Azúrkék és a lángoló kémények — Port-de-Bouc egy napra
Port-de-Bouc egyszerre mediterrán paradicsom és ipari díszlet: tankerek a horizonton, panellakások a parton, telihold és mistral. Jegyzetek az úszások, vonatok és a furcsa kontrasztok között.
Port-de-Bouc
2025.09.05., péntek
A mai napnak csak azért lett célja Port-de-Bouc galériája, hogy ne legyen céltalan. De amúgy én bírom a céltalan napokat is, olyankor minden súlytalan, semmi sem kötelező, bármi lehetséges.
Ez egy kisváros a tengerparton Marseille és a Camargue-delta között. A Rhône folyó hajózási útvonala itt éri el a tengert – egyúttal ez a Martigues-nél lévő belső tó tengeri bejárata is.
Ez a városka egy reménytemető.
Az elmúlt évszázadok során többször terveztek már ide ipari központot, jelentős halászatot, de kb. semmilyen terv nem valósult meg. Ez a régió jelentős iparvidék, de egyik létesítmény sem ehhez a városhoz kötődik. A vonatból és a parton is körbenézve látható, hogy ipartelepek, kikötők veszik körbe, de ez a hely csak egy csendes kisvárosnak tűnik.
Nagyon érdekes például, hogy Port-de-Bouc vára – ami látótávolságon belül van, a belvárosi öböl túlfelén – közigazgatásilag már Martigues-hez tartozik, és a várat nem lehet úgy fényképezni, hogy ne kerüljön rá a képre egy olajfinomító a lángoló kéményével vagy egy tankerhajó.
Van a városkának egy pici, de nagyon jó strandja – a Plage des Combattants – a meglátogatott galéria alatt, csináltam fotót a gyönyörű partról és vízről. A háttérben, a horizonton pedig ott sorakozik egymás mögött vagy tíz tankerhajó.
Gondolkodtam is rajta, hogy itt biztosan jó áron lehet lakást venni. A panellakásokat konkrétan a tengerpartra építették.
Talán épp azért tűnik kissé elhagyatottnak ez a hely, mert az összes nagyvárostól már kellően távol van ahhoz, hogy ne érje meg az ingázás. Olyan ez, mint Budapesthez képest Martonvásár.
Amúgy nincs messze Arlestől vagy Les-Baux falutól, tizenkét kilométert bringáztam, majd tíz percet és egy újabb átszállás után még huszonöt percet vonatoztam.
Szép ez a táj.
Élmény volt a vonatút is.
Centre d’arts plastiques Fernand Léger kiállítási helyszín
Az arles-i - Les Rencontres de la Photographie - fotófesztiválnak itt is van egy helyszíne, ez adta az ötletet, hogy a szabadnapomon ide jöjjek úszni. A kiállítótér csak délután nyit, szóval először a pici strandot fedeztem fel.
Két úszás között megebédeltem.
Merthogy biciklizés közben a piacon vettem olívát, szőlőt, bagettet.
Maga a tárlat nem volt nagy szám, csak emiatt nem érte volna meg idejönni. Amint fentebb írtam, ez egy jelentős iparvidék. Erről szólt a kicsike tárlat: az iparosodás előnyeiről és hátrányairól, jó és rossz hatásáról.
Az jutott eszembe, miközben néztem, hogy olyan ez, mintha a százhalombattai olajfinomító Siófok és Zamárdi között terülne el, a sarkaiba pedig még besuvasztanánk egy-egy ipari kikötőt.
És akkor el lehet képzelni, hogyan hatnak egymásra az ország kiemelt turista- és természeti helyei és a közéjük került olajkikötő, amelynek a fáklyáit tiszta időben még Arles dombjairól is látni.
Szóval kissé szürreális érzésem volt,
amikor a ciprusfás, azúrkék hátterű parkjából felsétáltam a városba, aminek iparváros-hangulata van; majd tizenöt perc után elértem a belváros másik szélét.
Merthogy az óváros valójában egy félsziget két öböl között.
A belváros Martigues felőli vége egy kikötői öböl gyönyörű jachtokkal, az öböl túlsó felén pedig épp egy tankerhajót terelnek a nyílt víz felé a révkalauzok.
A korzózás után
megnéztem a picinke óváros másik strandját is, de az teljes csalódás volt.
Az, hogy homokos a part és lassan mélyülő a víz, indokolttá teszi a hatalmas játszótér ide helyezését – a másik, gyorsan mélyülő, kavicsos parthoz képest.
