Az utolsó munkanap után

Egy hotel, három szezon, nagyjából huszadik költözés – és most ott tartok, hogy a következő négy hónapom belefér egyetlen zsákba. Túl nagy a táskám, túl sok a kérdőjel, viszont először érzem azt, hogy az „otthontalanság” nem tragédia, hanem mozgástér: akár még Egyiptomba is költözhetnék pár hónapra. A B terv már megvan, most egy működő A tervet kell gyártani abból, amihez tényleg értek: szavakból, könyvekből, blogból.

---

Túl nagy a táskám!

Ennél kevesebb cuccal már nem tudok hónapokra utazni. Helyet foglal a másik kábel, a billentyűzet, a pulóvert már így is kiraktam.

Holnap reggel visszamegyek a kis raktárhelyiségembe, és a hiperszuper, mindent túlélő táskát is inkább itthagyom; két kiló a súlya, és nagyon merev tartása van, semmiképpen sem tudom majd behajtogatni egy repülőgép ülése alá, még üresen sem. Egy rém egyszerű krumpliszsák-jellegű zsákra lenne szükségem. Fogok egyet venni.

Addig meg viszem a selejtezésre szánt iskolatáskámat, meg egy egyszerű bevásárlószatyrot. Ekkora őrültséget! Ha mástól hallom, azt gondolom, ennek elmentek otthonról.

Indulok. Honnan is? Hova is?

Ma délután öt óra tíz perckor vigyorgással üdvözöltem a tényt, hogy a hátam mögött hagytam a Benvengudo hotelt. Les-Baux-de-Provence-et és annak tágabb környékét sajnálom, hiányozni fognak ezek a dombok.

Erre a gondolatra épül a B tervem: márciusban indul a következő szezon; ezen kis falvak és városok összes állásajánlatát megpályázom. Kivéve a Benvengudo állásait; elég volt az elmúlt három szezon, még sok is.

Mától a legerősebb célkitűzés: gyártani egy működő A tervet.
Ha az önbizalmamat akarom fényezni, akkor bátran kijelentem, hogy eddig egy könyvet írtam, másik hármat lefordítottam, és több mint ezerhatszáz blogcikket írtam, és két újságot főszerkesztőként jegyzek.

Az első nagy kérdés, hogy mindezekből hogyan lehet rendszeres, értelmezhető mértékű bevételt termelni. Ha erre a kérdésre választ találok, akkor abból már meglesz az A terv.

Pontosítsuk a fenti felsorolást.
Az egyszem könyv címe: Biciklivel a Rhône folyó mentén. Egy példányban készült, de elkészült – egy valódi könyv!
Izlandon vettem egy határidőnapló jellegű könyvet. Az benne az extra, hogy minden nap ad egy utazással kapcsolatos kérdést. Egy lap egy dátum, a lap három részre van osztva, így a könyv akár három éven keresztül használható. Lefordítottam a kérdéseket angolról magyarra, és idén ötödszörre válaszolom meg a kérdéseket. Érdekes figyelni, ahogy a válaszaim évről évre változnak.
A második Philippe Geluck képregénye volt; a mester a macskás karikatúráival lett ismert, a képek alá olyan szövegeket ír, amelyek a mai kor társadalmára reflektálnak viccesen. Bevallom, az utolsó oldalakat már rábíztam a mesterséges intelligenciára, mert addigra már annyi házi feladatot kaptam a francia órákon, hogy nem maradt felesleges időm. Jó kis gyakorlat volt, mert a szerző szereti kihasználni a szavak másodlagos jelentését.
A harmadik könyv címe: Haikuk a tenger mellől. Strandolás közben azzal szórakoztattam magam, hogy teljes értékű fordításokat csináltam; komolyan mondom, teljesen kikapcsolt a folyamat. Ott fogalmazódott meg bennem – ezúttal nem csak távoli vágyálomként –, hogy ha ennyire élvezem, és az eredmény sem lett annyira rossz, akkor nekem ezzel kellene foglalkoznom.
Középiskolában tollnoka, majd főszerkesztője voltam az iskola újságjának; két lapszámban díszeleg a nevem az első sorban, melyek után a pályafutásom egy másik iskolában folytatódott.
A blogoldalam arányaiban nézve komoly növekedést könyvelhet el: a két évvel ezelőtti átlag napi egy olvasóból mára napi átlag tíz olvasóm lett (öt és harminc közt mozog a statisztika). Ennek felettébb örülök, és biztatólag hat rám, de még mindig csak azért csinálom, mert élvezem az írás folyamatát.

Szóval ma délután ötkor véget ért egy újabb korszak. Este kilenckor, amikor bezártam a kis raktárhelyiségem ajtaját, véget ért egy sokadik (körülbelül huszadik) költözés.

