Vasárnapi reggelik és arisztokrata leckék

Vasárnap reggel péksütik, medencealgák és körüzenetek között lavíroztam, miközben a főnökség az étteremből osztotta az észt. A „tudd, hol a helyed” üzenet zajában próbáltam csendben kimondani a nyilvánvalót. Ez a hétvége józan emlékeztető volt: nem a sütő a leghosszabb előmelegítésű gép, hanem a hierarchia.

---

Hotel Benvengudo, 2025. 10. 18.19-20 szombat, vasárnap, hétfő

A hét első munkanapján (merthogy nálam csütörtökön van a szombat) egy régi-új feladatot kaptam: a hét második munkanapján, vasárnap, én fogom csinálni a reggelit a vendégeknek.
2023-ban hetente egyszer én voltam a reggeles; a múlt héten a konyhai kisegítő srácnak is kifutott a szerződése, így a hátralévő két és fél (a november másodika a záró nap, akkor bent lesz a teljes személyzet, mert mindent csomagolunk, takarunk, téliesítünk) vasárnapot megnyertem.

Előre megkérdeztem a cukrászt, hogy ő hogyan szokta sütni a péksüteményeket; azt mondja, négy percig elég lesz.
Nézek rá: biztos ez?
Hát persze.
Én nyolc–tizenkét percre emlékszem – de az a sütő (ami a korábbi munkahelyemen volt) elég furán működött.
Vasárnap, háromnegyed nyolckor szólt a pincér, hogy be kellene tolni a péksütit, mert ezzel a géppel tíz–tizenkét perc kell neki.
Amúgy az előző este a létező összes helyen elzárták a gázt – pedig az idei csapat még azt az egy főkapcsolót sem szokta nyomni, ami biztonsági előírás lenne.
Tíz percem ment rá, mire üzembe helyeztem a sütőlapokat.

Szóval a cukrásszal kapcsolatban a „kis geci” káromkodás fogalmi magyarázata jut eszembe: az a lény, aki látszólag nagyon kedves, de amint hallótávolságon kívülre kerül, bármilyen szemétségre képes.
És még ez az ember kérdezgeti, hogy maradok-e!

Ezen a hétvégén itt vannak a tulajdonosok.
Vasárnap reggel olvasom a körüzenetet, hogy figyeljünk az úszómedence algásodására.
Amúgy nem értem, ezt miért kellett az egész hotelnek elküldeni, mikor ez jelenleg csak az én dolgom.
Még szerencse, hogy ezt nem szombat este fél tizenegykor olvasom, amikor írta, mert akkor a vendégek szeme láttára, a hipós dobozzal a kezemben bekopogok az étterem ablakán az üzenet küldőjének.
(Ja, a vízálló telefonom napok óta „párosodást” jelez, ezért ki van kapcsolva és szárad – ha tud.)

Szóval vasárnap reggel visszaválaszoltam a tulajdonos férjének, hogy én láttam, hogy Ön az étteremben vacsorázik, mialatt én a medencét tisztítottam.

Vasárnapra már nyoma sem volt az algásodásnak!
No, de hát ez egy vérbeli arisztokrata család, meg hát főnökök.
Ilyen szemtelenséget nem lehet hagyni, hogy egy egyszerű kertész kimondja az igazat.

Igen, arisztokrata kisnemesek.
Itt nem volt kommunizmus; itt máig – lappangva, de – léteznek azok a feudális elvek, amelyek között a gyarmatosítás és a rabszolgatartás burjánzott.
Szóval itt a palotákat ma is lakják, a várak meg látványosságok, nem pedig romok.
Egyúttal a felsőbbrendűség elve, habár hivatalosan nem létezik… csak a jelmezek változtak.
A franciák a mai napig nem néztek szembe azzal a történelmi ténnyel, hogy a rabszolgatartást ők fejlesztették tökélyre.
Miközben a németektől elvárták (amúgy joggal), hogy elemezzék ki a nácizmushoz fűződő viszonyaikat, és minden egyes német polgár el is végezte a maga házi feladatát.

No, de hát ez egy vérbeli arisztokrata család, meg hát főnökök.
Ilyen szemtelenséget nem lehet hagyni, hogy egy egyszerű kertész kimondja az igazat.
Szóval rövidesen jött a tulajdonos asszonytól a körüzenet, hogy fontos a vízminőség rendszeres mérése, mert ki kell deríteni, miért algásodik a víz.
Egy harcos kis kakas biztos visszaírta volna, hogy ha az előző télen nem spóroljuk ki a karbantartás költségét, és leengedjük a vizet, akkor meg lehetett volna rendesen tisztítani az egész rendszert.
Ehelyett vettem egy nagy levegőt, és nyugtáztam, hogy ebben az üzenetben a kimondatlan mondat az volt, hogy: „Tudd, hogy hol a helyed!”
Tudom, hol a helyem, így inkább nem reagáltam semmit.

