Fenntarthatóság, tudatosság

Apró javítások, nagy tanulságok: egy nadrág, egy óra, egy fülhallgató és egy szemüveg mesél a fenntarthatóságról. Hétköznapi körök, amelyekben gyakran az a legegyszerűbb megoldás, hogy „dobd ki és vegyél újat”. Én meg inkább javíttatnék — ha hagynák.

---

Arles, 2025.10.03. Péntek.

A varrónő

Egyetlen nyitva lévő varrónőt találtam a városban.
Még tavasszal sikerült kiégetnem a fűtéssel a nadrágom fenekét egy tenyérnyi helyen. Azt mondja, nem tudja megjavítani, mert nincs ugyanilyen világoszöld színű szövete. Nem is ezt kértem.

Közép-Kelet-Európában, ahol az embereket a hiánygazdaság formálta, nem pedig a bőség, ott azt mondaná egy rutinos szabó, hogy „Hát ilyen anyagom nincs; tudok rá varrni valamilyen foltot, de nem biztos, hogy tetszeni fog.” Erre én azt válaszolnám, hogy még mindig jobb, mint kidobni.

Itt is kérdeztem, hogy van-e bármi alternatív ötlete, azt mondta, hogy nincs. Ezt nyilván azért is mondja, mert ő nem tudhatja előre, hogy ha a saját ízlése szerint pótolja valamivel, akkor fogok-e reklamálni, ezért olcsóbb neki kihátrálni, mint beleállni a sztoriba.

Ez nemcsak a felesleges körök miatt (amiből ma volt néhány) bosszant, hanem a fenntarthatóság miatt is. (Ez a téma is végigkísérte a napomat.) Ugyanis szerintem ez a „mentsük meg a bolygót” hozzáállás az ehhez hasonló apró dolgok sokaságán múlik. Ha valóban tudatosan gondolkodnánk, akkor a fekete és sárga kukaszigeteket nem nádszőnyeggel vennénk körbe, hogy ne is lássuk azt a sok szart, amit magunk köré termelünk, hanem vörös posztót tűznénk elébe. 

Errefelé, a lakossági felhasználók esetében kétféle kuka van: a fekete az általános szemét, és a sárga kukába dobunk mindent, ami újrahasznosítható; aztán majd a szemétdepó emberei szétválogatják.
Ott, ahol a lakosságnak kell három vagy több kategóriába szétönteni a hulladékot — mint például Óbudán, ahol van sárga, zöld, kék kuka —, utólag ott is átnézi a szemétdepó munkása, mert a lakosság gyakran téved.
Én itt hetente egyszer „üzleti” ügyfél vagyok a szemétdepónál, ahol nekem kötelességem a furgonom tartalmát tizennyolc (!) különféle konténerbe szétosztani; amikor feltolatok a rámpára, akkor egy munkás benéz a csomagtérbe, és elmagyarázza, melyik szemét melyik konténerbe való.

Szóval, a jövő héten mehetek az áruházba, ahol majd veszek valami nem túl csúnya szövetet, és magam megvarrom a nadrágot.
Most október eleje van; lehetséges, hogy november végén Magyarországra megyek. Ha beférne a táskámba, akkor hagynám ezt a sztorit, mert Békásmegyeren van egy néni, aki maximum tíz euróért megjavítja a negyven eurós nadrágomat — ami eddig egyszer volt rajtam —, de már most tudom, hogy nem fog beférni a táskámba.

Óra

Ez egy fából készült óra, amit Barcelonában vettem — az előtte este elrabolt, háromszáz eurós okos órám helyett. Szóval a gyártóhoz visszavinni az óraszíjat macerás lenne. Az egyik, félcentis fa kockája eltörött. A harmadik órás elmagyarázta, hogy meg tudja javítani az óraszíjat, de akkor utána már csak egy gyerek méretű csuklóra lesz jó. Azt mondja, vigyem vissza a gyártóhoz, és kérjek egy új alkatrészt a szíjhoz. Most akkor dobhatom ki az órát is?! Hatvan euró, viszlát!

Fülhallgató

Van egy egészen jó minőségű (és drága) fülhallgatóm, ami a leírás szerint mérsékelten vízálló. Amióta beleesett a tengerbe — néhány másodpercre —, azóta kontakthibás.
Augusztus óta már vettem egy újat, de ezt kiszárítottat sem akarom veszni hagyni.
Ma visszavittem a vásárlás helyére, ahol kaptam egy számlamásolatot. Kérdeztem, el tudják-e küldeni a szervizbe. Ja, hát ők ezzel nem foglalkoznak, hívjam fel őket telefonon. Hát kösz! Alig értem, amit telefonon mondanak. Jövő héten mehetek személyesen a gyártói szervizbe.

