Egy éjszaka, két pecsét között

Az előző részek tartalmából: 

két hete próbálom meghosszabbítani az egyiptomi tartózkodást. Kifizetett apartman márciusig, a hivatal meg minden nap új fejezetet kér a történethez: hol egy papír, hol egy pecsét, hol egy „még egy másolat”. Tegnap délután feladtam. Ma reggel viszont megérkeztem Isztambulba, szilveszter után visszamegyek Hurghadába, és abban reménykedem, hogy a belépésnél kapok egy friss vízumpecsétet.

---

Isztambul, 2025.12.30.

16:22 – Végre megtaláltam.

Offline térképpel, középkorból itt felejtett kanyargós utcák között nem volt egyszerű eljutni oda, ahol még házszám sincs. De nem hazudtak: tényleg két percre van a Kék mecsettől. Két perc, ha nem a „két perc, csak megnézem ezt az ajtót is” módban sétálsz.

16:43 – Egy este erejéig vállalható.

A szállás alapvetően rendben van: nem Hilton, de tiszta, korrekt, és nem próbál úgy tenni, mintha Hilton lenne, ami már fél siker.
Egyetlen apróság hiányzott: hol van pontosan? Melyik étterem fölött a negyediken, melyik ajtó, ki vár, honnan kell sejteni, hogy az a kapucsengő nem egy kebabosé. Az efféle „apróságok” azok, amiktől a turista hirtelen rádöbben: ő valójában egy bőröndre ragasztott kérdőjel.

17:00 – A lényeg: van hol aludnom.

Felső ágy. Felülni nem lehet, csak létezni. A plafon nedves a párától. A WC és a zuhany nem zárható.
Viszont: takarítanak. Szellőztetnek. És mivel mellékutca, a város zaja nem költözött be a szobába. A turisták mormogása, a kereskedők invitálása megmaradt ott, ahol a helye van: kint, a macskakövön.
A vendéglátó bácsi kedves. Az alattam lévő ágy horkol. Készpénzt mondhattak volna előre, de hát Isztambulban az információ néha csak egy opcionális fűszer.

17:15 – Ár-ellenőrzés, avagy a város fejlődik.

Isztambul árai nem vészesek. Kicsit Barcelona alatt, de Barcelona-jellegű látnivalókkal Európa keleti partján.
Tavaly még 15 líra volt a szezámillatú, roppanós perecem, idén 20. A street food kifejezést itt tényleg szó szerint is lehet érteni: utcán eszed, utcában emlékszel rá.
A villamosnál megint eszembe jutott: mindig a napijegy a legpraktikusabb. Egy vonaljegy nagyjából egy euró, és a peronok többségén már működik a „csak érints és haladj” fizetés. Tavaly ilyesmi alig volt. Ez a város… rákapcsol.

17:30 – Ismétlő kör.

Ma este végigjárom a tavalyi ittlétem ikonikus helyeit. Átmegyek villamossal a túlpartra. Szeretek így visszamenni a saját nyomaimhoz: ellenőrizni, hogy még ott vannak-e, vagy közben elmosta őket a város.

18:00 – Ablakhoz préselődve.

Az Aranyszarv-öböl nekem napkelte-filterrel a legjobb. Olyankor lemaradnak a képről a kipufogók és a selfiző tömegek. Maradnak a sétahajók zászlói, a horgászok botjai, és a virágárus néni mosolya a híd felett. Mintha Isztambul ilyenkor egy pillanatra visszavenné magát emberi méretre.

18:12 – Tarkára énekelt teraszok.

A Galata-toronyhoz felmenni külön program. Sőt: művészlelkűeknek kötelező eltévedni a meredek sikátorokban.
Mindenki lefotózza a hosszú lépcsősort alulról felfelé. Én mellé tennék egy másik képet is: ugyanazok az arcok, fent a kihívás tetején. A turistafotó ritkán mutatja a kimerültséget, pedig az a város egyik hivatalos nyelve.

18:28 – Itt felejtett természetesség.

A „kerengő dervisek múzeuma” valójában egy pici, virágos kert, ami mellett majdnem mindenki elmegy.
ezen a ponton kár, hogy nem tervezek előre. A hely igazi bevétele nem a néhány terem, hanem az esti táncbemutató. Gyanítom, ennél olcsóbb és hitelesebb élmény kevés van a környéken. Legközelebb… persze… Mindig van legközelebb?

18:35 – Ebben az udvarban, nem a retro villamos csilingel.

