Egy felejthetetlen hétvégén keresztül utaztam a francia Riviéra karneváli forgatagában, hajnalokkal, villamoskalandozásokkal, citrusfesztivállal és tengerparti pihenőkkel. Miközben álmos városokban bolyongtam és tűzijátékok alatt ábrándoztam, egyre tisztábban értettem meg: az igazi élmények ott kezdődnek, ahol a megszokás véget ér.

---

Nizza, 2025. március 2., vasárnap 06:00

Helló, hajnal!

Mikor ér véget a tegnap, és hol kezdődik a ma? Egyáltalán, létezem még a valóságban?
Csak hogy képben legyek a szombati nappal: buszozás, virágfelvonulás, óvárosi séta, nagy karnevál, tűzijáték, koncert, séta, pihenés a parton.
Talán három óra volt, amikor átvettem a táskámat a csomagmegőrzőből.
A pihenéshez olyan strandot választottam, ami néptelen és sötét, de a fejem felett a rakparton járnak emberek, néha biztonságiak is.
Túl sok felszerelést hoztam, de nem bánom, inkább cipelem, minthogy megfázzak: hálózsák, télikabát, sapka, sál.
A hálózsákot kineveztem ágy matracnak (az ágykeret a strand homokja), a táskából párna lett.
Az idő langyosan kellemes. Jót aludtam.

Azért csörgött reggel hatkor az ébresztő, mert az volt a terv, hogy a reggel hét órás busszal elindulok (az alig negyven kilométerre lévő) Menton városába, és a busz ablakából napkeltét nézek.
Ezt az elképzelést már most elvetem!
Először szeretnék mosakodni és enni, inni valamit.
Ha nyár lenne, akkor már úsztam volna egyet a tengerben.

Toalett-tangó

Azt hiszed, ha fizetsz érte, akkor lesz toalett, de… ez Franciaország, ami látszatra szép.
Kezdjük ott, hogy a vasútállomáson az első vonat fél hatkor indul, de a mosdó fél nyolckor nyit.
Én fél hétkor érkezem.
Semmi gond, addig reggelizek: otthonról hoztam szendvicset és egy üveg narancslevet.
Nyilván, fél nyolckor nem én vagyok az egyetlen toporgó, de talán az egyetlen ritmusra toporgó – épp egy argentin tangó szól a fülemben.
A háromból egy WC-fülke üzemel, az összes piszoár le van takarva; el vannak dugulva.
Legalább van alkalmam gyakorolni a határozott, dühös fellépést: tudom, hogy nem tehet róla, mégis erővel zúdul a WC-s nénire a kérdés: Miért fizettem egy eurót?!
Tíz perc bent tartózkodás után – ha nem tartom meg belülről –, akkor rám nyitja az ajtót a személyzet.
Kiabálja, hogy odakint sorban állás van. Nem érzem saját problémámnak.
Mihez kellett a tíz perc?
Először is lehúztam a WC-t valaki után, majd lekeféltem a szart a porcelánról, majd fogtam egy szappanos kendőt (ami már rendszeresített utazási kellék Franciaországban) és letöröltem a deszkát, aztán felszedtem a padlóról a papírgurigákat.
Tettem ezeket húsz perccel nyitás után.
Jah, és akkor még örüljek, hogy itt legalább a látszat szintjén működnek a dolgok.
Nincs semmi baj, amíg nem nézünk a perem alá.

Amúgy, miután szóvá tettem, hogy mégis miért fizetek, utána már szólt a várakozóknak, hogy felesleges bejönni, úgysem működik.
Ilyen a franciás hanyagság: a néni dolga csak annyi, hogy óránként felmosson és segítse a beléptetést.
Az már nem foglalkoztatta, hogy kezelje a helyzetet, az nem az ő felelőssége.
Pedig, ha előbb gondolkodik, és már nyitásnál jelzi mindenkinek, hogy használhatatlan a helyiség, akkor talán egy egész napos felmosást is megspórolhatott volna magának.

Igen, ez is egy kicsit franciás.
Van egy szépen felújított pályaudvar, csinálnak a toalettnek egy csinosan felmatricázott automata ajtót, automata beléptetéssel (azt most nem elemzem, nem ez az első hely, ahol alultervezik a kiszolgálóhelyek kapacitását), de arra már nincs motivációjuk, hogy ha már hozzányúlnak az épülethez, akkor viszonylag kis pénzből kicseréljék a padlóból az elavult csöveket.

Hangulatok villamosra is

Én, az – elvileg – turista útbaigazítást adok franciául, majd angolul, hajnali nyolckor a tök üres Nizza belvárosában!
Ez is egy olyan pillanat, amikor elgondolkodom: vajon jó helyen vagyok a világban? Vajon tényleg azt a munkát végzem, amiben otthon érzem magam?
Részben igen…
Az alapsztori az volt, hogy egy idős házaspár elveszetten téblábolt egy kereszteződésnél.
Én még határozottan odaköszöntem – az errefelé jellemző szófordulattal: Jó reggelt, hogy vannak?
Érezhették a hangsúlyt, és kaptak is az alkalmon, mondták, hogy nem találják a vasutat.
Néhány egyszerű mondattal elmondtam, hogy ennek a villamosszakasznak az egyik vége a Masséna tér, a másik az alagút a vonat alatt.
Amikor hallottam, hogy olyan bénán beszélik a franciát, mint én, akkor átváltottam angolra – végtére is, nekem mindegy, milyen nyelven beszélünk, ha nem magyarul.
Most már mondatonként is tudok nyelvet váltani.

E sztori után én egy másik villamosra szálltam fel, aminek az az érdekessége, hogy a belvárosi szakaszon metrórendszerben üzemel.