Napszemüveg

Na, ezt meglepően gyorsan elintéztem.
Kiesett belőle egy csavar, már korábban. A srác nem problémázott, rakott bele egy új csavart, és azt mondta, további szép napot. Két perc alatt megoldotta a problémát — ingyen.

Ha errefelé (is) nem csupán papírtigrisek léteznének, akkor alapvető és mindennapos téma lenne a karbantartás fontossága.
Ehhez képest nem először találkozom a „Dobd ki a régit, vegyél újat.” hozzáállással…

---

The Seamstress

Tiny repairs, big lessons: a pair of trousers, a watch, earphones, and sunglasses telling a story about sustainability.
The everyday loop where the simplest answer is often “just toss it and buy a new one.”
I’d rather repair — if they let me.

I found a single seamstress open in the city.
Back in spring I managed to scorch a palm-sized patch on the seat of my trousers with the heater.
She said she couldn’t fix it because she didn’t have the same light-green fabric.
That’s not what I asked for.

In Central and Eastern Europe, formed more by an economy of scarcity than of abundance, an experienced tailor would say, “I don’t have that fabric; I can sew on some kind of patch, but you might not like it.”
I’d answer that it’s still better than throwing the trousers away.
Here I asked if she had any alternative idea, and she said no.
She probably says that because she can’t predict whether, if she replaces it according to her taste, I’ll complain — so it’s cheaper to back out than to step into the story.

It annoys me not only because of the pointless back-and-forth (of which I had a few today), but because of sustainability.
(This theme followed me all day.)
I think this “let’s save the planet” attitude hinges on a multitude of tiny actions like this.
If we were truly mindful, we wouldn’t hide the black and yellow bin islands behind reed mats so we don’t have to see the junk we produce; we’d pin a red cloth in front of them instead.

Around here, for households there are two types of bins: black for general waste, and yellow for everything recyclable; then the folks at the waste depot sort it.
Where residents must pour trash into three or more categories — for example in Óbuda, where there are yellow, green, and blue bins — even there the depot worker checks afterward, because residents often make mistakes.
Once a week I’m a “business” customer at the depot, where I’m required to sort the contents of my van into eighteen different containers; when I back up to the ramp, a worker looks into the cargo area and explains which waste goes into which container.

So next week I can head to the store, buy some not-too-ugly fabric, and mend the trousers myself.
It’s early October now; I might go to Hungary at the end of November.
If it fit in my bag, I’d let this story go, because in Békásmegyer there’s a lady who’ll fix my forty-euro trousers for at most ten euros — I’ve only worn them once — but I already know they won’t fit in the bag.

Watch
It’s a wooden watch I bought in Barcelona — to replace the €300 smartwatch that was stolen the night before.
So taking the strap back to the manufacturer would be a hassle.
One of the half-centimeter wooden cubes snapped.
The third watchmaker explained he could repair the strap, but then it would only fit a child-sized wrist.
He said to return it to the manufacturer and ask for a new strap part.
So should I throw the watch out as well?!
Sixty euros, goodbye!

Earphones
I have a pretty good (and expensive) pair of earphones that are, according to the specs, moderately water-resistant.
Since they fell into the sea — for a few seconds — they’ve had a contact fault.
I bought a new pair in August, but I don’t want to let this dried-out one go to waste either.
Today I took them back to the store where I bought them, and I got a copy of the receipt.
I asked whether they could send them to service.
Well, they don’t deal with that — call the service by phone.
Thanks a lot!
I can barely understand what they say on the phone.
Next week I can go in person to the manufacturer’s service center.

Sunglasses
This one I sorted surprisingly fast.
A screw had fallen out earlier.
The guy didn’t make a fuss, popped in a new screw, and wished me a nice day.
He solved it in two minutes — free of charge.

If around here we had something more than paper tigers, maintenance would be a basic, everyday topic.
Instead, I keep running into the “Throw out the old, buy a new one” attitude…

Arles, 2025-10-03. Friday.

---

La couturière

De petites réparations, de grandes leçons : un pantalon, une montre, des écouteurs et des lunettes de soleil qui parlent de durabilité.
Au quotidien, la réponse la plus simple reste souvent « jette et rachète ».
Moi, je préférerais réparer — si on me laissait faire.