Egy olasz katolikus templom a sétálóutca közelében. Fentről már csak egy kapualj látszik két baklava között, és a figyelmet elviszi a fagyis játékossága.
Pedig odabent nem templom-érzés van, inkább csend-sziget a hotelek árnyékában. Én csak azért hívom „olasz templomnak”, mert olaszok építették a maguk kétszáz évvel ezelőtti stílusában. A város meg ráhagyta: legyen.

18:52 – Tömegközéppont.

A „régen minden jobb volt” vallásúak szerint a Taksim tér szebb volt az új nagy mecset nélkül. Értem. A világ is szebb volt túlépítettség nélkül.
Viszont azóta az autókat részben kiterelték, és a sétáló övezet hömpölygése most szétterül: metró, sikló, park, vízipipázók, és az Istiklal, mint egy folyó, ami nem kér engedélyt az áramláshoz.

20:00 – Akkor milyen lett volna a csípős?!

Tavaly is voltam ebben az indiai étteremben. Normális ár, kedves emberek, korrekt hely.
És most jön a felirat, amit a bejáratra tennék: Nem szabad csípőset kérni.
Mi magyarok szeretjük az erőset, de itt a „pikáns” nem azt jelenti, hogy „kicsit csíp”. Azt jelenti, hogy: ma este megtudod, hol végződik a nyelved és hol kezdődik a sorsod.
És közben eszembe jutott valami a kifinomultságról. A csípőset a szánk elejével érezzük, de aki úgy eszik, mintha üldözné a holnap bizonytalansága, az átlapátolja az ételt a gyomrába. Alig találkozik az ízlelőbimbókkal.
A kifinomult népek meg… megforgatják az ízeket, időt adnak a falatnak.
Ma este én valahol a kettő között álltam: udvariasan könnyeztem, és hősiesen ittam rá vizet,

20:45 – Félelmek és megküzdések.

Aggódom magamért, amikor azon kapom magam, hogy túl sokat kérdezek a mesterséges intelligenciától. Függőséggyanús.
A cigivel egyszer már bevált egy stratégia: elzártam magam elől. Csak bulikabát-zsebben létezett. Napi szinten nem volt kéznél, így a kísértés sem jött házhoz.
Lehet, hogy a netet kell most bulikabátba rakni. Energiatakarék mód, és vele együtt mobilnet-off. Ha nem muszáj, ne legyen kéznél. Mert az ember néha a saját kíváncsiságától is elfárad.

21:00 – Ennyiért? Ilyet? Ez igen!

Egy Oldies nevű pub a sétálóutca közelében. 95 líráért sört adni… miért éri meg nekik? Tényleg a végösszeg?
Közben meg: meglepően jó hangtechnika, valódi zenészek, rendes koncertélmény. Isztambul néha úgy dob ajándékot, mintha csak mellékesen csinálná.

21:47 – Hirtelen heves eső.

Mediterrán vidék, igen. Itt az eső nem „esik”, hanem megjelenik, és rögtön főszerepet kér.
A vékony esőkabátom jó vétel volt 50 euróért: változékony időben alapdarab. Hat éve bírja, és ennél többet nem is kellett.
Ami viszont hiányzik: egy igazán jó hajós kabát. Az a ritka, szép, erős anyagú, ami felhőszakadásban is szárazon tart. Fél éve volt nálam 150 euró. Nem vettem meg. Ezt hívják utólagos meteorológiai megbánásnak.
A cipő meg… az utazók azt mondják, tökéletesen vízálló cipő nincs, mert a teteje mind nyitott. Viszont létezik gumi zokni. Na, azt én sehol sem találom.
A cipőm reggelig nem szárad meg. És ezt most már nem tragédiának, inkább műfajnak tekintem.

22:55 – Nincs értelme várni.

A koncertkocsma kiürült körülöttem, az eső meg nem tárgyal. Ennyi erővel mezítláb is sétálhatnék a hidegben, kár rám a kabát is.
Ha úgyis ronggyá ázom, akkor teszem stílusosan: mintha mindig is azt terveztem volna, hogy isztambuli monszun alatt sétálok a még mindig forgalmas belvárosban. A város legalább kap tőlem egy jelenetet.

23:09 – Beszéltem!

Anélkül, hogy kérdeztek volna. Idegen emberek előtt én általában mosolyogva hallgatok, de nem ma.
A furcsa szálláson beszélgettek, én meg közbevágtam egy barátságos mondattal. És ezúttal nem zavart a klasszikus nyitány sem: „Honnan jöttél?”
Nem tudom, mi fordított ki kellemesen önmagamból: a fáradtság, a csípős, az eső, vagy az, hogy most az életem épp pecsétek között lebeg.
De megtörtént. Volt hangom.
Holnap megint papírok várnak. Ma éjjel viszont, Isztambulban, legalább egyszer nem csak a város beszélt.