Jelenleg – szó szerint véve – nincs otthonom, nincs lakásom; és azt veszem észre, hogy amikor erre a tényre gondolok, akkor roppant izgatott leszek. Mert én most bármit megtehetek, akár még Egyiptomba is költözhetek néhány hónapra.

A következő négy hónapban egyetlen zsák jelenti az életemet.

Avignon, 2025.11.05., szerda éjjelén

---

After the Last Workday

One hotel, three seasons and something like my twentieth move – and now my next four months fit into a single bag. My backpack is too big, the question marks are even bigger, but for the first time “not having a home” doesn’t feel like a tragedy, it feels like room to move: I really could go anywhere now, even Egypt for a few months. Plan B is already sketched out; what I need is a working Plan A built from what I actually know how to do – words, books and a blog.

My bag is too big. I simply can’t travel for months with less stuff than this. The extra cable takes up space, the keyboard takes up space, and I’ve already taken the jumper out.

Tomorrow morning I’ll go back to my little storage unit, and I’ll leave my hyper-super, indestructible backpack there as well; it weighs two kilos and is very stiff, there is absolutely no way I could stuff it under an aeroplane seat, not even when it’s empty. What I need is a ridiculously simple potato-sack-style bag. I’ll buy one.

Until then I’ll take my worn-out school backpack destined for the giveaway pile and a simple shopping bag. Such madness! If I heard this from someone else, I’d think they’d completely lost it.

I’m setting off. From where, exactly? To where, exactly?

This afternoon, at ten past five, I greeted the fact with a big grin that I had finally left the Benvengudo hotel behind me. I’m sorry to leave Les Baux-de-Provence and its wider surroundings; I will miss these hills.

My Plan B is built on that thought: the next season starts in March; I’ll apply for every single job in these little villages and towns. Except for any job at Benvengudo; three seasons there were plenty, too many, in fact.

From today, my strongest goal is to create a functioning Plan A. If I want to polish my self-confidence a bit, I can boldly say that so far I’ve written one book, translated three others, written more than sixteen hundred blog posts, and acted as editor-in-chief for two magazines.

The first big question is: how do you turn all that into a regular, meaningful income? If I can find an answer to that, I’ll have my Plan A.

Let’s be more precise about that list. The one and only book is titled Cycling Along the Rhône. Only one copy exists, but it exists – a real book.

In Iceland I bought a diary-style book. The nice twist is that every day it gives you a travel-related question. One page per date, and each page is divided into three sections, so the book can be used for up to three years. I translated the questions from English into Hungarian, and this year I’m answering them for the fifth time. It’s fascinating to watch how my answers change from year to year.

The second book was a comic by Philippe Geluck; the master became famous for his cat cartoons, with captions that reflect, in a humorous way, on today’s society. I admit, I left the last few pages to artificial intelligence, because by then I had so much homework from my French classes that I had no spare time left. It was great practice though, because he loves to play with the secondary meanings of words.

The third book is called Haikus from the Seashore. While I was on the beach, I amused myself by doing full, proper translations; honestly, the process completely switched my brain off in the best way. That was when the thought finally took shape in me – not just as a distant daydream this time – that if I’m enjoying it this much, and the result isn’t even that bad, then this is what I should be doing.

In secondary school I was first the scribe and then the editor-in-chief of the school paper; my name sits proudly on the first line of two issues, after which my “career” continued in another school.

Looking at proportions, my blog has also grown nicely: from an average of one reader a day two years ago I’m now at an average of ten a day (the stats swing between five and thirty). I’m very happy about that, and it definitely encourages me, but I still mostly do it because I enjoy the act of writing.

So today at five in the afternoon another era came to an end. And at nine in the evening, when I closed the door of my little storage unit, yet another move ended – the umpteenth, roughly the twentieth.

Right now, literally, I don’t have a home, I don’t have a flat; and I’m noticing that when I think about this fact, I get wildly excited. Because now I can do anything, I can even move to Egypt for a few months if I feel like it.

For the next four months, my entire life will fit into a single bag.

Avignon, Wednesday night, 05/11/2025

---

Après le dernier jour de travail

Un hôtel, trois saisons et à peu près mon vingtième déménagement – et voilà que mes quatre prochains mois tiennent dans un seul sac. Mon sac est trop grand, les points d’interrogation encore plus, mais pour la première fois, « ne pas avoir de chez-moi » ne ressemble pas à un drame ; ça ressemble à une marge de manœuvre. Je peux aller où je veux, même en Égypte pour quelques mois si ça me chante. Le plan B est déjà esquissé ; il me faut maintenant un vrai plan A, construit avec ce que je sais vraiment faire : des mots, des livres, un blog.

