Nyelvek között, egyedül a sivatagban

Forralt bort kortyolgatva, nyelvek között egyensúlyozva figyelem, hogyan válik minden mondat tükörré.

---

Mondatfoszlányok következnek. 2025 novemberében, Budapesten és Zalában, egy naplóbejegyzést sem készítettem, helyette mondattöredékeket jegyeztem fel – ott és akkor, amikor azok épp eszembe jutottak. Most ezeket nem időrendi sorrendbe rendezem; úgy válogatok belőlük, ahogy az aktuális kedvem diktálja. Igen, a dátumokat és neveket szándékosan rontottam el.

„Összeszedtem néhány Magyarországon feljegyzett mondatrészletet.”

Amikre 2025. december tizedikén, Hurghadában, a sivatagi naplementére néző erkélyemen ülve válaszolok.

„Milyen nyelven gondolkozol?”

Nem ez a jó kérdés. Mert miközben gondolkozom, nem figyelek arra, hogy milyen nyelven gondolkozom. Ugyanez igaz az álmokra is.
A kommunikáció már más kérdés. Mindig olyan nyelven próbálok válaszolni, ahogy kérdeznek.
Ezt sokan csinálják, én például Beától tanultam, aki születésétől kezdve kétnyelvű. Ő nem a partner anyanyelvét vagy a helyszín elsődleges nyelvét vette alapul, hanem az utoljára elhangzott mondatot, majd arra reagált. Abban a társaságban ott normális volt, hogy egyszerre három-négy nyelvet beszélt a csoport, és ezeket néha mondatonként váltogattuk.
Szóval nem gondolkozom valamilyen nyelven; a fenti példánál maradva, amikor hallom az apple szót, majd a következő pillanatban a pomme szó hangzik el, akkor nem indul el a fejben a fordítás, hogy de hát az almáról beszélgetünk. Viszont abban a pillanatban, amikor elhangzik a szó, beugrik egy piros, kerek izé, amit Hófehérkének nem kellett volna megennie.

(Kicsit olyan, mint amikor egy bölcsődés azt mondja: „vau-vau”. Akkor nem fogok visszakérdezni, hogy hol láttad azt a spánielt, hanem úgy válaszolok, ahogy a kérdés jött: Hol van a vau?)

„Nehezedre esik magyarul beszélni?”

Na, ez volt a jó kérdés. Koncentrálni kell. Nem nehezemre esik, sőt…
Csak nem veszem észre, amikor összekeverek dolgokat. Akkor tűnik fel, hogy nyakatekert, latin szórendet használok, amikor furcsán néznek rám. Nekem már emlékeztetnem kell magam arra, hogy a magyar nyelv előnye, hogy mindenre van egy szavunk, ezért bármikor fogalmazhatok egyszerűen is.
A dolgok nevét gyakran keresem. Kicsit olyan, mintha az alma, a pomme, az apple vagy az Apfel egymás szinonimái lennének, és nem biztos, hogy épp a releváns verzió ugrik be elsőre.

De ezeknek ugyanúgy megvannak a francia példái is. A kollégák egy idő után már azon viccelődtek, hogy bármire tudok egy-két szavas mondattal válaszolni. Mert lehet, hogy néhány pillanattal korábban éppen magyar riportot hallgattam, ahol lehetett röviden is fogalmazni, de a franciában ezek nem biztos, hogy eléggé egyértelműek lennének.

„Nem halljuk a másikat.”

Én meghallom, amit mások mondanak?

„Egyedül vagy.”

Ezt a mondatot pár nappal korábban is megtaláltam. Most például épp azt olvastam, hogy én voltam az egyetlen a Fő téri kávézóban, aki egyedül forralt borozik. Az én emlékem az, hogy a forralt bor finom volt, a könyv pedig érdekes. Szóval az este számomra elég jó volt.
Azonban a kézzelfogható világ talán ennél is érdekesebb lehet. Nem tudom.

„Nem szükséges, megoldom.”

Mert meg tudom oldani. Nekem nem nagy ügy önállónak lenni; adott esetben fél órát gyalogolni. Csak látom, hogy másokkal az élet nem volt ennyire kemény.

A „van mit átgondolni” fejezetnek nem ez volt az első része és biztosan lesz még folytatása.
Ja, és ezekre a mondatokra is vissza kell térnem. Azt hiszem, még nem fejtettem meg mindent.

---

Between Languages, Alone in the Desert

What language does someone think in when even their dreams switch tongues? Sitting on a balcony facing a desert sunset, I answer a few sentence fragments I noted down in Hungary in November 2025: about the language of thought, the effort of speaking Hungarian, and what it means to be alone. Sipping mulled wine and balancing between languages, I watch how every sentence turns into a mirror.

“I’ve gathered a few sentence fragments noted down in Hungary in November 2025.”
To which I’m replying on December 10, 2025, sitting on my balcony in Harghada, looking out at the desert sunset.

“What language do you think in?”
This is not the right question. Because while I’m thinking, I don’t pay attention to what language I’m thinking in. The same is true for dreams. Communication is a different matter. I always try to answer in the language in which I’m asked. A lot of people do this; I, for example, learned it from Bea, who has been bilingual since birth. She didn’t base it on her partner’s native language or the primary language of the place, but on the last sentence she heard, and reacted to that. In that group it was normal that the people spoke three or four languages at once, and we sometimes switched them sentence by sentence. So I don’t think in a particular language; sticking with the example above, when I hear the word “apple” and then the next moment the word “pomme” is spoken, there is no internal translation starting up in my head, like: ah, we’re talking about apples. In the moment the word is spoken, what pops into my mind is a round red thing Snow White shouldn’t have eaten.

