéreim életéhez nem tudok, de nem is akarok hozzászólni.
(Már csak azért sem, mert amúgy rendes emberek, tisztelem őket.)
De talán azt el tudom érni, hogy ezeket a mintákat ne vigyem tovább.
Nem hibáztatom sem a szüleimet, sem a testvéreimet, sem a nagyszüleimet.
Mert ezek javarészt tanult, örökölt minták — ahogy a nagymamámnál is.
Világlátott emberként nekem volt szerencsém más mintákat, másféle családi dinamikákat is megfigyelni.
Talán megpróbálhatnék — ha nem is csodát tenni — de legalább egy picit változtatni ezen az örökségen.
Valójában egyikünk sem különb a másiknál!
Az a helyzet, hogy nincs másik családunk. Erre külföldön élőként jöttem rá.
Ezek odafent csak minták. Nem könnyű, de néha a sablonokat is meg lehet változtatni.
Remélem.
Nincs másik családunk!
Őket nem lehet lecserélni! Miért ne lehetne inkább elfogadni egymást?! Mindenkit olyannak, amilyen.
Egy hónap alatt meghallgattam számtalan családtagot. Abban az egy adott tételben, ami éppen nála a sértődés kiváltója, abban igaza van az adott családtagnak. Viszont, ha a nagy egészet nézzük, akkor ezek valóban elég erős indokok ahhoz, hogy megmérgezzünk velük egy-egy emberi, családi kapcsolódást?
Igaza van mindenkinek, de mégsem jó ez így.
Nincs másik családunk. Fogadjuk el egymást!
Hurghada, 2025. 12.27.
Family Patterns
Is resentment really worth slowly losing each other? The same lines, the same little games get passed down for generations—and sometimes I catch myself doing it too. But I want this to stop here.
English body text
Siblings, parents, grandparents, cousins—they all play the same games.
Sometimes I even operate with that same resentment.
Whether I have children or not, I don’t want to pass this resentment on—not even to my little cousin!
The pattern on my mother’s side is that her siblings say behind her back:
“We already talked to her this year.”
And my father said to his brother:
“You don’t need to come here.”
When my mother can’t say off the top of her head when she last spoke to her siblings…
When it’s a burden for my father to host his brother…
…then what are they even expecting?!
I can’t—nor do I want to—comment on my siblings’ lives.
Especially because they are decent people; I respect them.
But maybe I can achieve this much: that I don’t carry these patterns forward.
I don’t blame my parents, my siblings, or my grandparents.
Because these are, for the most part, learned, inherited patterns—just like with my grandmother.
As someone who has seen the world, I’ve been lucky enough to observe other patterns, other kinds of family dynamics.
Maybe I could try—if not to work a miracle—then at least to change this inheritance a little.
In truth, none of us is any better than the other!
The fact is: we don’t have another family. I realized that while living abroad.
Those up there are “just” patterns. It isn’t easy, but sometimes even templates can be replaced.
I hope so.
We don’t have another family!
You can’t replace them! So why couldn’t we accept each other instead?! Everyone exactly as they are.
In one month, I listened to countless family members. In that one specific “item” that triggers the resentment for them, that person is right. But if we look at the bigger picture—are these really strong enough reasons to poison one human, family connection after another?
Everyone is right, and yet… this still isn’t good.
We don’t have another family. Let’s accept each other!
Hurghada, 2025. 12.27.
Schémas familiaux
Est-ce que la rancœur vaut vraiment le prix de se perdre peu à peu ? Les mêmes phrases, les mêmes petits jeux se transmettent de génération en génération — et parfois je me surprends à faire pareil. Mais j’aimerais que ça s’arrête ici.
Texte français
Les frères et sœurs, les parents, les grands-parents, les cousins… ils rejouent tous les mêmes jeux.
Parfois, moi aussi, je fonctionne avec cette même rancœur.
Que j’aie des enfants ou non, je ne veux pas transmettre cette rancœur — même pas à ma petite cousine !
Le schéma du côté maternel, c’est que ses frères et sœurs disent dans son dos :
« Cette année, on lui a déjà parlé. »
Et mon père a dit à son frère :
« Tu n’as pas besoin de venir ici. »
Quand ma mère n’arrive même pas à dire, comme ça, quand elle a parlé pour la dernière fois avec ses frères et sœurs…
Quand, pour mon père, recevoir son frère est une corvée…
…alors ils s’attendent à quoi, au juste ?!
Je ne peux pas — et je ne veux pas non plus — me mêler de la vie de mes frères et sœurs.
D’autant plus que ce sont des gens bien ; je les respecte.
Mais peut-être que je peux au moins faire ça : ne pas emporter ces schémas avec moi.
Je ne blâme ni mes parents, ni mes frères et sœurs, ni mes grands-parents.
Parce que ce sont, pour l’essentiel, des schémas appris, hérités — comme chez ma grand-mère aussi.
En tant que personne qui a vu du monde, j’ai eu la chance d’observer d’autres schémas, d’autres dynamiques familiales.
Peut-être que je pourrais essayer — sans faire de miracle — mais au moins de changer un tout petit peu cet héritage.
En réalité, aucun de nous n’est meilleur que l’autre !
La vérité, c’est qu’on n’a pas d’autre famille. C’est ce que j’ai compris en vivant à l’étranger.
Tout ça, là-haut, ce ne sont que des schémas. Ce n’est pas facile, mais parfois on peut aussi remplacer les modèles.
J’espère.
On n’a pas d’autre famille !
On ne peut pas les remplacer ! Alors pourquoi ne pas s’accepter plutôt ?! Chacun tel qu’il est.
En un mois, j’ai écouté d’innombrables membres de la famille. Sur ce point précis qui déclenche la rancœur chez chacun, la personne a raison. Mais si on regarde l’ensemble… est-ce vraiment une raison assez solide pour empoisonner, avec ça, une connexion humaine et familiale, encore et encore ?
Tout le monde a raison, et pourtant… ça ne va pas comme ça.
On n’a pas d’autre famille. Acceptons-nous !
Hurghada, 2025. 12.27.