Nem a lázadás vagy a szemtelenség a célom, hanem hogy mondjuk ki a nyilvánvaló dolgokat.
Például: ha valaki vacsora közben hülyeségeket írogat, és még csak körbe sem néz, akkor ne menjünk el mellette, ne hagyjuk rá, hanem jelezzük valahogy:
„Hülye vagy, fiam! Hasznos tanácsokat kérsz, vagy haszontalan közönséget?”

Aztán megérkezett a másik hülye is: a takarítók főnöke, az a vipera; vasárnap reggel vagy harmincszor biztos keresztülment a konyhán, úgy, hogy üres volt a keze.
Egy alkalommal utánam szól, hogy hagyjam már neki nyitva a kamrát; vissza is kérdeztem, hogy mi dolgod van neked ott; valamit motyogott az üdvözlő sütikről.

A tulajdonos férje dél körül írt egy körüzenetet, hogy tartsuk be a szabályt, és ne hagyjuk nyitva a kamraajtót.
(Amúgy pont én szoktam folyton zárni, mert ez az ajtó a kültérre nyílik, és este az egerek mennek be, hajnalban meg a rájuk vadászó macskák, és másnap meg nekem kell a csapdákat kiüríteni.)
Biztos vagyok benne, hogy a mellékelt fotót nem a tulajdonos férje készítette!
De ezt is szó nélkül hagytam, hisz az üzenet lényege nem az ajtó volt, hanem a lecke: ne pofázzunk.

A tulajdonos asszony szombaton lassan, tagoltan elmagyarázta, hogy azt szeretné, ha folytatnám a munkát, megadja az állandó szerződést is.
Vasárnap este elküldte üzenetben, hogy ad állandó szerződést, fizetésemelést, cserébe heti hat nap munkát kér, amit télen plusz két hónap szabadsággal kompenzál.
Azt kéri, a délelőtti kertészkedés mellett délután csináljak ügyeletet, azaz a szabadidőmben is legyek elérhető, ha valami rendkívüli dolog történik.

Természetesen a cukrász már hétfő reggel tudott az ajánlatról.
Azt mondja, írjam meg azt is, hogy a takarítók főnöke a kizáró ok, merthogy azt a nőt mindenki utálja, és ki akarják rúgatni.
Ah, de ez a nő a tulajdonos asszony barátnője, akit láttam már hajnalban a tulaj szobájából kitámolyogni.
Ha én elkezdem szidni, akkor az kontraproduktív lesz.

Hétfő este az elutasító válaszomban nem tértem ki a személyi ellentétekre, meg arra sem, hogy emiatt fontolóra sem vettem az ajánlatát; ami nem tetszik.
De ha kirúgná a barátnőjét, akkor azonnal nekiállnék alkudozni az új szerződésemről, hátha meg tudunk egyszer állapodni.

---

Sunday Breakfasts and Aristocratic Lessons

Sunday morning was a juggling act of pastries, pool algae, and broadcast messages—while the bosses dispensed wisdom from the dining room.
Amid the constant “know your place” undertone, I tried to quietly state the obvious.
This weekend proved one thing: the slowest preheat isn’t the oven—it’s the hierarchy.

On the first working day of the week (since for me, Saturday happens on Thursday) I got an old-new assignment: on the second working day, Sunday, I would make breakfast for the guests.
In 2023 I did breakfasts once a week; last week the kitchen helper’s contract ran out too, so I “won” the remaining two and a half Sundays (November second is the closing day—full staff in to pack, clean, winterize).

I asked the pastry chef in advance how he bakes the pastries; he said four minutes would be enough.
I looked at him: are you sure?
“Of course.”
I remember eight to twelve minutes—but that oven (at my previous job) worked oddly.
On Sunday at 7:45 the waiter told me to slide the pastries in, because this machine needs ten to twelve minutes.
Also, the gas had been shut off everywhere the previous evening—even though this year’s team doesn’t even press the single main switch that would be the safety protocol.
I lost ten minutes getting the griddles up and running.

As for the pastry chef, the definition of the insult “little prick” comes to mind: someone who seems very nice, but once out of earshot is capable of any petty cruelty.
And this is the guy asking whether I’m staying!

The owners are here this weekend.
Sunday morning I read the broadcast: watch for algae in the pool.
I don’t get why that had to go to the whole hotel when it’s currently my job.
Good thing I didn’t read it at 10:30 p.m. Saturday when it was sent, or I’d have knocked on the restaurant window with a bottle of bleach in my hand—right in front of the guests.
(Oh, and my waterproof phone has been showing “pairing” for days, so it’s off and drying—if it can.)

