A színházi fesztivál hatodik napjából átvonatozunk a fotóművészeti fesztivál harmadik meglátogatásába.

Bebarangoltam Arles városát, felfedeztem a különböző kiállításokat, és megosztom veletek a legérdekesebb élményeimet. Gyertek velem erre a színes és izgalmas kalandra, és fedezzük fel együtt a művészet világát!

Felhők gyülekeznek a fejem felett, amikor megébredek a folyóparton; a tegnapi ragyogó napsütés után borongós időre ébredek fél tízkor. Azzal a felismeréssel, hogy a lehető leggyorsabban kell egy mosdó. A városháza alatt viszonylag kultúrált illemhely van, rajtam kívül csak egy másik hátizsákos fickó használja, aki úgy szint fogat mos.
Reggeli ügyben logikus döntés a piac. És lám, mit találtam: magyar hurkát és kolbászt. Nincs kiemelve, honnan a recept, de íze és megjelenése is egyértelmű, hogy ez egy magyar disznótoros francia marketinggel. Egy szál kolbász plusz egy hurka nyolc euró, plusz a bagett újabb egy. Durva ár egy reggeliért, délben, de megérte! Könyv olvasás közben majszolom el a téren. Most pont olyan kevesen ülnek a bárok teraszain, mint tegnap este tizenegy órakor; mondjuk mind a kettő túl korai időpont; délben nem isznak, hanem esznek az emberek, este tizenegy óra pedig még korai a tánchoz – amit itt, az asztalokon is eljárnak. Tegnap nem vártam meg a nagy hangulatot, inkább elmentem élő koncertet hallgatni.
Reggel már sétáltam a várfalak mentén – ami azért tetszik, mert nagyon hangulatos lakótömbök vannak arra. Jó ill lakni. Jó itt lenni. Most a forgalmas sétáló utcán bandukolok végig és közben benézek a szuvenír boltokba. Ugyanis, azt találtam ki, hogy visszamegyek Arlesba a kora délutáni vonattal, fotó kiállításokat fogok nézni, ki tudja mikor jövök legközelebb Avignonba.
A Monoprix emelete
Marketing szempontból ügyes húzás, hogy az áruház hátsó részéből lehet felmenni a kiállítótérre. Itt három kiállítás van, egyik sem nyűgözött le – engem, habár elismerem, nem voltak rossz anyagok.
Fotók az amerikai hadsereg vészhelyzeti kiképzéséről, azt gyakorolják például, hogy mi van, ha valamelyiküket meglövik.
Fotók a kaliforniai erdő tűzekről. Az a sok vörös és rozsda árnyalat igazán drasztikussá teszi a képeket.
Mesterséges intelligenciával is megszerkesztett képek. Nem értem őket. Habár ez a tárlat nem stílusom, eltűnődöm mennyi munka, energia, idő kellett ezen művek létrehozásához. Nem tudnám utánuk csinálni.
Croisiére
Ez egy sokoldalú helyszín; például mozi, könyvesbolt, diszkó és galéria. Itt is több kiállítás van egyszerre.
Itt jut eszembe a gondolat, hogy mostanában minden második tárlat háborúról vagy egyéb, az emberi faj önmaga által, ön magán okozott, lépésről – lépésre történő elpusztításáról szól. Ok: Ez kell, ez fontos! Nem lehet elégszer mondani, hogy az emberiség önmagára veszélyes. Annyi az aggodalmam, hogy mi, akikre hatással vannak ezek az alkotások, mi talán, már kissé belefásolunk, (Az imént egy, az anyák fájdalmát plasztikusan bemutató kép előtt azt mondtam magamnak, hogy tovább, tovább, ilyet már láttam.) azok akik az érzékenyítési folyamat eleje előtt állnak, attól tartok, ők nem ide járnak szabad idejükben.
Egy pajtában: Maison des peintres
Itt is három tárlat van egy helyszínen. Ez egy egykori hatalmas, talán mezőgazdasági raktár, egy turbina méretű ventillátorral és egy csinos, mosolygós biztonsági őr lánnyal, aki – nem bírta levenni rólam a szemét. Kétszer is megnéztem magam a kirakatokban, de nem ettem le magam, nem láttam semmi különöset.
Amikor még régen, az iskolában Indiáról tanultunk, akkor az a nyugati rész (amit az imént láttam a térképen) az egy külön kis ország volt, – akárcsak azok a pici szigetek; itt most tartományként vannak jelölve.
Ebben a kisebb teremben ügyes ez a hologramos technika. Ha jól értem, a bengáli emberek nyomorát mutatja be vele. Akiknek lehetne, akár normális élete ám ehelyett menekülni kényszerülnek. Határmenti táborokban nyomorognak.

Átsétálok a belváros másik végébe. Olyan meleg van, hogy konkrétan érzem, ahogy az aszfal­tből párolog felfele a száraz hő. Azt hiszem, ezért is mondogatják, hogy sok virágot, fát kell, kellene ültetni. A Réattu múzeum ma már nem fér bele az időkeretbe, ők korábban zárnak. Helyette, a közeli…
(egykori) Méjan templom
programját veszem célba. A szórólap szerint, az óceán színeit mutatják be. Oh hát ez nekem való!
Aham a Szlogent szó szerint értelmezték. Voltak kék és zöld árnyalatok és voltak monokróm képek óceáni világról. Szerintem kivonták a színeket és egy külön lapra tették őket: a fekete-fehér képek mellé, mint egy színskálát. Mégis mire gondolt a – kurátor – költő, amikor azon tűnő­dött, hogy a néző mire fog gondolni?
Espace Van Gogh ház
Nahát, végre egy kiállítás, ami nem arról szól, hogy az emberiség hogyan pusztítja önmagát apró lépésekben! Ez itt elsősorban nőkről szól különleges élethelyzetben.
Sokáig álltam a tizenötéves lány előtt, aki terhes; kövi képen akkora a hasa, alig bírja el, az utána következőn üvölt a fájdalomtól, a rá következő, egy tini apuka vigyorog egy újszülött babával.
A másik teremben meg olyan embereket mutatnak, akik konkrétan önveszélyesek: fotósorozat egy diliházban.
Egy másik teremben pedig indiai örömlányokról látunk képeket. Azok a szemek! Uram atyám! Volt sorozat Teréz anyáról és még cirkuszi mutatványosokról is.
Vacsora az indiainál.
Továbbra is mondom: aki a mangós csirkét feltalálta, annak a nevét imába kellene foglalni.
Kilenckor kezdtem el írni a pubban a csütörtöki napot. Most este tizenegy van, a második blogbejegyzés piszkozatával végeztem. Most megyek, megkeresem a rollerem; csupán csak remélem, hogy megtalálom a rendőrség parkolójában. Után a terv, – ha jó a zene- táncolok másfél órát, majd hazamegyek.
Avignon, Arles, 2024. július 19., péntek,