A probléma az, hogy a sekély vize erősen sziklás, és ez egy nagy kikötőkhöz közeli tengerpart, tehát a víz mindig mozog. Nekem viszonylag jó rutinom van, de a tizenöt perces pancsolást nem tudtam megúszni horzsolások nélkül: állni a vízben nem lehet, mert sziklás; úszni a sziklák felett meg nem lehet rendesen, mert derékig sem ér a víz; a derekammal érintettem a kiálló sziklákat.
Vissza is sétáltam a korábbi strandra.
A sziklás partoknak mindig megvan az az előnye, hogy még akkor is szépek, ha beépítik őket.
Bennem megint csak abszurd hatást keltett az itteni látvány.
Sorolom: távolban várakozó tankerhajók, azúrkék víz, vörös sziklákkal megáldott part, élénkzöld ciprusfák, füves sétány, parkoló, ragyogó fehér tízemeletes panelházsorok.
Az utolsó
vonattal indulok vissza. Az átszállásra várva isteni szendvicset eszem az isztambuli büfében.
Még a háttérben éneklő videoklipek is isztambuliak voltak.
Nekem pedig nosztalgiaérzésem támadt.
Hiányzik Isztambul, a lehúzásaival együtt is.
Ahogy egy másik utazó fogalmazott: „sajnos fehér ember vagyok”, tehát a világ népességének nyolcvan százalékának szemében a kihasználandó pénzes zsák vagyok.
Nem
vagyok boldog, amikor rájövök, hogy megint otthon hagytam a biciklilámpát. Rajtam segít a telihold – de erősen fúj a szél, mint errefelé oly gyakran –, a mögöttem jövő meg nem látja, ahogy a mistral szél betolja az útra a biciklit.
Szóval ma lassúsági versenyt nyerek – és egy megfázást.
Reggeli pakolásnál csak a közelgő strandoláson járt az agyam…
A szomszéd
faluban, Paradouban falunap van ezen a hétvégén.
A szokásos jóságokkal: lovas bemutatók, gyerekprogramok, bikák, koncertek, tánc hajnalig.
Két koncert között hazaugrom, és a rövidnadrágot kabátra is cserélem.
Jól érzem magam, de ma este nem vagyok táncos kedvemben; hosszú és tartalmas volt ez a nap.
Azure and Flares — A Day in Port-de-Bouc
A day without a purpose found one in a seaside gallery.
Port-de-Bouc is both holiday postcard and industrial backdrop: tankers on the horizon, panel blocks on the shore, full moon and mistral.
Notes between swims, trains, and odd contrasts.
Port-de-Bouc, 2025-09-05, Friday
Today only had a purpose — the gallery of Port-de-Bouc — so it wouldn’t be purposeless.
But I actually like purposeless days too; everything is weightless then, nothing compulsory, anything possible.
It’s a small town on the coast between Marseille and the Camargue delta.
The Rhône’s shipping channel reaches the sea here — and this is also the sea entrance to the inland lake by Martigues.
This little town is a graveyard of hopes.
Over the past centuries, plans were made more than once for an industrial hub here, for significant fisheries, but roughly none of it came to pass.
This region is a major industrial area, yet none of the facilities are tied to this town.
From the train and from the shore alike you can see industrial sites and harbors encircling it, yet the place itself seems just a quiet little town.
It’s striking, for instance, that the castle of Port-de-Bouc — within line of sight, across the inner bay — belongs administratively to Martigues, and you can’t photograph the castle without a refinery with a flaring stack or a tanker ship sneaking into the frame.
There’s a tiny but very good beach — Plage des Combattants — right beneath the gallery I visited; I took photos of the beautiful shore and water.
And in the background, on the horizon, some ten tankers line up one behind another.
I even thought you could surely buy an apartment here at a good price.
The panel blocks are literally built on the seafront.
Perhaps the place feels a bit abandoned precisely because it’s far enough from all big cities that commuting isn’t worth it.
It’s like Martonvásár compared to Budapest.
Anyway, it isn’t far from Arles or the village of Les-Baux; I biked twelve kilometers, then after ten minutes and another transfer I took a twenty-five-minute train ride.
This landscape is beautiful.
The train ride itself was an experience.
Arles, Les Rencontres de la Photographie
The Arles photo festival has a venue here too, which gave me the idea to come here to swim on my day off.
The exhibition space opens only in the afternoon, so first I explored the tiny beach.
Between two swims I had lunch.
While cycling I’d bought olives, grapes, and a baguette at the market.
The show itself wasn’t a big deal; for that alone it wouldn’t have been worth coming.
