Egy regény, amely egyszerre meghökkentő, felszabadító és fájdalmasan őszinte.
Egy nő, aki nem akar megfelelni – és épp ezért kérdez rá mindenre.
Finom, mégis pengeéles társadalomkritika Japánból.

---

Jujj, ezt a könyvet nagyon imádtam!

Egy rádióriportban hallottam róla, ahol karácsonyfa alá tehető könyveket ajánlottak.

Ez a csaj tényleg olyan, mint egy ADHD-s autista.

Valami olyasmi dumával indítja a könyvet, amikor a vegyesbolt-béli első napjairól beszél, hogy most először kapott használati utasítást az élethez. (Majd bemásolom az ő szavait.)

Jajj, de irigylem emiatt.

Persze ettől nem biztos, hogy minden szép és jó lesz; ezt épp a férfi főszereplő kérdőjelezi meg, nagyon is elgondolkodtató módon.

Nekem épp az volt az egyik kérdésem az olvasás közben, hogy tényleg: hogy is működik a világ?

Én azt hiszem, bárki számára épp azért lehet érdekes ez az alkotás, mert Keiko tényleg másképp értelmezi az életet, mint a társadalom; miközben hétköznapibb életet él, mint a hétköznapi emberek.

Amúgy tényleg: kinek árt azzal, ha neki nincs párkapcsolata, gyermeke? Valójában kinek, és miért probléma az, ha jól érzi magát egyszerű bolti eladóként?

Ha meg senkinek nem árt ezzel a hozzáállásával, akkor miért kellett folyton osztani az észt felette?

Nagyon érdekes, hogy amikor eljutunk oda a történetben, hogy bekamuzza, hogy pasival él, akkor hirtelen mindenki számára jó társasági ember lesz a furcsa lányból.

Cselekmény:

Egy tizennyolc éves lány részmunkaidős állást kap egy kis boltban. Tizennyolc évvel később nem változott semmi; sem a munkahelyeinek, sem a szexuális együttléteinek a száma.

Amikor egy hirtelen ötlettől vezérelve befogadja volt kollégáját a szerény lakásába, egy csapásra megváltozik a környezetében élő emberek hozzáállása, amint híre megy, hogy már ő is párkapcsolatban él. De ez az állapot sem tart örökké…

Nálam akkor éri el a tetőfokát a regény, amikor felmond a kisboltban. Ezután jönnek a konfliktusok önmagával…

Zseniális, ahogy érzékelteti a hangulatot. Szóval nemcsak (egyszerűen) jó a téma, hanem nagyon szépen is fogalmaz a csaj. Tűpontosan.

Hát nem véletlenül kapott hazájában, Japánban is egy jelentős irodalmi díjat. Szerintem ez egy szenzációs társadalomkritika, amit jó olvasni – amellett, hogy mély filozófiai rétegekbe is beleszurkál.

Nagyon könnyű olvasni, én például napozás közben olvastam – egy hete.

Családos embereknek azért ajánlanám, hogy fogadják el végre (mindannyian), hogy másképp is lehet élni.
A nem családosoknak pedig azért, hogy egy kicsit jobban értsék végre a „hétköznapi” emberek működését.

Mondanám, hogy jó szórakozást, de ez tuti szórakozás lesz.

Hurghada, 2026. 01. 16. péntek.

