Az álmaim nincsenek olyan szépek, mint azok a percek, amiket veled tölthettem

Stockholmmal kapcsolatban nem könnyű emlékezni. Fél év kellett, mire kezembe vettem a fotókat és jegyzeteket.

Mit gondoltok az önbeteljesítő jóslatokról? Íme egy elküldött üzenet: « Szomorú vagyok, mert elveszíthetlek. Nagyszerű nő vagy. Fogalmam sincs, hogyan hálálhatnám meg azt a sok jót, amit tőled kaptam. Este össze csomagolom a táskámat. A hajnali busszal elindulok.  » Hogy mi volt ebben az önbeteljesítő? Valóban elvesztettem Őt. Tudod milyen érzés? Mintha a szemed világát vesztenéd el. Mintha, egy jó nagy seggbe rúgással kilöknek a mennyország kapuján, majd befalazzák mögötted az ajtót.

Egy hét múltán tértem vissza a munkámba – a hétköznapokba. Akkor, első este jött az a mellbevágó érzés: nincs okom a reményre. Úgy éreztem megfulladok. Egyszerre akartam bőgni, ordítani és világgá menni, törni zúzni – akár magamat tönkre tenni.

Majd eltelt egy hónap. Még mindig semmi. Amúgy magamhoz képest nagy vagyok: Az ilyenkor szokásos üzenetek kilencven százaléka piszkozatban maradt. « Csak » tízet küldtem el. Semmi válasz. Ok ok. Egy is elég lett volna.

Ha csak eszembe jut Ő, vagy az ország: üvölteni, megszakadni szeretnék. Ahogy az lenni szokott ilyenkor: eszembe jut mindenről.

Tovább akartam lépni a baráti beszélgetéseken, ezért tizenkilencre lapot húztam, és nem a jó lapot. Szóval, ma már úgy helyes: Volt egy 10 éves ismeretség.

Minden vele töltött pillanat ‘csupán’ fájó emlék.

Egy hónap: Lépni kell, de futni, bőgni, kiabálni szeretnék.

Lépek. Megismerkedem egy olyan nővel, aki a létező összes érv és elmélet szerint, egyértelműen gyönyörű, vonzó. Akire amúgy azért figyeltem fel, mert egy remek beszélgető partner. Akiről egy hét után tudtam, vele le lehet élni, akár egy egész életet is.

Menni kell előre – szól a filozófiám, hát én léptem. Nyitottam egy új kapcsolat felé.

Ezúttal kizárólag ész érvek alapján döntöttem ugyanis, sok sok héttel Svédország után sem tudtam gondolkodni, az érzéseimben nem bízhattam.

Nos a probléma, hogy egy darabka belőlem ott maradt egy svéd társasház kanapéján. Mindazonáltal, ha erre hivatkozva, itt bezárkózom, akkor azt örökre bánni fogom!

Abban a pillanatban a legkevésbé sem álltam készen egy kapcsolatra, azonban azt is tudtam, kincsre leltem.

Piszok mázlista vagyok. ismétlődött a fejemben a gondolat, miközben megcsókoltam.

Basszus, úgy hatott rám, mint egy mágnes! A véletlen érintése lett a meghatározó pont. Abban a pillanatban megkívántam. Elég volt egyetlen érintése, és meg is fogalmazódott: érezni akarom nap mint nap.

Tudod, akivel elképzeled, hogy minden hátralevő napodon lefekszel, majd felébredsz mellette, azt az első alkalmakkor semmiképpen sem akarod behúzni a szobába. De hát, gyarló az ember – hát még a férfi…

Igen! Yess! Átöleltem, megcsókoltam a legcsodálatosabb nőt. Már nem gondolkodtam. « Édes ajkaidból kérek még! »

Már nem gondolkodtam. Akartam őt. Akartam testemmel betakarni a testét. Talán, meg is történt volna, ha nem kopog be Norbi, a szobában felejtett pénz tárcáját keresve – aki az egészről mit sem sejtett. Nagyjából öt egész másodpercre volt szükség, hogy az álomszerű csókoktól eljussak.

A ruhás szekrényig.

Igen, mint a mesében: ránk nyitottak, el kellett bújnom.

Fél év. Lenyugodtam.

Írok, összegzek, következtetéseket vonok le. Remélem sokat tanulhatok. Remélem máskor másként cselekszem.

Van egy három hónappal ezelőtti üzenetváltás:

Köszönöm, hogy megismerhettelek. Sok boldogságot kívánok Neked – Ha nem velem, hát mással. A legnagyszerűbb Nő vagy, akivel valaha is találkoztam.

Tudod, ha valóban szeretnél egy nőt boldoggá tenni, akkor azt, minden körülmények közt szeretnéd megcselekedni. Van úgy, hogy a legtöbb, amit megtehetsz, az ha hagyod, valaki más gyönyörködjön a mosolyában.