Érd, 2024. Január 01.

Családos sztorik   |   Családos sztorik    |    Histoires de famille

Érd, January 1, 2024

I wake up in a comfortable bed. At noon. I promise Grandma to be there in two hours. After the usual routine of shower, coffee, and a light breakfast, I use public transport in the awakening Budapest. I’m not rushing for the train; it runs every twenty minutes. Érd is the next city. Coincidentally, Napsugár and I arrive simultaneously, but from opposite directions. Edit is waiting for us with lunch. They didn’t start lunch earlier because of us. The family patiently watches as Napsugár and I take seconds from everything. She, because it seems a teenager has an endless energy demand, and I, because I rarely eat Hungarian home-cooked meals and I’m thoroughly enjoying it.

It’s great to see how calm parents Edit and István are. It’s not common to witness a teenage girl openly and honestly talking to her parents with trust. Surely, not every day in their family life is as idyllic, but it’s good to see that it’s possible to raise a child this way.

Grandma is getting sicker. As an outsider in her life, it seems that her strength is fading as she ages. If this is the case, I accept it with regret. I don’t know what to think about her. Many family members have one or more bad memories related to her. I don’t spend much time with her; I have lunch at her place once a year. What I see is more like a snapshot, but those are perfectly normal moments. She tells a lot about many things. As she ages, she shares more and more stories. Based on what she tells, I think I understand her, but many times I shake my head; I don’t agree with her. There are so many events; you could shoot several soap opera series based on the events around her. Just think: five daughters, sixteen grandchildren, ten great-grandchildren. It’s not rare for someone to have their first child at sixteen or eighteen. For example, that’s what happened with Grandma. From this, it follows that she wasn’t prepared for raising the first child, but with the last one, routine and calmness are at work. So, family life is not simple. An interesting thing I noticed is that, over the years, there seems to be more logic in her stories. Because we often imagine older people as occasionally talking nonsense, mixing details, or forgetting others. Over the years, I’ve developed a bad habit with Grandma to not always treat what she says as a fact. In contrast, lately, whatever she says is more logical and realistic, whether it’s true or not. Even though we don’t always share the same opinion, I might understand her a bit better.

Take my mother, for example. What she tells about her childhood is new information (meaning it’s not confirmed by others), but not surprising. What’s strange is that the stories always start from the school-age period. The newborn and preschool periods are never mentioned. Yet, a few things would make sense if it became clear what role the orphanage played in my mother’s life and how she ended up there. I can only shade this information now by saying that at twenty, she already had two daughters and, by the age of fifty, buried two husbands and divorced two others. She did all this as a child from a once impoverished peasant family in Bukovina (now part of Romania). So, there are many questions about my mother’s past. Was she really a bad student? Did she really go to a special school? Is it true what she says about her mother? Why does she lie so much that it’s not intentional but a psychological illness? Can my mother’s story be written along the lines of ADHD principles? (This reminds me, something they find motivation in becomes genius, like cooking for her. Where they don’t find motivation, they are just stupid; for example, not understanding numbers and money.)

With Grandma, we made a discovery that really is just an unfounded suspicion: her behavior shows signs of the initial symptoms of dementia. I say initial. Twenty years before the death of my other grandmother, we experienced signs that she sometimes forgot things or mixed details. I don’t understand it. Someone should really write a book about this family’s life, starting with driving the great-grandparents away from their own lands. Then, you could line up the family disagreements, the various life paths, the most diverse love stories, the upbringing of children born too early or too late one after the other.

Érd, 1er janvier 2024

Je me réveille dans un lit confortable. À midi. Je promets à ma grand-mère de me rendre chez elle dans deux heures. Après la routine habituelle de la douche, du café, et d’un petit déjeuner léger, – routine habituelle, je prends les transports en commun dans le Budapest qui s’éveille. Je ne cours pas pour le train; il passe toutes les vingt minutes. Érd est la prochaine ville. Par pur hasard, Napsugár et moi arrivons simultanément, mais en direction opposée. Edit nous attend avec le déjeuner. Ils n’ont pas commencé plus tôt le déjeuner à cause de nous. La famille regarde patiemment alors que Napsugár et moi prenons deux fois de tout. Elle, car il semble qu’une adolescente ait une énergie infinie, et moi, car je mange rarement des plats hongrois faits maison et j’apprécie vraiment cela maintenant.

C’est génial de voir à quel point Edit et István sont des parents calmes. On ne voit pas souvent une adolescente parler ouvertement et honnêtement à ses parents avec confiance. Bien sûr, leur vie de famille n’est pas toujours aussi idyllique, mais c’est bien de voir que c’est possible d’élever un enfant de cette manière.