So Sunday morning I replied to the owner’s husband that I saw him dining in the restaurant while I was cleaning the pool.
By Sunday there was no trace of algae!
But this is a bona fide aristocratic family—and they’re the bosses.
You can’t let the impertinence stand that a mere gardener speaks the truth.

Yes, petty aristocrats.
There was no communism here; to this day—quietly, but still—those feudal principles persist, the ones in which colonization and slavery thrived.
Here palaces are still lived in, and castles are attractions, not ruins.
And the principle of superiority—officially gone—has only changed costumes.
The French still haven’t faced the historical fact that they perfected slavery, while expecting the Germans (rightly) to analyze their relationship to Nazism, which every German citizen has done as homework.

But this is a bona fide aristocratic family—and the bosses.
You can’t let the impertinence stand that a mere gardener speaks the truth.
Soon came the owner lady’s broadcast saying water quality must be measured regularly to find out why the pool is algal.
A scrappy little rooster would have written back that if we hadn’t skimped on maintenance last winter and had drained the water, we could have cleaned the whole system properly.
Instead I took a deep breath and noted the unspoken sentence in that message: “Know your place!”
I know my place, so I didn’t respond.

I’m not aiming for rebellion or cheek; I want us to say the obvious.
For example, if someone writes nonsense during dinner without even looking around, don’t just let it slide—signal it somehow:
“You’re being an idiot, kid! Do you want useful advice or a useless audience?”

Then the other idiot showed up: the head of housekeeping—the viper.
On Sunday morning she must have crossed the kitchen thirty times empty-handed.
Once she called after me to leave the pantry open for her; I asked what business she had there; she mumbled something about welcome cookies.

Around noon the owner’s husband sent a broadcast to keep the pantry door closed.
(By the way, I’m the one who always locks it, because that door opens outdoors; at night the mice come in, at dawn the cats hunting them, and the next day I get to empty the traps.)
I’m sure the attached photo wasn’t taken by him!
But I let it slide too, since the message wasn’t about the door; it was a lesson: don’t mouth off.

On Saturday the owner lady slowly and clearly explained she’d like me to continue, offering a permanent contract.
Sunday night she messaged: permanent contract, a raise, in exchange for six days a week, compensated with two extra winter months off.
She wants me to do afternoon on-call duty in addition to morning gardening—be reachable in my free time if something unusual happens.

Naturally the pastry chef already knew about the offer Monday morning.
He said I should also write that the head of housekeeping is a deal-breaker, because everyone hates her and wants her fired.
Ah, but she’s the owner lady’s friend—I’ve seen her stagger out of the owner’s room at dawn.
If I start badmouthing her, it will backfire.

On Monday evening, in my rejection, I didn’t touch on personal conflicts, nor that because of them I didn’t even consider the offer—which I don’t like.
But if she were fired, I’d start negotiating my new contract immediately; maybe we could reach an agreement.

Hotel Benvengudo, 2025. 10. 18.19-20 Saturday, Sunday, Monday

---

Petits-déjeuners du dimanche et leçons d’aristocratie

Dimanche matin, j’ai jonglé entre viennoiseries, algues de piscine et messages groupés pendant que la direction dispensait sa sagesse depuis la salle à manger.
Sous le « connais ta place » permanent, j’ai essayé d’énoncer calmement l’évidence.
Ce week-end l’a montré: ce n’est pas le four qui chauffe le plus lentement, c’est la hiérarchie.

Le premier jour ouvré de la semaine (chez moi, le samedi tombe le jeudi), j’ai reçu une vieille-nouvelle mission : le deuxième jour ouvré, dimanche, c’est moi qui ferai le petit-déjeuner pour les clients.
En 2023, j’étais de petit-déj une fois par semaine ; la semaine dernière, le contrat de l’aide de cuisine a pris fin, donc j’ai « gagné » les deux dimanches et demi restants (le 2 novembre est le jour de fermeture : tout le personnel présent pour emballer, nettoyer, hiverner).

J’ai demandé d’avance au pâtissier comment il cuit les viennoiseries ; il me dit que quatre minutes suffisent.
Je le regarde : tu es sûr ?
« Bien sûr. »
Moi, je me souvenais de huit à douze minutes — mais ce four-là (dans mon ancien boulot) était bizarre.
Dimanche, à 7 h 45, le serveur me dit d’enfourner, parce que cette machine-ci a besoin de dix à douze minutes.
Au passage, la veille au soir, on avait coupé le gaz partout — alors que cette équipe n’appuie même pas sur l’unique interrupteur principal qui serait la procédure de sécurité.
J’ai perdu dix minutes à remettre les plaques en service.

À propos du pâtissier, la définition de l’insulte « petit con » me vient : quelqu’un d’apparemment très gentil, mais capable de toute saloperie dès qu’il est hors de portée.
Et c’est lui qui me demande si je reste !