(It’s a bit like when a toddler says “woof-woof”. I’m not going to ask back where they saw that spaniel; I’ll answer in the way the question came: Where is the woof?)

“Is it hard for you to speak Hungarian?”
Now that was the right question. I have to concentrate. It’s not that it’s difficult for me, quite the opposite… I just don’t notice when I start mixing things up. I only realise I’m using a complicated, Latin-style word order when people start looking at me strangely. By now I have to remind myself that the advantage of Hungarian is that we have a word for everything, so I can always phrase things simply. I often search for the names of things. It’s a bit as if alma, pomme, apple and Apfel were all synonyms of each other, and I can’t be sure the relevant version will be the one that comes to mind first.
And there are French examples of this too, of course. After a while my colleagues were joking that I could answer anything with a one- or two-word sentence. It might be that just a few moments earlier I had been listening to a Hungarian report where you could phrase things briefly, but in French those same short answers might not be clear enough.

“We can’t hear the other person.”
Do I hear what other people are saying?

“You’re alone.”
I had come across this sentence a few days earlier as well. Just now I happened to read that I was the only one in the Main Square café drinking mulled wine alone. My own memory is that the mulled wine was good and the book was interesting. So for me, it was a pretty good evening. Still, the tangible world might be even more interesting than that. I don’t know.

“It’s not necessary, I’ll manage.”
Because I can manage. For me it’s no big deal to be independent, to walk half an hour if necessary. I just see that life hasn’t been this harsh with everyone else.

---

Entre les langues, en plein désert

Dans quelle langue pense-t-on quand même les rêves changent de langue ? Assise sur un balcon face au coucher de soleil du désert, je réponds à quelques fragments de phrases notés en Hongrie en novembre 2025 : sur la langue de la pensée, l’effort de parler hongrois et ce que signifie la solitude. En sirotant du vin chaud et en jonglant entre plusieurs langues, j’observe comment chaque phrase devient un miroir.

« J’ai rassemblé quelques fragments de phrases notés en Hongrie en novembre 2025. »
Auxquels je réponds le 10 décembre 2025, depuis mon balcon à Harghada, tourné vers le coucher de soleil sur le désert.

« Dans quelle langue est-ce que tu réfléchis ? »
Ce n’est pas la bonne question. Parce que pendant que je réfléchis, je ne fais pas attention à la langue dans laquelle je pense. C’est pareil pour les rêves. La communication, c’est autre chose. J’essaie toujours de répondre dans la langue dans laquelle on me parle. Beaucoup de gens font ça ; moi, par exemple, je l’ai appris de Bea, bilingue depuis sa naissance. Elle ne se basait ni sur la langue maternelle de son interlocuteur, ni sur la langue principale du lieu, mais sur la dernière phrase entendue, et réagissait à celle-là. Dans ce groupe, c’était normal que tout le monde parle trois ou quatre langues à la fois, et qu’on les change parfois phrase par phrase. Donc je ne pense pas dans une langue précise ; pour reprendre l’exemple ci-dessus, quand j’entends le mot « apple », puis, l’instant d’après, le mot « pomme », il n’y a pas de traduction qui se met en marche dans ma tête pour me dire qu’on parle de pommes. Au moment où le mot est prononcé, ce qui surgit, c’est une chose ronde et rouge que Blanche-Neige n’aurait pas dû manger.

(C’est un peu comme quand un tout-petit dit « ouaf-ouaf ». Je ne vais pas lui demander où il a vu ce cocker ; je vais répondre comme la question est venue : Où est l’ouaf ?)

« C’est difficile pour toi de parler hongrois ? »
Là, c’était la bonne question. Il faut que je me concentre. Ce n’est pas difficile pour moi, au contraire… Je ne me rends juste pas compte quand je commence à mélanger les choses. Je ne remarque que j’utilise un ordre des mots tordu, façon latin, que lorsque les gens me regardent bizarrement. À présent, je dois me rappeler que l’avantage du hongrois, c’est qu’on a un mot pour tout, donc je peux toujours formuler les choses simplement. Je cherche souvent le nom des choses. C’est un peu comme si alma, pomme, apple et Apfel étaient des synonymes, et qu’il n’était pas du tout sûr que la version la plus pertinente soit la première à me venir à l’esprit.
Et bien sûr, il y a les mêmes exemples en français. Au bout d’un moment, les collègues plaisantaient en disant que je pouvais tout commenter avec une phrase d’un ou deux mots. Peut-être que quelques instants plus tôt j’écoutais un reportage en hongrois où l’on pouvait aller droit au but, mais en français, ces mêmes réponses courtes ne seraient pas forcément assez claires.

« Nous n’entendons pas l’autre. »
Est-ce que moi, j’entends ce que les autres disent ?

« Tu es seul. »
J’étais tombée sur cette phrase quelques jours plus tôt aussi. Là, je venais justement de lire que j’étais la seule, au café de la place principale, à boire mon vin chaud en solo. Mon souvenir à moi, c’est que le vin chaud était bon et le livre, passionnant. Donc, pour moi, cette soirée-là était plutôt réussie. Pourtant, le monde tangible est peut-être encore plus intéressant que ça. Je ne sais pas.

« Ce n’est pas nécessaire, je vais me débrouiller. »
Parce que je peux me débrouiller. Pour moi, ce n’est pas grand-chose d’être autonome, de marcher une demi-heure s’il le faut. Je vois juste que la vie n’a pas été aussi dure avec tout le monde.

---