Idézetek a könyvből : Keiko vegyesboltja

néhány széljegyzettel

a belém rögzült szabályok közvetlenül a testemnek adják az utasításokat.
*****
Ha valami furcsa, akkor mindenki azt gondolja, joga van beletaposni a másik életébe, hogy kiderítse, mi történt. Szerintem ez beképzeltség és felháborító, nem is beszélve arról, hogy igazán kellemetlen tud lenni.
*****
Akkor a legérdekesebb az emberek szeme, amikor lekezelően beszélnek valakiről. Ilyenkor látom, hogy attól félnek, ellentmondanak nekik, vagy néha észreveszek egy harcias szikrát, ami csak támadásra vár. És ugyan megeshet, hogy nem is érzékelik, milyen pökhendiek, fókuszát vesztő szemgolyójuk az elragadtatott öröm és a fensőbbség érzésének nedveiben úszik.
*****
A nők a kőkorszak óta ugyanolyanok. A falu legfiatalabb, legszebb lányait a legerősebb vadászok kapják. Az erős gének fennmaradnak, a többiek a maradékkal vigasztalódnak. Az úgynevezett modern társadalom csak illúzió. Világunk a történelem előtti idők óta alig változott. Beszélhetünk egyenjogúságról, de…
*****
A szabályos világ nem tűri a kivételeket, és csendben kiveti magából az idegen testet. Aki nem tökéletes, azt leselejtezik. Hát ezért kell engem meggyógyítani! Mert ha nem gyógyítanak meg, akkor a szabályosak megszabadulnak tőlem.
Végre megértettem, hogy miért akar a családom olyan nagyon rendbe szedni
*****
Mindegy, a kőkorszak óta semmi sem változott. Csak nem veszik észre. Ha a dolgok mélyére nézünk, igazából mind állatok vagyunk – tért el a tárgytól. – Szerintem diszfunkcionális társadalomban élünk. És mivel rosszul működik, velem is rosszul bánik.
*****
Furcsamód úgy van összerakva az agya, hogy saját magát kizárólag áldozatnak látja, és fel sem merül benne, hogy elkövető is lehet, gondoltam magamban, miközben hallgattam.
*****
Szóval utálja, ha az emberek beleavatkoznak az életébe, mégis olyan életre vágyik, amivel mindenki más is elégedett?
Hiszen ez azt jelenti, hogy úgy, ahogy van, elfogadja a körülötte lévő világot, csodálkoztam magamban.
– Belefáradtam – nyögte Siraha.
Bólintottam.
*****
És végül megértettem. A társadalom semmit sem változott. Azokat az embereket, akik különböztek a falu többi lakójától, elüldözték: a férfiakat, akik nem mentek vadászni, a nőket, akik nem szültek gyereke
*****
De olyan világban élünk, amelyik alapvetően ma is kőkorszaki, csak a felszíne modern. Az erős férfiak, akik nagy zsákmányt visznek haza, válogathatnak a nők közt, mindegyik őket akarja, és ők a falu legszebbjét veszik el. Ha egy férfi nem áll be a vadászok közé, vagy hiába szeretné hasznossá tenni magát, mert túl gyenge hozzá, akkor mindenki megveti. Pont ugyanaz az alaphelyzet, mint volt.
– Ó – nyögtem ki végül. Nem volt teljesen értelmetlen, amit mondott.
*****
Valószínűleg ez is úgy működött, mint az élelmiszerüzlet, ahol minket ugyan akárhányszor kicserélhettek, maga a bolt semmit sem változott.
*****
Aki meg akarja tartani az állását, annak bolti dolgozóvá kell válnia. Ez elég egyszerű, benne van a szabálykönyvben, az ember felveszi az egyenruhát, és kész. Mielőtt még közbevágna: igen, a kőkorszakban is pont így mentek a dolgok. Amíg valaki úgy néz ki, ahogy egy átlagembertől elvárják, és betartja mindazt, amit a szabálykönyv diktál, addig nem seprűzik ki a faluból, és nem tekintik felesleges tehernek.
*****
– Lehet, hogy azért mesélted el, mert esküvőn gondolkodsz?… Jaj, bocsánatot kérek. Valószínűleg túlságosan előresiettem.
Még sosem csacsogott velem így. Éreztem, mennyire izgatott lett, és erről az jutott eszembe, hogy tényleg nem túlzás azt mondani: a világ benne ragadt a kőkorszakban. Ezek szerint létezik szabálykönyv az élethez. Csak éppen bele van vésve mindenkinek a fejébe, és nem kell leírni. Végre megértettem. Mindenki pontosan tudja, mi kell ahhoz, hogy átlagos ember legyen, és nagyon régóta nem változott szinte semmi.
*****
Viszont ha ez végig ennyire egyszerű volt, gondoltam, akkor miért nem adott egyértelmű utasításokat, hogy ne tartson ilyen soká, míg felfedezem a normális élet titkát?