Mon sac est trop grand. Je ne peux tout simplement pas voyager pendant des mois avec moins d’affaires que ça. Un câble de plus prend de la place, le clavier prend de la place, et j’ai déjà retiré le pull.

Demain matin, je retournerai à mon petit box de stockage, et je laisserai aussi mon sac à dos hyper-super indestructible ; il pèse deux kilos et il est très rigide, je ne pourrai jamais le glisser sous un siège d’avion, même vide. Il me faudrait un sac d’une simplicité ridicule, genre sac de pommes de terre. Je vais en acheter un.

D’ici là, je pars avec mon vieux sac d’écolière destiné au tri et un simple sac de courses. Quelle folie ! Si j’entendais ça de quelqu’un d’autre, je me dirais qu’il ou elle a complètement perdu la tête.

Je pars. Mais… d’où, au juste ? Et vers où ?

Cet après-midi, à cinq heures dix, j’ai accueilli avec un grand sourire le fait que j’avais enfin laissé derrière moi l’hôtel Benvengudo. Ce que je regretterai, c’est Les Baux-de-Provence et toute la région alentour ; ces collines vont me manquer.

C’est sur cette idée que repose mon plan B : la prochaine saison commence en mars ; je répondrai à toutes les offres d’emploi de ces petits villages et de ces villes. Sauf à celles du Benvengudo : trois saisons là-bas, c’était suffisant – voire trop.

À partir d’aujourd’hui, mon objectif principal, c’est de fabriquer un plan A qui fonctionne. Si je veux flatter un peu mon ego, je peux dire sans rougir que, jusqu’ici, j’ai écrit un livre, j’en ai traduit trois autres, j’ai rédigé plus de mille six cents articles de blog, et j’ai été rédactrice en chef de deux journaux.

La première grande question, c’est : comment transformer tout ça en un revenu régulier et suffisant pour avoir un sens ? Si je trouve une réponse à cette question, j’aurai mon plan A.

Précisons la liste. Le seul et unique livre s’intitule À vélo le long du Rhône. Il n’en existe qu’un seul exemplaire, mais il existe – un vrai livre !

En Islande, j’ai acheté un carnet de type agenda. L’idée en plus, c’est que chaque jour il pose une question liée au voyage. Une page par date, divisée en trois parties ; le carnet peut donc servir pendant trois ans. J’ai traduit les questions de l’anglais vers le hongrois, et cette année, je réponds pour la cinquième fois au même questionnaire. C’est fascinant de voir comment mes réponses changent d’année en année.

Le deuxième livre était une BD de Philippe Geluck ; le maître est devenu célèbre avec ses caricatures de chat, accompagnées de textes qui reflètent avec humour la société actuelle. J’avoue que j’ai confié les dernières pages à l’intelligence artificielle, parce qu’à ce moment-là j’avais tellement de devoirs de français que je n’avais plus une minute de rab. C’était un très bon exercice, car l’auteur adore jouer avec le double sens des mots.

Le troisième livre s’intitule Haïkus du bord de mer. À la plage, je m’amusais à faire de vraies traductions complètes ; franchement, ce processus me vidait la tête dans le bon sens du terme. C’est là qu’une idée a pris vraiment forme en moi – cette fois, pas seulement comme un lointain rêve : si j’y prends autant de plaisir, et si le résultat n’est pas si mauvais, alors c’est ça que je devrais faire.

Au lycée, j’ai été d’abord plume, puis rédactrice en chef du journal de l’école ; mon nom figure en première ligne dans deux numéros, après quoi ma « carrière » s’est poursuivie dans un autre établissement.

Mon blog aussi a bien grandi, proportionnellement parlant : de la moyenne d’un lecteur par jour il y a deux ans, je suis passée à une dizaine par jour (les statistiques oscillent entre cinq et trente). Ça me réjouit beaucoup, et ça m’encourage, mais je continue surtout parce que j’aime le processus d’écriture.

Donc, aujourd’hui, à cinq heures de l’après-midi, une nouvelle époque s’est achevée. Et à vingt et une heures, quand j’ai fermé la porte de mon petit box de stockage, c’est un énième déménagement (le vingtième, à peu près) qui s’est terminé.

En ce moment, au sens strict, je n’ai pas de foyer, pas de logement ; et je remarque que, quand je pense à ce fait, ça m’excite énormément. Parce que maintenant, je peux tout faire : je pourrais même déménager en Égypte pour quelques mois.

Au cours des quatre prochains mois, ma vie entière tiendra dans un seul sac.

Avignon, nuit de mercredi, le 05.11.2025.

---