As I wrote above, this is a significant industrial region.
That’s what the little show was about: the pros and cons of industrialization, its good and bad effects.
What occurred to me while watching was that it’s as if the Százhalombatta oil refinery sprawled between Siófok and Zamárdi, with an industrial port wedged into each corner.
And then you can imagine how the country’s flagship tourist and natural sites and an oil port shoved among them affect one another — the flares of which, in clear weather, are visible even from the hills of Arles.
So I felt a bit surreal walking up from a cypress-shaded park with an azure backdrop into a town with the atmosphere of an industrial city; fifteen minutes later I’d already reached the far edge of the center.
Because the old town is actually a peninsula between two bays.
On the Martigues side of the center there’s a harbor basin with gorgeous yachts, and on the far side pilots were herding a tanker toward open water.
After the walk I checked out the old town’s other tiny beach too, but it was a total disappointment.
The fact that it’s sandy and the water shallows slowly justifies putting a huge playground there — compared to the other, quickly deepening, pebbly shore.
The problem is that its shallow water is very rocky, and this is a seacoast close to big ports, so the water is always moving.
I’ve got decent experience, but I couldn’t manage even fifteen minutes of splashing without scrapes: you can’t stand in the water because it’s rocky; you can’t properly swim over the rocks because the water doesn’t even reach your waist; my waist brushed the jutting stones.
So I walked back to the earlier beach.
Rocky coasts always have the advantage that they remain beautiful even when built up.
The sight here struck me as absurd again.
A list: tankers waiting in the distance, azure water, a shore blessed with red rocks, bright-green cypresses, a grassy promenade, parking lots, and a shining white row of ten-story panel blocks.
I’m heading back on the last train.
Waiting for my connection, I’m eating a divine sandwich at the Istanbul snack bar.
Even the music videos singing in the background were from Istanbul.
And I felt a wave of nostalgia.
I miss Istanbul — rip-offs and all.
As another traveler put it: “unfortunately I’m a white person,” so in the eyes of some eighty percent of the world’s population I’m a money bag to be exploited.
I’m not happy when I realize I’ve left my bike light at home again.
The full moon helps me out — but the wind is strong, as it often is around here — and the person behind me can’t see as the mistral shoves the bike onto the road.
So today I win a slow-riding contest — and catch a cold.
In the morning all I could think about was the upcoming swim…
In the neighboring village, Paradou, there’s a village festival this weekend.
With all the usual goodies: horse shows, kids’ programs, bulls, concerts, dancing till dawn.
Between two concerts I nip home and swap my shorts for a coat.
I feel good, but I’m not in the mood for dancing tonight; it’s been a long, full day.
Azur et torchères — Une journée à Port-de-Bouc
Une journée sans but en a trouvé un dans une galerie en bord de mer.
Port-de-Bouc est à la fois carte postale de vacances et décor industriel : des tankers à l’horizon, des barres face à la mer, pleine lune et mistral.
Notes entre brasses, trains et contrastes déroutants.
Port-de-Bouc, 05/09/2025, vendredi
La journée n’a eu pour but que la galerie de Port-de-Bouc — pour éviter d’être sans but.
Mais j’aime bien les journées sans but aussi : tout est léger, rien n’est obligatoire, tout est possible.
C’est une petite ville sur la côte, entre Marseille et le delta de la Camargue.
Le chenal de navigation du Rhône atteint la mer ici — et c’est aussi l’entrée maritime du lac intérieur près de Martigues.
Cette bourgade est un cimetière d’espoirs.
Au fil des siècles, on y a plusieurs fois projeté un pôle industriel, une pêche importante, mais en gros rien ne s’est réalisé.
La région est fortement industrialisée, pourtant aucune installation n’est vraiment liée à cette ville.
Du train comme du rivage, on voit des sites industriels et des ports l’encercler, et le lieu, lui, paraît une simple petite ville tranquille.
Fait curieux : le château de Port-de-Bouc — à portée de vue, de l’autre côté de la baie intérieure — relève administrativement de Martigues, et il est impossible de le photographier sans qu’une raffinerie et sa torchère ou un pétrolier ne s’invitent dans le cadre.
Il y a une toute petite mais excellente plage — la Plage des Combattants — juste sous la galerie que j’ai visitée ; j’ai pris des photos du rivage et de l’eau magnifiques.
Et, au fond, sur l’horizon, une dizaine de pétroliers se rangent à la queue leu leu.
Je me suis même dit qu’on pouvait sûrement acheter un appartement ici à bon prix.
Les barres d’immeubles sont littéralement bâties au bord de la mer.
