Kötődések, kihívások és kávés üzenetek

Teáról, kávés csöndekről, kötődési zavarokról és az online kapcsolattartás teljesen hétköznapi, mégis ijesztően nehéz kihívásáról írok. Talán nem vagyok magányos – csak néha tényleg nulláról kell újratanulni, hogyan beszélgessek élő emberekkel.

---

Mondatfoszlányok következnek. 2025 novemberében, Budapesten és Zalában, egy naplóbejegyzést sem készítettem, helyette mondattöredékeket jegyeztem fel – ott és akkor, amikor azok épp eszembe jutottak. Most ezeket nem időrendi sorrendbe rendezem; úgy válogatok belőlük, ahogy az aktuális kedvem diktálja. Igen, a dátumokat és neveket szándékosan rontottam el.

„Összeszedtem néhány, Magyarországon feljegyzett mondatrészletet.”

Amikre 2025. december tizedikén, Hurghadában, a sivatagi naplementére néző erkélyemen ülve válaszolok.

„Tehát nekem az a komfortos, ha leülök pl. egy tea mellé, és nyugodtan, van időm, válaszolgatok minden üzenetre; akkor, ha naponta tervezek fél óra teázást…”

Ámen, vagy ahogy itt mondják: Allah kísérjen utadon.

„Tehát nekem kötődési hiányosságaim vannak, melyek az anya–babája közötti nem megfelelő kötődésre vezethetők vissza.”

Írtam ezt egy újabb podcast hallgatása után. Gondolom, egy ilyen megállapítás után bármelyik szakember szeretne egyet tapsolni – amennyiben a fejem a tenyerük között helyezkedik el.
Mert azt már mindenki tudja, hogy az öndiagnosztizálás ritkán vezet jóra.

Engem az érdekelne, hogy akkor most mi legyen?
Semmilyen értelemben sem szeretném magamat sérültnek tekinteni; talán nem is szükséges. Azt, hogy más vagyok, azt már néhány oldallal korábban megállapítottam.
Azt is már régóta tudom, hogy majdnem annyi kapcsolódási problémám van, mint egy Axelero internetnek.
(Az a betárcsázós modem, a múlt évezredből.)
Kérdés, hogy mi a képlet megoldása?
Ezzel a fel nem ismert problémával még foglalkoznom kell!

„Nem, magányos az nem vagyok.
Talán, néha egyedül.”

Hogy is van: akinek könyvtára van, az sosem magányos. Ma azt gondolom, hogy olyan, mintha nem a kézzelfogható valóságban élnék. Akárcsak az unokaöcsém, aki egész nap a táblagépén beszélget.
Erre a mondatra is vissza kell térnem később.

„Kihívás: rendszeresíteni, legalább az internetes kapcsolattartás szokását.”

Igen, ez tényleg kihívás.
Mit írjak? Kinek? Hol? Tényleg olyan, mintha nulláról kellene kezdenem.
Lehet, elsőként bevezetem azt a szokást, hogy miközben megiszom a kávémat, abban a tizenöt percben üzeneteket írok. Az sem baj, ha értelmetlen dolgokat, mindegy is kinek.
Csak talán lehetne az az első lépés, hogy szokást csinálok abból, hogy élő emberekkel kommunikálok.

„Nekem az nem megy, megyek az utcán és közben üzeneteket írok. Nekem ahhoz meg kell állni, le kell ülni.”

Egy lehetséges megoldás pár sorral feljebb…

A „van mit átgondolni” fejezetnek nem ez volt az első része és biztosan lesz még folytatása.
Ja, és ezekre a mondatokra is vissza kell térnem. Azt hiszem, még nem fejtettem meg mindent.

---

Attachments, Challenges and Coffee Messages

In December 2025, on a balcony in Hurghada facing the desert sunset, I return to a few sentence fragments I wrote down in Hungary in November. I write about tea, quiet coffee breaks, attachment issues, and the very ordinary yet strangely difficult challenge of staying in touch online. Maybe I’m not lonely – maybe I just have to relearn from scratch how to talk to living human beings.

“I’ve gathered a few sentence fragments noted down in Hungary in November 2025.”
To which I’m replying on December 10, 2025, sitting on my balcony in Hurghada, looking out at the desert sunset.

“So, what feels comfortable for me is if I sit down, for example, with a cup of tea, and calmly, with time, I answer every message; so if I plan half an hour of tea time every day…”
Amen, or as they say here: May Allah guide your way.

