Családom és embertársaim, barátaim.

Bár a családommal és barátaimmal való kapcsolatom néha kihívásokkal teli, mégis szeretetteljesnek érzem. Talán érdemes lenne időről időre jobban odafigyelnünk egymásra, és megmutatni, hogy mennyire fontosak vagyunk egymás számára.

Kell valamit kezdenem azzal a kérdéssel, hogy egyetlen ember társaságát sem keresem! Akkor is, ha én nem veszem észre a problémát! Nemrégiben beszéltem anyámmal telefonon. Az aktuális kínzó kérdése: mikor beszéltél utoljára apáddal? Csak mert kórházban van. Mármint betegként?! Nem szokása. Szerintem, amióta megszületett, minden egyes nap abban az ágyban alszik, amit az anyja vett neki. Az orvosi kartonja sincs elkoptatva.

Anyám másik kínzó kérdése: mikor beszéltél utoljára a testvéreiddel? Amúgy jogos. Honnan tudnák, hogy hiányoznak nekem, ha nem beszélek velük. A mi családunkban nem szokás az érzelmek kinyilvánítása. Nincs is nyelvünk a szeretet kifejezésére…

Viszont a nagynénémnek eszébe jutottam, mármint írt. Aminek tök örülök, mert könnyebben megértetem magam a nagynénimmel. Ez nem a szüleim hibája. A városi lét során változtam annyit, hogy a szeretett családommal egyszerűen elfogytak a közös témák, pedig szeretem őket.

Egy kis önostorozás: nem válaszoltam napok óta Erzsinek, Krisztának, Ildinek! Zsófinak, Zolinak, Samnek, Rémynek, Rafiknak.

Ha már bezárkózásnál tartunk. Vannak gondok a szobámmal. Olyan nedves, ha kicsit felfűtöm, gőzfürdőt nyithatnék. Anyám kiakadt. Talán, túlságosan aggódik az egészségemért. Annyit azért elért, hogy beszélgetésünk után rendeltem egy páramentesítő készüléket a neten. Száz euró, ez egy alapmodell. Meglátjuk, hogy teljesít. A sztori onnan indult, hogy ellepték a szobám a fekete gilisztára hasonlító lények, amiről a mesterséges intelligencia megmondta, hogy ezeket ezerlábúknak hívják, és a nedves környezetet kedvelik, ezért jönnek. Az előző szobám csontszáraz volt, ott a hangyákkal hadakoztam. Egyelőre lefújtam hipóval az összes sarkot, mert rájöttem, az nem csak én szemem csípi.

Jut eszembe egy érdekes: Zsófi gyakrabban ír, mint a húgom. Durcás lennék, ha itt csak egy pontot tennék: ha én sem kezdeményezek, ők sem fognak. Itt tegyük ki a három pontot… Valakinek meg kell törni a jeget. Mert nekem az teljesen normális, hogy akkor is tudom, hogy fontosak nekem, ha nem hangoztatom. Azonban az ő hétköznapi, tök normális életük, ezt nem biztos, hogy belátja! Ha már szóba került az aggódás, lássuk azokat a tényeket, amiket még saját magamnak sem vallottam be.

Munka után néha a térdemben kattog valami. Néha, éjszakánként úgy begörcsöl a combom, hogy nem bírok megmozdulni. Elsőre azt hittem, a bal álkapcsom alatt egy pattanás van. (A sok napozás miatt viszonylag sok pattanásom van.) Most már inkább egy nem apadó duzzanatnak tűnik, ami nem látható.

Tehát van egy nagyobb pattanás méretű daganatom. Aggodalmasabb pillanatomban felmerül pár kérdés: Mi a bőrrák? Hogyan lehet csökkenteni annak kialakulását? A bőrrák halálos? Hogyan lehet csökkenteni a haldoklás magatehetetlenségét? Mert ugyebár, nem a haláltól félünk, hanem a haldoklástól.

Talán meg kellene írni azokat a romantikus könyveket, amiket a nyugdíjas korom után terveztem.🙂 Végtére is évi 365 oldal naplót írok, egy könyv pedig alig kétszáz oldalas…

Les Baux, 2024. augusztus 17, 18, 19.