Peut-être le lieu paraît-il un peu abandonné précisément parce qu’il est assez loin de toutes les grandes villes pour que l’aller-retour ne vaille pas le coup.
C’est comme Martonvásár par rapport à Budapest.
De toute façon, ce n’est pas loin d’Arles ni du village des Baux ; j’ai roulé douze kilomètres à vélo, puis après dix minutes et une autre correspondance j’ai encore pris vingt-cinq minutes de train.
Ce paysage est beau.
Le trajet en train aussi était une expérience.
Arles, Les Rencontres de la Photographie
Le festival photo d’Arles a également un site ici, ce qui m’a donné l’idée de venir nager ici pendant mon jour de congé.
L’espace d’exposition n’ouvre que l’après-midi, alors j’ai d’abord exploré la petite plage.
Entre deux baignades, j’ai déjeuné.
En pédalant, j’avais acheté des olives, du raisin et une baguette au marché.
L’expo en soi n’était pas extraordinaire ; pour elle seule, le déplacement n’aurait pas valu le coup.
Comme je l’ai écrit plus haut, c’est une région industrielle importante.
C’est de cela que parlait la petite expo : des avantages et inconvénients de l’industrialisation, de ses bons et mauvais effets.
En regardant, je me suis dit que c’était comme si la raffinerie de Százhalombatta s’étalait entre Siófok et Zamárdi, avec un port industriel coincé dans chaque angle.
Alors on peut imaginer l’influence réciproque entre les sites touristiques et naturels phares du pays et un port pétrolier inséré entre eux — dont on voit les torchères par temps clair jusque depuis les collines d’Arles.
J’ai donc eu une impression un peu surréaliste en remontant d’un parc à l’ombre des cyprès, sur fond azuré, vers une ville à l’atmosphère industrielle ; quinze minutes plus tard, j’étais déjà à l’autre bout du centre.
Car le vieux centre est en réalité une presqu’île entre deux baies.
Côté Martigues, le centre donne sur un bassin portuaire aux yachts splendides, et, de l’autre côté, des pilotes guidaient justement un pétrolier vers le large.
Après la promenade, j’ai aussi vu l’autre minuscule plage du vieux centre, mais ce fut une vraie déception.
Le fait que le sable soit fin et que l’eau descende doucement justifie l’installation d’une immense aire de jeux — par rapport à l’autre rivage, de galets, qui devient rapidement profond.
Le problème, c’est que l’eau peu profonde est très rocheuse, et comme on est près de grands ports, la mer bouge sans cesse.
J’ai pas mal d’habitude, mais je n’ai pas réussi à éviter les éraflures en quinze minutes de barbote : on ne peut pas rester debout dans l’eau parce qu’elle est rocheuse ; on ne peut pas bien nager au-dessus des rochers parce que l’eau n’arrive même pas à la taille ; ma taille a heurté les pierres saillantes.
Je suis donc revenu à la première plage.
Les côtes rocheuses ont toujours l’avantage de rester belles même quand on les bâtit.
La vision ici m’a paru de nouveau absurde.
Je liste : pétroliers en attente au loin, eau azur, rivage aux rochers rouges, cyprès vert vif, promenade herbeuse, parking, et une rangée éclatante d’immeubles de dix étages.
Je repars par le dernier train.
En attendant la correspondance, je mange un sandwich divin au snack d’Istanbul.
Même les clips qui chantaient en fond venaient d’Istanbul.
Et une bouffée de nostalgie m’a pris.
Istanbul me manque — ses arnaques comprises.
Comme l’a formulé un autre voyageur : « malheureusement je suis blanc », donc, aux yeux d’environ quatre-vingts pour cent de la population mondiale, je suis un porte-monnaie à exploiter.
Je ne suis pas heureux quand je réalise que j’ai encore oublié ma lampe de vélo à la maison.
La pleine lune me dépanne — mais le vent souffle fort, comme souvent ici — et la personne derrière moi ne voit pas quand le mistral pousse le vélo sur la route.
Bref, aujourd’hui je gagne une course de lenteur — et j’attrape un rhume.
Le matin, je ne pensais qu’à la baignade qui approchait…
Dans le village voisin, Paradou, c’est la fête ce week-end.
Avec les habituelles réjouissances : spectacles équestres, animations pour enfants, taureaux, concerts, danse jusqu’à l’aube.
Entre deux concerts, je file à la maison et j’échange mon short contre un manteau.
Je me sens bien, mais ce soir je n’ai pas le cœur à danser ; la journée a été longue et bien remplie.