Napóleon egy igazi megosztó személyiség, ezért sem szokás neki szobrot emelni vagy közterületet elnevezni róla.
Megosztó: azt elismeri mindenki, hogy rendbe tette például a közigazgatást, de a vele szembeni negatívumok annyira sokrétűek, hogy nem most, és nem én fogok erről értekezni.
Ma maradjunk annyiban, hogy talán túltolta a háborúskodást.

Életemben először látom Napóleon nevét közterületen – méghozzá egy olyan kikötő peremén, amiben több pénz van, mint ami a szülővárosom teljes vagyona.
Innen indul a járatom.

Mentonba el lehet jutni vonattal, luxusjachttal vagy busszal, mindezek közül a leglassabb az általam választott helyi járat, ami az én szememben nem más, mint egy ingyenes városnéző busz.
Igen, ingyenes, mert az arles-i buszbérletem itt is érvényes.

Most jönne az a rész, amikor elmesélem, miért és mennyire szépek Cap Ferrat, Èze, Monaco öblei és házai, de erre egyszerűen nem találok kellően fenséges szavakat.
Képzeld el a mennyországot!

Egy apró érdekesség: Cap Ferrat, ami közigazgatásilag Nizzához tartozik, sok más mellett híres két személyről:
– tavaly nyáron itt is aludtam a szabad ég alatt, melyek után életem egyik legszebb napkeltéjében olvadtam fel,
– és ami ennél fontosabb: Frei Tamásnak is valahol itt van nyaralója.

Èze városáról eddig csak annyit tudtam, hogy ha valaki jókat akar fotózni a Riviérán, az ide jön.
És tényleg!
Amúgy a hely élhetetlen, mert meredek hegyoldalak között van, milliónyi szerpentin között, de nyaralóhelynek tökéletes.
Tényleg nem találok szavakat erre a panorámára, de a szendvicsemet azért felveszem, ami kiesett a számból, miközben elcsodálkoztam egy újabb öblön.

Monaco városáról már írtam megjegyzést néhány videó alá.
Most csak annyit: buszozni is felemelő ott, ahol a világ legjobbjai száguldoznak.

Menton városáról és az ottani citromfesztiválról is készült már írás.
Egy nagyszerű napot töltöttem egy romantikus kisvárosban, milliónyi citrus társaságában.

Délután, amikor vártam a vonatot, még a sörömbe is belecsavartak egy narancsot – ami egyébként nem volt rossz.

Merthogy visszafelé vonattal jöttem.
Ugyanis errefelé, a helikopter mellett, a vonat is légvonalban közlekedik; Nizzáig szinte végig alagútban mentünk.
Busszal több mint egy óra volt az út, vonattal harmincöt perc alatt értük el Nizza túlsó végén a repteret.

A nizzai reptérről indult a távolsági Flixbus.
Arra még emlékszem, hogy dugó volt, amikor elindultunk, majd a marseille-i állomáson ébredtem – éhesen.

A kaotikus Marseille-i vasúti pályaudvaron este hét után már kevés dolog van nyitva, de a kedvenc avokádós hamburgerem most is megvárt.

Innen még egy óra vonatozással érem el Arles-t, ahol pedig a rollerem vár rám.

Gondolatgörgeteg

Arles és Les-Baux között azért jó rollerezni, mert a lassú haladás alatt szárnyat kapnak a gondolatok.
Vasárnap este azért szükséges rollerezni, mert ezen a szakaszon a tömegközlekedés csupán alkalomszerű.

Marseille-ben végignéztem a vonatra várakozók unott arcképein, és egy mondat ugrott be:
Mikor csináltál utoljára olyat, amit eddig még sohasem?

Az időjárással mázlim volt.
Ha valami, akkor ez az egy dolog nem tetszik ebben az arles-i régióban, ahol most lakom: hogy kivétel nélkül minden nap kell készülni minden évszakra, már csak azért is, mert folyton fúj a szél.
Nizzában akár rövidnadrágban is mászkálhattam volna – hiányzik.

Én rosszabbra számítottam; azt hittem, fáradtabb, kialvatlanabb leszek ezen hétvége során.
Egyrészt nem felemelő úgy éjszakázni, mint egy hajléktalan a rakpart tövében, másrészt egy hatalmas kaland – és ha azt nézem, hogy ennek árán jutottam el az egyik legdrágább turistahelyre… hát, tessék utánam csinálni!

Életkép Menton parkolójából: olasz vespák, monacói Opelok és francia autók sorakoznak egymás mellett.
Ez egy olasz város a francia határon.
A turistáknak teljesen természetes, hogy olaszul beszélnek hozzám.
Merthogy Mentonban is útba igazítottam két nénit.

Jah, és van egy új zoknim és egy vászontáskám.
Vajon milyen színűek?
Igen, citrommintásak.

Tömény volt ez a hétvége; az nem igaz, hogy gondolatok kavarognak bennem – képek cikáznak minden irányból.

Például a tűzijáték képei: elindul két piros pötty, majd szétterül a magasban, mint a pitypang virága, majd lehullanak a szirmok, mint valami aranyeső.
Mindezt úgy néztem végig, hogy közben egy strandon pihentem.
Leírhatatlan élmény.

Ha lett volna nálam fürdőnadrág Menton partján, biztosan belemerészkedem a tengerbe – csak a poén kedvéért.
A levegő huszonöt fokos volt, tehát nem fáztam volna.

Ez a mondat Nizzában, majd Marseille-ben jutott eszembe, miközben a csatlakozásra vártam:
Ezúttal inkább mennék hátrafelé, mint előre.