Még egy hétvége a határon
Van az a fáradtság, amit egy éjszaka alatt ki lehet pihenni, és van az, amelyik másnap reggel is velünk marad. Most azt figyelem, hol húzódik nálam a kettő közötti határ, és meddig tudom még vállalni ezt a munkát.
Arles, 2026. augusztus 7., péntek
Mi legyen a munkával? Nem tudom. Mindennap a tűrőképességem határán vagyok, szellemileg és fizikailag is. A kettő pedig egymást erősíti.
A szerdai nap megmutatta, hol a határ: pont ennyit bírok, többet nem. Holnap szombat. A hétvégén „csak” nyolcórás műszakjaim lesznek.
Részemről a hétvége célja a megfigyelés: hogyan érzem magam, miként reagálok, mennyit tudok elviselni. Vasárnap este, egy séta és bringázás után eldöntöm, vállalom-e a következő hetet, vagy már átléptük azt a határt, ameddig még bírom.
A kollégák utálnak, mert nem dolgozom elég jól. Nekem viszont a saját egészségemre is vigyáznom kell: ennél több most nem megy. Azzal mentegetem magam, hogy én felajánlottam a főnöknek, hogy rúgjon ki.
Amíg ezt nem teszi meg, addig csak magamért dolgozom. Úgy akarok elaludni, hogy aznap mindent megtettem, ami tőlem telt, de nem hajszoltam túl magam annyira, hogy egy napnál tovább tartson testileg-lelkileg helyrejönnöm.
A kollégák utálnak, mert nem túlórázom. Oké, ezt is megértem, de én szezonális munkás vagyok. Az ő nyári túlhajszoltságukat az kompenzálja, hogy télen a szinte semmittevésért is ugyanannyi fizetést kapnak.
Én télen nem leszek itt. Ha a főnök azt mondta volna, hogy kifizeti a túlórákat, akkor többet vállalnék, hiszen ez a túlhajszoltság már csak egy hónapig tart. A jelentős többletfizetésből pedig kitelne még egy hónap nyaralás. Szerdán például a szokásos nyolc helyett tizenkét órát dolgoztunk.
Nekem az nem elég kompenzáció, hogy szóban azt mondja: „Ha jó leszel, akkor talán itt maradhatsz télen is.”
Szóval az előttem álló hétvégén is megpróbálom a legjobb formámat hozni. Aztán meglátjuk, mire lesz elég.
…
