Felkavaró nők – részletek
Három nő, három külön világ – és mindháromban ugyanaz a közös veszély: hogy egyetlen pillanat elég, és borul minden elv. A többit meg elintézi a test, mielőtt az ész egyáltalán felébredne.
Hozok három történet részletet. Három külön helyszínről és időpöntból.
– Ne zavard a levegőt az én városomban! Minek jöttél ide? Ki kérte, hogy gyere?
Ő megáll előtte, olyan közel, hogy érzi a leheletét. szélfútta csókot lehel a kipirosodott arcára.
– A szüleimtől jövök. A partra tartok. – vállat von. – Te meg pont velem szemben jössz a sétányon.
Karba teszi a kezét. Villámló szemeit az övébe fúrja.
– Minek kellett visszajönnöd? Egy éve eltűntél, most meg csak így… Összezavarsz.
– Nélküled is összezavarodom. – halvány mosoly. – Nekem sem ugrik a pulzusom, ha nem szédít az illatod.
Közelebb hajol. Ajka a nyakán ziháló bőréhez ér, beszippantja a lány illatát.
Belevág a mondatba, de már rekedten folytatja:
– Ne… ne csináld… ez nem jó így.
Keze óvatosan a derekára simul. Vár néhány lepkeszárnycsapásnyi lélegzetet, aztán lassan a szájára csókol.
A tenyere megindul a fiú felé, a pofonnak indult mozdulat simogatássá olvad az ő arcán. Visszacsókol.
– Olyan vagy… mint valami drog.
– Csak a tied, és soha nem fogy el. – feleli a fiú, homlokát az övének támasztva. – Nem mérgez. Csak… gyengéden megtart.
Szabadjára engedem a kezeim.
A csípőjére csúszik a tenyerem, majd a nadrág domborulatait követi. Már levegőt is alig kapok, amikor másodszor is rám szól:
– Ne csináld… –most már tényleg nem mosolyog.
A hangja mögött benne zúgott az összes félbehagyott terv: az olasz kanapé, az albérlet, a nulla és a végtelen közt feszülő távolság.
Belefagy a levegőbe a mozdulat.
Csak most, miközben már a naplómba jegyzem le a történteket, gondolok bele igazán, mennyire elítélem, amikor figyelmen kívül hagyjuk a nők szavait. És most épp ezt készülök tenni. Tudom, hogy haragudni fogok magamra.
– Ha azt mondod, álljak le, leállok – suttogom.
A szeme csillog, de nem sír. A mellkasomra teszi a kezét, mintha tolni akarna, aztán mégis az ingembe kapaszkodik.
Szédülés kerülget, amikor a blúza alatt megérintem a bőrét. Lilla most már teljesen felém fordul, ahogy megállítja a kezemet:
– Az a baj – szusszan –, hogy én sem akarom, hogy jó vége legyen.
Visszakézből pofonra számítok, ehelyett a saját keze húz magához közelebb.
Válaszul lecsókolom az ajkáról a maradék tiltakozást is.
Az eszem aludni tér. A homloka az enyémhez ér, a lehelete az ajkamhoz
– Csak most az egyszer – teszi hozzá. Újra megcsókolom. Ameddig le nem olvadnak rólunk a ruhák…
Azt gyanítom, ő a fejembe lát, és amit ott talál, amiatt egyáltalán nem sértődik meg.
Hurghada, 2025. 12. 15.
Felkavaró nők