“So I have attachment deficiencies that can be traced back to an inadequate bond between mother and baby.”
I wrote this after listening to yet another podcast. I imagine that after such a statement any professional would feel like giving me a good slap – provided my head is positioned right between their palms.
Because by now everyone knows that self-diagnosis rarely ends well. What I’d really like to know is: so what now?
In no sense do I want to consider myself damaged; maybe it’s not even necessary. That I’m different, I already established a few pages earlier. I’ve also known for a long time that I have almost as many connection problems as an Axelero internet line.
(You know, that dial-up modem from the last century.)
The question is: what is the solution to the equation? I still have to work on this not-yet-recognised problem!

“No, I’m not lonely.
Maybe, sometimes, just alone.”
How does the saying go: someone with a library is never lonely. Today I feel as if I weren’t living in the tangible reality. Just like my nephew, who spends the whole day talking to people on his tablet.
I’ll have to come back to this sentence later as well.

“Challenge: to make at least online contact-keeping a regular habit.”
Yes, this really is a challenge.
What should I write? To whom? Where? It really feels as if I had to start from zero. Maybe I’ll first introduce the habit that while I drink my coffee, during those fifteen minutes I write messages. It doesn’t even matter if they’re about meaningless things, or whom I send them to. Maybe the first step could simply be making it a habit to communicate with living people.

“I just can’t do that thing where I walk down the street and meanwhile I’m texting. For that I need to stop, I need to sit down.”
One possible solution is a few lines above…

---

Attachements, défis et messages au goût de café

En décembre 2025, sur un balcon à Hurghada face au coucher de soleil sur le désert, je reviens à quelques fragments de phrases notés en Hongrie en novembre. J’écris sur le thé, les silences autour d’un café, les troubles de l’attachement et ce défi à la fois banal et étrangement difficile qu’est le maintien des liens en ligne. Peut-être que je ne suis pas solitaire – peut-être que je dois simplement réapprendre à parler, depuis zéro, à des êtres humains bien vivants.

« J’ai rassemblotté quelques fragments de phrases de novembre 2025, notés en Hongrie. »
Auxquels je réponds le 10 décembre 2025, depuis mon balcon à Harghada, tourné vers le coucher de soleil sur le désert.

« Donc, pour moi, ce qui est confortable, c’est de m’asseoir, par exemple avec une tasse de thé, et tranquillement, avec du temps, de répondre à chaque message ; à condition de prévoir une demi-heure de thé par jour… »
Amen, ou comme on dit ici : Qu’Allah accompagne ton chemin.

« Donc j’ai des carences d’attachement, qui peuvent être ramenées à un lien inadapté entre la mère et son bébé. »
J’ai écrit ça après avoir écouté un énième podcast. J’imagine qu’après une telle déclaration, n’importe quel spécialiste aurait envie d’applaudir – à condition que ma tête soit bien placée entre ses deux mains.
Parce que tout le monde sait déjà que l’auto-diagnostic mène rarement à quelque chose de bon. Ce qui m’intéresse, c’est : qu’est-ce qu’on fait maintenant ?
Je n’ai, en aucun cas, envie de me considérer comme abîmée ; ce n’est peut-être même pas nécessaire. Que je sois différente, je l’ai déjà constaté quelques pages plus tôt. Et je sais depuis longtemps que j’ai presque autant de problèmes de connexion qu’un accès internet Axelero.
(Ce vieux modem bas débit, du siècle dernier.)
La question, c’est : quelle est la solution de l’équation ? Il va falloir que je m’occupe encore de ce problème non reconnu !

« Non, je ne suis pas solitaire.
Peut-être, parfois, simplement seule. »
Comment dit-on déjà ? Celui qui a une bibliothèque n’est jamais seul. Aujourd’hui, j’ai l’impression de ne pas vivre dans la réalité tangible. Un peu comme mon neveu, qui passe ses journées entières à discuter sur sa tablette.
Je devrai revenir, plus tard, à cette phrase aussi.

« Défi : rendre au moins l’entretien des contacts en ligne régulier. »
Oui, c’est vraiment un défi.
Qu’est-ce que j’écris ? À qui ? Où ? C’est vraiment comme si je devais repartir de zéro. Peut-être que je vais commencer par instaurer l’habitude que, pendant que je bois mon café, je profite de ces quinze minutes pour écrire des messages. Même si ce sont des choses sans importance, et peu importe à qui. Peut-être que le premier pas pourrait simplement être de faire de la communication avec des gens bien réels une habitude.

« Moi, je n’y arrive pas : marcher dans la rue et en même temps écrire des messages. Pour ça, il faut que je m’arrête, que je m’assoie. »
Une solution possible se trouve quelques lignes plus haut…

---