Ma grand-mère tombe de plus en plus malade. Pour moi, en tant qu’étranger dans sa vie, il semble que sa force diminue avec l’âge. Si c’est le cas, je le prends avec regret. Je ne sais pas quoi penser d’elle. Beaucoup de membres de la famille ont un ou plusieurs mauvais souvenirs la concernant. Je ne passe pas beaucoup de temps avec elle; je déjeune chez elle une fois par an. Ce que je vois est plus comme un instantané, mais ce sont des moments tout à fait normaux. Elle raconte beaucoup de choses. À mesure qu’elle vieillit, elle raconte de plus en plus d’histoires. Sur la base de ce qu’elle raconte, je pense la comprendre, mais souvent, je secoue la tête; je ne suis pas d’accord avec elle. Il y a tellement d’événements; on pourrait tourner plusieurs séries de soap opera basées sur les événements qui l’entourent. Pensez simplement : cinq filles, seize petits-enfants, dix arrière-petits-enfants. Ce n’est pas rare que quelqu’un ait son premier enfant à seize ou dix-huit ans. Par exemple, c’est ce qui s’est passé avec ma mère. Il en résulte que pour l’éducation du premier enfant, elle n’était pas du tout prête, mais pour le dernier, la routine et le calme sont à l’œuvre. Donc, la vie familiale n’est pas simple. Une chose très intéressante que j’ai remarquée, c’est qu’il semble qu’au fil des ans, il y a de plus en plus de logique dans ses histoires. Parce que nous imaginons souvent les personnes âgées comme parlant parfois n’importe comment, mélangeant des détails, oubliant les autres. J’ai développé cette mauvaise habitude avec ma grand-mère au fil des ans de ne pas toujours traiter ce qu’elle dit comme un fait. En revanche, ces derniers temps, ce qu’elle dit est plus logique et réaliste, que ce soit vrai ou non. Même si nous n’avons pas toujours la même opinion, je pourrais peut-être la comprendre un peu mieux.

Prenez ma mère, par exemple. Ce qu’elle raconte sur son enfance est une nouvelle information (c’est-à-dire que sa véracité n’est pas confirmée par d’autres), mais ce n’est pas surprenant. Ce qui est étrange, c’est que les histoires commencent toujours à la période scolaire. La période de nouveau-né et de la maternelle n’est jamais évoquée. Pourtant, quelques choses seraient éclaircies si on comprenait enfin quel rôle le foyer pour enfants a joué dans la vie de ma mère et comment elle y est arrivée. Je ne peux nuancer ces informations qu’en disant que, à vingt ans, elle avait déjà deux filles et, à cinquante ans, elle avait enterré deux maris et divorcé de deux autres. Elle a fait tout cela en tant qu’enfant d’une famille paysanne appauvrie de Bucovine (aujourd’hui partie de la Roumanie). Donc, il y a beaucoup de questions sur le passé de ma mère. Était-elle vraiment une mauvaise élève ? A-t-elle vraiment fréquenté une école spécialisée ? Est-il vrai ce qu’elle dit à propos de sa mère ? Pourquoi est-ce que son amie lui donnait la motivation ? Pourquoi ment-elle tellement que ce n’est plus intentionnel mais une maladie psychologique ? Peut-on écrire l’histoire de ma mère selon les principes du TDAH ? (Cela me rappelle, autre chose chez eux, c’est que là où ils trouvent de la motivation, ils sont géniaux – comme dans la cuisine pour elle. Là où ils ne trouvent pas de motivation, ils sont complètement idiots ; par exemple, elle ne comprend rien aux chiffres et à l’argent.)

Avec ma grand-mère, nous avons fait une découverte qui n’est vraiment qu’une suspicion non fondée : son comportement montre des signes des premiers symptômes de la démence. Je dis les premiers. Vingt ans avant la mort de mon autre grand-mère, nous avons constaté des signes qu’elle oubliait parfois des choses, qu’elle mélangeait parfois des détails. Je ne comprends pas. Quelqu’un devrait vraiment écrire un livre sur la vie de cette famille, en commençant par l’expulsion des arrière-grands-parents de leurs propres terres. Ensuite, on pourrait enchaîner avec les désaccords familiaux, les différents parcours de vie, les histoires d’amour les plus diverses, l’éducation d’enfants nés trop tôt ou trop tard les uns après les autres.

Érd, 2024. Január 01.

