Bonyolult minták

Egy nap, amely családi találkozások, régi minták felismerése és kellemes beszélgetések körül forgott. Az egyszerű pillanatokban, mint egy forralt boros koccintás vagy egy barátságos idegenvezetés a házban, ott rejlik az igazi öröm. Néha kimondani a nehéz igazságokat is fontos, még ha nem mindig hoz azonnali megértést.

---

05:00
Rékával hajnali kettőig beszélgettünk, karácsonyfát és erkélyt díszítettünk. A hajnali ötös ébresztő ma sem örvend népszerűségnek .

06:30
A szótlan búcsúzás 

fájdalmasan 

rutinszerű. 

08:00
Úgy volt, hogy jó barátom kocsijával megyek, de lebetegedett. Ehelyett egy hideg buszra ülök fel, amin még a célállomás is hibásan van feltüntetve, a buszsofőr pedig csupán az útvonallal nincs tisztában. Mintha lennének apró problémák a magyar közlekedés szervezésben… 

Azért a rénszarvasos retró autóbusz 

az egyes peronon aranyos ötlet. 

12:20
Csekély alvás és sok zötykölődés után micsoda öröm: Luca kijött elém a buszhoz! 

12:30
Az elmúlt napokban oly sokszor elhangzó párbeszéd megismétlődik:  „Szomorú vagyok, amikor két hétből csupán egy délutánt áldozol rám.” Én is szomorú vagyok, mint az elmúlt napokban 

oly sokszor. 

13:20
Habár nyugdíjas a séf asszony, a szerepéből nem tud kibújni. Az ebédlőasztal 

roskadozik a gyönyörűségtől. 

15:20
Ez az én hibám, hiszen nem szükséges beleszólni mások családi viszályaiba. Isten látja lelkem, én nem nézem jó szemmel, ha egy gyerek kiabál az anyjával.
Úgy nőttünk fel, hogy az anya kiabált a gyerekkel. Ez volt nálunk is a normalitás; sőt, éppen pár napja láttam, hogy a nagymama is 

pont ugyanezt csinálja. 

Tehát valószínűleg ez a mindenre ellentmondással válaszolgatás és gorombáskodás olyan mélyen része a családi mintánknak, hogy észre sem vesszük, hogy 

nem ez az egészséges. 

Nos, én meg a kedvenc kishúgomat simán kötözködőnek neveztem, és közöltem vele, hogy megjátssza magát. Ezek megint csak olyan mélyen a tudatalattiban lévő minták, hogy nem értette, mire is reflektálok. Nem szeretek embereket bántani – a kedvenc testvéreimet meg végképp nem. Sajnos még mindig nem tudok hatékonyabb módszert arra, hogy ösztönözzem őket a személyiségfejlődésre. Ha csak annyit elérek, hogy legalább egyszer az életben, 

legalább egy percig 

elgondolkodik azon, amit mondtam, akkor már megérte.

Az van, hogy nem célom, hogy kedveljenek az emberek. (Én köszönöm szépen, én emberek nélkül is jól elvagyok. A barátok, a testvérek csak még jobbá teszik az életemet; a távol létükkel nem rombolnak le semmit, de nem is építenek.) Inkább az a célom, hogy támogassam őket; ennek pedig része, hogy 

kimondok dolgokat. 

17:00
Ünnepi pofavizit a helyi kulturális közösségi házban; koccintás egy forralt borral. Talán húsz perces jelenet. Mindenki aranyos és kedves; a többségnek sikerül diszkréten bámulnia. Jól esett, hogy volt, aki még emlékezett rám.
18:00
Megérkezünk Letenyére. Itt 

töltött káposztával 

várnak. Hát nekem itt is nagyon jó dolgom van. 

Ebben a lakásban még sosem jártam. Ez egy ügyesen megtervezett, négy szobás lakás, kilencven négyzetméteren. Ifjú idegenvezetőm lelkesen mutogatja a szobákat: „Ez az emeleti nappali; itt alszik apa; ez itt balra az én szobám, a jobb oldali a kistesómé, de nem használja; ez a földszinti nagy nappali, itt alszol te; ez a szüleim hálószobája, itt alszik a kistesó anyával.” A kistesó elmúlt öt éves; 

a házasság elmúlt 

tíz éves.
Mindenesetre én jól érzem magam; boldog vagyok a mai találkozások miatt. 

2024 december 22., vasárnap