Je n’ai trouvé qu’une seule couturière ouverte en ville.
Au printemps, j’ai réussi à brûler, avec le chauffage, une zone de la taille d’une paume sur les fesses de mon pantalon.
Elle dit qu’elle ne peut pas le réparer, car elle n’a pas le même tissu vert clair.
Ce n’était pas ce que je demandais.

En Europe centrale et orientale, façonnée par l’économie de pénurie plutôt que par l’abondance, un tailleur expérimenté dirait : « Je n’ai pas ce tissu ; je peux coudre une sorte de pièce, mais elle pourrait ne pas vous plaire. »
Je répondrais que c’est toujours mieux que de le jeter.
Ici aussi j’ai demandé si elle avait une alternative : elle a dit non.
Sans doute parce qu’elle ne peut pas prévoir si, en remplaçant selon son goût, je viendrais me plaindre ; il lui coûte moins cher de se retirer que d’entrer dans l’histoire.

Ça m’agace non seulement à cause des démarches inutiles (dont j’ai eu quelques-unes aujourd’hui), mais aussi pour la durabilité.
(Ce thème a traversé toute ma journée.)
Je pense que cette attitude « sauvons la planète » se joue dans la multitude de petits gestes comme celui-ci.
Si nous étions vraiment conscients, nous ne cacherions pas les îlots de bacs noirs et jaunes derrière des nattes de roseau pour ne pas voir tous les déchets que nous produisons ; nous y planterions plutôt un chiffon rouge.

Ici, pour les particuliers, il y a deux types de bacs : noir pour les ordures ménagères, et jaune pour tout ce qui est recyclable ; ensuite, les agents du centre de tri s’occupent de séparer.
Là où les habitants doivent trier en trois catégories ou plus — par exemple à Óbuda, où il y a des bacs jaunes, verts et bleus —, même là un employé repasse derrière, parce que les gens se trompent souvent.
Une fois par semaine, je suis « client professionnel » au centre, où je dois répartir le contenu de mon fourgon dans dix-huit conteneurs différents ; quand je recule sur la rampe, un employé jette un œil dans le coffre et m’explique quel déchet va dans quel conteneur.

Donc, la semaine prochaine, j’irai au magasin, j’achèterai un tissu pas trop moche, et je repriserai le pantalon moi-même.
Nous sommes début octobre ; il est possible que j’aille en Hongrie fin novembre.
S’il entrait dans mon sac, je laisserais tomber cette histoire, car à Békásmegyer il y a une dame qui me réparerait mon pantalon à quarante euros pour au plus dix euros — je ne l’ai porté qu’une seule fois —, mais je sais déjà qu’il n’entrera pas dans le sac.

Montre
C’est une montre en bois que j’ai achetée à Barcelone — pour remplacer la smartwatch à 300 € qu’on m’a volée la veille au soir.
Renvoyer le bracelet au fabricant serait pénible.
Un petit cube de bois d’un demi-centimètre s’est cassé.
Le troisième horloger m’a expliqué qu’il pouvait réparer le bracelet, mais alors il n’irait plus qu’à un poignet d’enfant.
Il me dit de la renvoyer au fabricant et de demander une nouvelle pièce pour le bracelet.
Alors je jette la montre aussi ?!
Soixante euros, au revoir !

Écouteurs
J’ai des écouteurs plutôt bons (et chers) qui sont, d’après la fiche technique, modérément résistants à l’eau.
Depuis qu’ils sont tombés dans la mer — quelques secondes —, ils ont un faux contact.
En août, j’en ai déjà racheté une paire, mais je n’ai pas envie de laisser perdre celle-ci, pourtant bien séchée.
Aujourd’hui je les ai rapportés au magasin où je les ai achetés, et j’ai obtenu une copie du reçu.
J’ai demandé s’ils pouvaient les envoyer en service.
Eh bien non, ils ne s’en occupent pas — qu’on appelle le service par téléphone.
Merci bien !
Je comprends à peine ce qu’on me dit au téléphone.
La semaine prochaine, je pourrai me rendre en personne au service du fabricant.

Lunettes de soleil
Là, je m’en suis sorti étonnamment vite.
Une vis était tombée plus tôt.
Le gars n’a pas chipoté, a mis une nouvelle vis et m’a souhaité une bonne journée.
Deux minutes, problème réglé — gratuitement.

Si, par ici, il n’y avait pas que des tigres de papier, l’importance de la maintenance serait un sujet basique et quotidien.
Au lieu de cela, je tombe encore et encore sur l’attitude « Jette l’ancien, achète du neuf »…

Arles, 03/10/2025. Vendredi.

---