Kényelmes ágyban ébredek. Délben. Nagyma­mának kettő órára ígérem magam. Zuhanyzás, kávé, kevéske reggeli, –  szokás rutin után tömegközlekedés az éledező Budapesten. Vonatra nem rohanok, megy az húsz percenként. Érd a következő város. Telje­sen véletlenül Napsugárral egyszerre érkeze, csak ellenkező irány­ból. Edit ebéddel vár minket. Miattuk nem kezdték hamarabb az ebédet. A család türelemmel nézte végig, amíg Napsugár és én mindenből kétszer szedünk. Ő azért, mert úgy tűnik egy tinédzsernek végtelen az energia igénye, én pedig mert magyar házi kosztot ritkán eszek és ezt most nagyon él­vezem.
Tök jó látni, hogy Edit és istván milyen higgadt szülők. Nem sok olyat látni, ahol a tizenéves lány nyíltan, őszinte bizalommal beszél a szüleivel. Biztos, hogy náluk sem minden nap ennyire idilli, de azért jó látni, hogy így is lehet gyereket nevelni.
A nagymama egyre többet beteg. Nekem, mint az életében kívül­állóként úgy tűnik, hogy ahogy öregszik, úgy fogy el az ereje. Ha ez így van, sajnálattal veszem tu­domásul. Én nem tudom mit kell gondolnom vele kapcsolatban. Hisz nagyon sok családtagnak van vele kapcso­latban egy vagy több rossz emléke. Én nem sok időt töltök vele, évente egyszer nála ebédelek. Amit én látok az inkább csak pillanatfelvétel, de azok tök normális pillanatok. Sokat és sok mindenről mesél. Ahogy idősödik egyre többet sztorizgat. Azok alapján, amit mesél én érteni vélem őt, megértem, de nagyon sokszor csóválom a fejem, nem értek vele egyet. Sok az esemény, pár szappanopera sorozatot le lehetne forgatni a körötte zajló történésekből. Csak gondoljunk bele: öt lánya, tizenhat unokája, tíz dédunokája van. Nem ritka az olyan eset, amikor valakinek tizenhat – tizennyolc évesen születik az első gyermeke. Mint például a mama esetében is. Ebből az is következik, hogy az első gyerek felnevelésére még sehogy sem állt készen, az utolsónál meg már a rutin és a higgadtság dolgozik. Szóval nem egyszerű a családi életünk. Egy nagyon érdekes dolgot figyeltem meg. Nekem úgy tű­nik, mintha az évek során egyre több logika lenne a történeteiben. Mert ugye az idős embereket gyakran úgy képzeljük el, hogy néha össze-vissza beszélnek, kevernek részleteket, másokat meg elfelejtenek. Nagymamánál is kialakult az a rossz szokásom az évek során, hogy amit mond azt nem mindig kell tényként kezelni. Ezzel szemben, akár valós a sztori. akár nem, amiket újabban mond az egyre logikusabb, valósághűbb. Ettől még nem mindig azonos a véleményünk, de talán jobban értem picit.
Itt van például anyám. Amiket mesél a gyermekkoráról, azok új információk (tehát valóságtartalmuk mások által meg nem visszaigazolt), de nem meglepőek. Ami furcsa hogy a történetek mindig az iskolás korszaknál kezdődnek. Az újszülött és óvodás korszak nem kerül

szóba. Pedig pár dolgot megmagyarázna ha végre világossá válna, milyen szerepet játszott anyám életében az árvaház és hogyan került oda. Ezt az infót most csak annyival tudom árnyalni, hogy mamának, húszévesen már két lánya volt és ötven éves korára két férjet eltemetett, másik kettőtől meg elvált. Tette mindezt egy egykoron bukovinai, (Erdély ma már Románia része) elszegényedett paraszt család gyermekeként. Szóval anyám múltjával kapcsolatban sok a kérdés. Valóbanrossz tanuló volt? Valóban kisegítő iskolába járt? Igaz az,  az anyjától? Miért van, hogy a barátnő adta a motivációt? Miért hazudik annyit, hogy az már nem is szándékosság, hanem pszichikai betegség? Vajon anyám történetét le lehet e írni az ADHD elvei mentén? (Ez azért jut eszembe, mást náluk igaz, hogy amiben motivációt találnak abban zsenik – mint nála a főzés. Ahol meg nem találnak motivációt, ott meg tök hülyék; pldául, nem ért a számokhoz és a pénzhez.)
Nagymamával lett egy felfedezésésünk, ami tényleg csak egy megalapozatlan sejtés: olyan a viselkedése, ami alapján azt is lehetne mondani, hogy a demencia kezdeti tüne­teit mutatja. Mondom kezdeti. A másik nagymamámnál a halála előtt húsz évvel tapasztaltunk olyan jeleket, hogy néha elfelejt dolgokat, néha összekever történet részleteket. Nem értem. Egyszer tényleg könyvet kellene írni ennek a családnak az életéről ami ott kezdődik, hogy a déd szülőket elüldözték a saját földjeikről, aztán szépen lehetne egymás után rakni a családi nézeteltéréseket, a különféle életutakat, a legváltozatosabb szerel­mi sztorikat, a túl korán és a túl későn született gyermekek felnövéseit.