Egy kalandos utazás: Manosque és Valensole felfedezése

Már csak az hiányzott volna, hogy a rolleremmel valami probléma legyen, de végül is minden rendben lett. A napom végül is kalandosnak bizonyult, de máskor is megtörtént már velem hasonló. Azt hiszem, jó döntés volt, hogy végül elindultam a hegyek között, és bár voltak kisebb kellemetlenségek, összességében jól sikerült a napom. Ki gondolta volna, hogy ennyi mindent meg tudok tapasztalni egy egyszerű szálláskeresés közben!

Valensole, Manosque, 2024. június 28., péntek.

Tegnap este azt hittem, befejeztem a napot a szálláshely keresésével. Felmásztam a szemben levő hegygerincre, nem sok, csak húsz perc séta felfelé. Az utolsó ház után, egy olajfa ligetben feszítettem ki a függőágyat, amikor elkezdett ugatni egy kutya; sebaj, máskor is volt már ilyen. Csak hogy ez nem volt megkötve, mert megjelent az olajfák szélén. Egy hatalmas dán dog. Az volt a szerencsém, hogy nem elkapni, elüldözni akart. Noh meg a lélekjelentéten: már eleve a táskám cipzárjait behúztam, hogy szükség esetén csak felkapjam, és rohajak. Így is lett, a kutya az első lakóházig követett. Tíz perc alatt értem le a faluba. A függőágy ott maradt felkötve, két fa között, még szerencse, hogy még nem kezdtem el kipakolni a hálózsákot.

Nem szeretek a földön aludni, kevésbé vagyok védve az állatoktól és hidegebb is. Hosszas keresgélés után a játszótéren jelölök ki egy padot ideiglenes lakhelyemnek. Az egy dolog, hogy aludni nem tudok, de itt játszanak, nevetgélnek a helybéli hormongazdag tinik is. Hajnali egykor költözöm át egy üresen álló ház teraszára – a lakókocsis parkolóval szemben. Itt már nyugodt az alvás.

Másnak a plafonjára vannak festve a csillagok, én meg simán a hátamra fordulok. Úgy terveztem, napkeltekor, de nyolc óra lett belőle, amikor visszamegyek a játszótérre – ez a terasz mégis csak magán terület. Még épp jókor, mert érkezett egy fickó, aki a kutyáját sétáltatta, valószínűleg hozzám sem szólt volna, de jobb elkerülni ezen helyzeteket. Sokkal jobban érzem magam a természetben, mint a városban.

Fél tízkor ébredek. Reggelivel kezdek, közben az önkormányzat embere füvet nyír, odébb megyek egy másik padra. Fogmosás ásványvízzel, majd rendrakás a táskában, ruhacsere, majd megtervezem a napot.

Ezen a ponton szembesülök vele, hogy vissza a városba megy busz nyolckor és egykor; nézem ezt tíz órakor. Ok, akkor a maradék három órában keleti irányba indulok el, így legalább útba esik a tegnapi olajfa, ahol ott hagytam felkötve a függőágyamat – láttam a távolban két szép levendulamezőt. Így, hogy időre megyek, így nem engedem meg magamnak a tegnapi kényelmes séta tempót. Azért így, hegymenetben már megvisel ez a hegy. Viszont a táj gyönyörű, kicsit olyan, mint például a Bakony hegységben, jobbról, balról nagy hegyek, köztük meredeken kanyarog az út. Annyi a különbség, hogy itt időnként bevillan néhány olíva fa és levendulamező a távolban. Nos, igen, a kinézett „Petit plateau” mező légvonalban közel van. Légvonalban, ha tudnék repülni, mert, hogy a völgy másik oldalán van, az út pedig kerül egy nagyot.

Egy óra húsz perc után érkezem meg a levendulás hegyoldalhoz; már épp ott tartottam, hogy, ha tíz percen belül nem találom meg, akkor inkább visszafordulok. Nem kérdés, hogy közelről is lássam. Persze, nyilván nem bántam meg. Ennek itt, intenzívebb az illata, a színe mélyebb, a virágok szárai erősebbek. Viszont gazosabb is. Fél órát töltöttem azzal, hogy nézegetem és simogattam a bokrokat.

Visszafelé bevállalom az erdőt, nem szeretnék még egyszer körbe menni a hegygerincen, inkább a meredek ösvényeken lebotorkálok, majd a túlsó oldalon levegő után kapkodva, fújtatva felérek – ahhoz az olajfa ligethez, ahol tegnap elhagytam a függőágyamat. A kutya most nincs szabadon engedve. Nem számítottam rá, hogy meglesz a függőágy, de arra sem, hogy nem tudom leszedni; rászorultak a kötélcsomók; újabb fél óra időveszteség.

Fél egyet is elüti a toronyóra, amikor már megint a szökőkútban készülök mosakodni. Úgy nézek ki, mint aki hegyet mászott; kifáradtam, az új táskám sáros; vízálló az anyaga, simán lelocsolom, az pedig, hogy egy három kisgyerekes család nézi végig, ahogy az egész fejemet hideg vízzel locsolom, ebben az adott pillanatban nem hat meg. A padot meghagyom nekik, én egy árnyékos falnak döntöm a hátam.

A mai délután egyetlen buszjáratán utazunk öten, huszonkilométert. Kettő órakor már Manosque óvárosa felé sétálunk.

Hangulatos kis város. A turistairodában szerzett térképpel másfél óra alatt bejárom a teljes óvárost. Látok házakat egészen a középkorinak tűnő kinézetűtől a frissen felhúzottnak. A városháza téren szerintem épp egy zeneiskola készülődik egy esti koncerthez. Amíg hallgatom őket, elszopogatok egy sört – a korábbi egy üveg kóla után, vajon melyik miatt fáj a hasam?

Ez a kellemes belváros Sopronra juttatja eszembe, ez nagyjából akkora város és éppúgy van egy vár-körút a régi és az új részek között.

Háromnegyed hatkor indul tovább a busz, az állomásig tartó séta közben beszerzek egy akciós (tizenhat eurós) rövidnadrágot; egy rózsaszínt. Emellett lett egy új cipőm – pontosabban egy bőrnek látszó mokaszin.

Fél nyolckor rendben begördülünk a Marseille reptér elé. Van egy szabad órám nézelődésre. Látványos a különbség a frissen átadott egyes terminál tágas, napos csarnoka és a fapados kettes terminál közt. A kettes terminál úgy néz ki, mint egy vidéki buszváró terem. Nem lepukkant, hanem minden komfort nélküli! Se egy ülőhely, se egy ablak. Még a pici, rendezetlen Korfu reptér is sokkal kényelmesebbnek tűnik.

Este tízkor a rollerem ott vár, ahol hagytam. Egy valamit nem értek: ha az elmúlt két napban nem mozdult egy centit sem, akkor hogy a francba merült tegnap reggel óta húsz százalékot?! Nulla óra negyven perckor érkezem a szobámba, egy órát toltam a rollert!