Egy arles-i rajzfesztivál termeiben járva néha nevetés, néha döbbenet, néha pedig nagyon is komoly gondolatok születnek. A kiállított művek nem mindig érthetők elsőre, mégis nyomot hagynak: kérdéseket, emlékeket, asszociációkat. Lee Ufan, Dino Buzzati, Ceija Stojka és a többiek alkotásai mögött végül ugyanaz a kérdés marad: mit kezd velünk egy kép?

Lee Ufan intézet

Germaine Richier

Ezen emberábrázolásokról nekem Leonardo da Vinci jut eszembe, aki állítólag azt mondta egy tanításában valakinek, aki meg akart tanulni rajzolni, hogy rajzolja le a kezét sokszor; az eredmény egyre precízebb lesz.

Eve Gramataki

Jópofa rajzokat hozott; tetszik a részletgazdagsága. Jó ötlet, ahogy a gyerekcipőhöz a gyerekek ceruzáit használta.

Második emelet és a földszint

Már megint keressük az alkotás értelmét; mire gondolhatott a költő, mi motiválta? Közben a művész talán csak annyit gondolt: jó poénnak tűnt akkor és ott. Tehát a kérdés szerintem: milyen nyomot hagy? Hagy-e nyomot, gondolatokat maga után? Ééés igen, nem is keveset.

Lee Ufan művei is a valóságtól annyira elrugaszkodottnak, érthetetlennek tűnnek nekem, hogy belőlem csak nevetést váltanak ki; más biztosan másképp értékeli. Szóval, ha a művész célja az is, hogy új gondolatokat teremtsen a szemlélődő fejében, akkor a foglalkozás elérte a célját. Ez lenne a lényeg, hogy új gondolatokat teremtsen bennük. Bennünk. És erre Lee Ufan egyszerű belsőépítészeti dizájnelemnek tűnő alkotásai nagyon is képesek.

---

Henri Comte terem

Olasz tematika:

Dino Buzzati

Ezt a kiállítást nagyon vártam, mert a télen olvastam tőle egy romantikus regényt, ami tetszett.

Hoztak például egy képet, ami olyan, mintha a csajnak bajusza lenne.

Aztán láttam egy fekete-fehér rajzot, amin egy nő volt, majd kicsivel később láttam egy könyvet, egy képregényt, amit a budapesti Magvető adott ki körülbelül a nyolcvanas években. Ugyanaz a női arc volt benne, csak színesben, magyar feliratokkal. Teljesen megdöbbentem, hogy egy egykori milánói művész hagyatékában magyar könyvet őriznek!

Amúgy ez a pasi tényleg egy picit szexista volt. Nem csoda, hogy egy örömlányról írt könyvet, akinek az ügyfele egy kicsit polihisztor — akárcsak maga Buzzati is.

Guido Crepax

Fájdalmakat, érzelmeket fejeznek ki ezek a rajzok, amik már csak a témájuk miatt is tetszenek nekem; főként a jazz világában járunk.

---

Manuel Rivera-Ortiz alapítvány

Laurence Renaux Empereur

Olvasok és nézek képeket valakiről, akiről azt írják, soha nem tanult meg rajzolni. Picasso megtanult, mégis nála is láttam egy ehhez hasonló művet. Aztán az ugrik be: ezek mégsem gyerekrajzok! A gyerekek talán másképp ábrázolnak érzéseket.

Armand Avril

Hogyha ezzel az autodidaktizmussal sikereket ért el ez a mókás bácsi, aki egy provence-i pásztorlegény volt, akkor akár én is elkezdhetek rajzolni.
Na, nem az „Ilyet én is tudok firkálni!” kárrogó elv miatt.
(Üzenem nekik, hogy ha valóban tudsz, csináld utána! És miért nem sikerült?)

Nekem ez a terem is azt bizonyítja, hogy nem a magas képzettség az, ami feltétlenül szükséges a művészet létrehozásához…

Christian Lhopital

Kicsit az az érzésem van, mintha ezt a vázát odacsapták volna a falhoz.

Ceija Stojka

Képek a koncentrációs táborról. Egyszerre érzem azt, hogy nekem már túl sok ez a téma — nem ma, úgy általában —, és gondolom azt is, hogy ebből a témából túl keveset kap a világ.
Még mindig nem elég embert nyomaszt ahhoz, hogy megértsük a béke fontosságát.

Itt ez az ausztriai nő, aki ötven évvel később már nemcsak hamuszürke, elfolyt alakokat rajzol — az éles élű, szögletes, szürke parancsolgatók mellett, a háttérben füstös szögesdróttal —, hanem már vannak természet ihlette, például erdei képei is. Mégis, az ötven évvel későbbi képein is a sötét színek és az árnyékok dominálnak.

Túl gyorsan merülnek feledésbe az emberiség emlékei!

Arles, 2026. 05. 13., szerda