Les propriétaires sont là ce week-end.
Dimanche matin, je lis le message groupé : surveillez l’algage de la piscine.
Je ne comprends pas pourquoi l’envoyer à tout l’hôtel, alors que c’est mon boulot.
Heureusement que je ne l’ai pas lu samedi à 22 h 30, à l’heure de l’envoi, sinon je toquais à la fenêtre du restaurant avec un bidon d’eau de Javel, devant les clients.
(Au fait, mon téléphone étanche affiche « appairage » depuis des jours ; il est éteint et sèche — si possible.)

Dimanche matin, j’ai répondu au mari de la propriétaire que je l’avais vu dîner au restaurant pendant que je nettoyais la piscine.
Dimanche, il n’y avait déjà plus trace d’algues !
Mais c’est une vraie famille aristocratique — et les patrons.
On ne peut pas laisser un simple jardinier dire la vérité, quelle impertinence.

Oui, de petits nobles.
Ici, pas de communisme ; jusqu’à aujourd’hui — en sourdine, mais encore — persistent des principes féodaux, ceux où colonisation et esclavage ont prospéré.
Ici, les palais sont toujours habités et les châteaux sont des attractions, pas des ruines.
Et le principe de supériorité — officiellement disparu — n’a changé que de costume.
Les Français n’ont toujours pas affronté le fait historique d’avoir perfectionné l’esclavage, tout en attendant des Allemands (à juste titre) qu’ils analysent leur rapport au nazisme, ce que chaque citoyen allemand a fait comme devoir.

Mais bon, vraie famille aristocratique — et les patrons.
On ne peut pas laisser un simple jardinier dire la vérité.
Bientôt, message de la propriétaire : il faut mesurer régulièrement la qualité de l’eau pour comprendre pourquoi elle verdit.
Un petit coq combatif aurait répondu que si, l’hiver dernier, on n’avait pas économisé l’entretien et qu’on avait vidé le bassin, on aurait pu nettoyer correctement tout le système.
À la place, j’ai pris une grande inspiration et noté la phrase implicite : « Sache où est ta place ! »
Je sais où est ma place, donc je n’ai rien répondu.

Je ne cherche ni la rébellion ni l’insolence ; je veux qu’on dise l’évidence.
Par exemple : si quelqu’un écrit des bêtises pendant le dîner sans même regarder autour de lui, ne laissons pas passer ; signalons-le d’une façon ou d’une autre :
« Tu racontes n’importe quoi, gamin ! Tu veux des conseils utiles ou un public inutile ? »

Puis l’autre idiote est arrivée : la cheffe des femmes de chambre — la vipère.
Dimanche matin, elle a traversé la cuisine une trentaine de fois, les mains vides.
Une fois, elle me demande de laisser l’économat ouvert ; je lui demande ce qu’elle a à y faire ; elle marmonne un truc sur des biscuits d’accueil.

Vers midi, le mari de la propriétaire envoie un message groupé : respectons la règle et ne laissons pas la porte de l’économat ouverte.
(En réalité, c’est moi qui la ferme tout le temps, car cette porte donne sur l’extérieur ; le soir les souris entrent, à l’aube les chats qui les chassent, et le lendemain c’est moi qui vide les pièges.)
Je suis sûr que la photo jointe n’a pas été prise par lui !
Mais j’ai laissé passer aussi : le sujet n’était pas la porte, c’était la leçon — ne ramène pas ta gueule.

Samedi, la propriétaire m’a expliqué lentement et clairement qu’elle voulait que je continue, avec un CDI à la clé.
Dimanche soir, elle a envoyé un message : CDI, augmentation, en échange de six jours par semaine, compensés par deux mois d’hiver en plus.
Elle veut que je fasse une astreinte l’après-midi en plus du jardinage du matin — être joignable sur mon temps libre en cas d’imprévu.

Évidemment, le pâtissier était au courant dès lundi matin.
Il dit d’écrire aussi que la cheffe des femmes de chambre est un motif d’exclusion, parce que tout le monde la déteste et veut la faire virer.
Ah, mais c’est l’amie de la propriétaire ; je l’ai déjà vue sortir en titubant de la chambre de la patronne à l’aube.
Si je commence à la descendre, ce sera contre-productif.

Lundi soir, dans ma réponse de refus, je n’ai pas abordé les conflits personnels, ni le fait que, pour cette raison, je n’ai même pas envisagé l’offre — qui ne me plaît pas.
Mais si elle virait son amie, je commencerais tout de suite à négocier mon nouveau contrat ; on pourrait peut-être s’entendre.

Hotel Benvengudo, 2025. 10. 18.19-20 samedi, dimanche, lundi

---