Egy „csak” nyolcórás munkanap után még arra is maradt erőm, hogy elmerüljek az arles-i fotófesztivál képeiben. Családi ebédek, identitáskeresés és füves cigit szívó apácák között azon is elgondolkodtam, hol vagyok otthon ebben a világban.

---

Bizonyos szempontból olyan szörnyű most az életem, hogy ma már annak is örülünk, hogy csak nyolc órát dolgoztam. A szieszta után be is jöttem a városba fotókat nézni.

Arles, 2026. augusztus 9., vasárnap

Úgy tűnik, ma már egyetlen fotóművész kiállításából sem maradhat ki a mozgókép, legalább egy diavetítés formájában. Amúgy ez sehol sem zavaró.

Az egykori Mistral iskola :

Lee Shulman és Omar Victor Diop

A Being There sorozatban a művészek az 1950–60-as évek amerikai családi fotóit alakították át: Omar Victor Diopot illesztették a képekre, olyan hétköznapi jelenetekbe, amelyek szereplői eredetileg mind fehérek voltak. A képek így a korabeli kirekesztésről és az összetartozás lehetőségéről is szólnak.

Nos, nekem, aki szélsőségesen liberálisnak tartom magam, az volt az első gondolatom, hogy ezen már túl kellene lennünk. Mégis szükség van erre a kiállításra, hiszen együtt kell élnünk, mindenkivel.

Az ilyen jelenetek abban a korban egészen radikálisnak számíthattak volna. Például egy teljesen hétköznapi vasárnapi családi ebéd, ahol az asztaltársaság egyik tagja fekete bőrű. Ez számomra ma már megszokott. Itt és most azt mondom: nincs itt semmi látnivaló.

Ma például egy fekete bőrű és egy kreol mosogatóval dolgoztam. A közvetlen kollégám bőre világosbarna volt, az enyém majdnem vörös a napozástól. A másik oldalamon egy sötétbarna bőrű lány dolgozott, mellettünk pedig két tősgyökeres, világítóan fehér bőrű francia kolléga. Az ilyen összetételű csapat teljesen általános errefelé.

Mégis kellenek az ilyen kiállítások, hogy ne feledjük: együtt kell élnünk, és közösen kell megoldanunk a jövő problémáit.

Camille-Renée Devid

Valami olyasmit ír a prospektus, hogy a művésznő a helyét és az identitását keresi a világban. A „Hol vagyok otthon?” kérdés felkeltette az érdeklődésemet; ezen én is sokáig gondolkodtam.

Pár hónapja Judit segített megtalálni a választ, amikor megkérdezte: „Ha bárhol vehetnél házat, hol vennél?”
Itt, ahol most vagyok: Provence nyugati részén.

Azt írják, a művésznő főként önarcképekkel és más családi fotókkal érzékelteti az identitáskeresést.

Nos, ha nem olvasom el előre a sztorit, ezek a majdnem monokróm képek nem sokat mondanak nekem. De így… Legalább értem, mire gondolt a költő.

Nuit de l’Année 2026 – Le Best Of

A júliusi nyitóhét egyik bulihelyszínén hatalmas diavetítést rendeztek a szervezők által legjobbnak vélt művészek munkáiból. Most ebből látható egy válogatás.

Többnyire háromperces összeállítások a világ minden tájáról. Majdnem egy órán át néztem őket, és nem volt ismétlés. Változatos felhozatal: akadt, ami untatott, és olyan is, ami érdekelt.

A füves cigit szívó apácák képeire nagyon is emlékszem. Az jutott eszembe: ők miért ne élvezhetnék az életet?

Tavaly ebben az épületben két szuperjó kiállítást láttam, a diavetítés viszont nem kötött le. Ma ez pont fordítva történt.

…