*****
de a fejemben működő élelmiszerbolt neszei fokozatosan felhangosodtak, és néhány perc múlva elaludtam
*****
A világnak egy parancsa van: dolgozd végig az életed. Még a heregolyóim is a falu tulajdonában állnak.
*****
– Hm. Hát jó, ha nem keres semmit, gondolom, nem volna túl sok értelme lakbért követelnem. Én is szegény vagyok, úgyhogy pénzt nem tudok ajánlani. De ha nem válogatós, akkor tápot kaphat.
– Micsoda?
– Ja, bocsánat. Most először tartok itthon állatot… mert ez olyan, mintha mostantól valamilyen háziállatom lenne.
*****
könnyedén szóba hoztam a lakótársamat.
Majd kiugrottak a bőrükből, már ke
*****
Igen! Vannak ilyen emberek…
—
Érdekes, h ott náluk, senkinek sem jutott eszébe, h elküldje a csalónak, lustának bélyegzett pasast. Mindjárt,  később , finoman körbe írják h inkább változtatni akarnak a barátnő haverjai a barátnő pasasának a hozzàllásán.
A közösség majd „rendbe teszi „
*****
Minden egyértelműnek látszott a számukra. Két olyan figurát elemeztek, akit ugyanúgy hívtak, mint minket, de egyébként nem volt közük sem hozzám, sem Sirahához.
Amikor megpróbáltam közbeszólni, annyit feleltek:
– Figyelj, és fogadd meg a tanácsainkat!
*****
Olyan volt, mintha megszavaznák, hogy most végre tagja lehetek a klubjuknak.
*****
Meghökkentett a reakciójuk. Egy élelmiszerüzlet eladója voltam, nem fért a fejembe, hogy a pletykálkodás fontosabb lehet nekik a napi akciónál, amelynek során a nyársra húzott csirkefalatok, amiket általában 130 jenért árusítottunk, rendkívüli kedvezménnyel mindössze 110 jenért lesznek megvásárolhatók. Mi a csoda ütött ezekbe az emberekbe?
*****
lefokozott, és bolti eladóból az emberi faj egyik női egyede lettem.
*****
Sokkal jobban örül, ha normálisnak hiheti a nővérét, még akkor is, ha sok gondja van, mintha nem normális, viszont gondtalan. A normalitás – bármilyen felfordulást hoz is magával – számára jóval érthetőbb.
*****
– Furukura, mekkora szerencséje van! Nekem köszönhetően a háromszorosan hátrányos helyzetű, egyedülálló, szűz, bolti eladóból a társadalom férjezett tagjává lehet. Mindenki azt fogja hinni, hogy maga szexuálisan aktív, tiszteletre méltó emberi lény. Ez a fajta okoz nekik igazán örömet. Hát nem csodás?
*****
Ezúttal azonban majd kiugrott a bőréből. Talán nincsenek már a világon igazi, régimódi boltvezetők. Egy ember állt előttem, aki a maga buta módján abban lelte örömét, hogy egy fajtársa esetleg szaporodni szándékozik
*****
Fokozatosan felvettem egy olyan ember formáját, akit az agyuk normálisnak érzékelt.
*****
A testem munkaidőn kívül is a bolt tulajdonában állt.
*****
Siraha beszédétől a hűtőszekrény zümmögéséig sokféle hangja volt a boltnak, de a fülem csak csendet hallott
*****
Egyszer csak eszembe jutott, hogy az élelmiszerbolt szabálykönyve híján, talán az állati ösztöneimre támaszkodva kellene kialakítanom a véleményemet. Az emberi fajhoz tartozó állat vagyok, lehet, hogy az volna a helyes út, ha a fajom érdekében gyerekeket hoznék a világra.
*****
Végre megértettem – folytattam rendületlenül. – Több vagyok, mint egy ember. Élelmiszerbolti eladó vagyok. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy nem vagyok normális, és alig keresek valamit. Nem tudom, mi lesz a vége, de nem térhetek ki előle. Minden egyes sejtem az élelmiszerboltért létezik.
*****
Nem számít, hogy eltűrik-e, vagy sem. Ez vagyok én. Az emberi részemnek valószínűleg tényleg kényelmesebb, ha a közelemben van, Siraha, mert a családom meg a barátaim könnyebben elfogadnak. De az állati részem, a bennem lakó élelmiszerbolti eladó számára maga teljesen hasznavehetetlen.
*****
Maga nem ember! – csattant fel.
Hát én is éppen ezt próbálom elmagyarázni, gondoltam.
*****
Mindegy, hiába minden, a hibáidat is bűbájosnak találom; ez pedig azt jelzi, hogy a szerelmem tulajdonképpen betegség.

---

A novel that is strange, liberating, and sharply honest.
A woman who refuses to fit in—and forces us to question why we should.
A subtle yet cutting social critique from Japan.

Reading Experience
Murata Sayaka: Convenience Store Woman

Oh wow, I absolutely loved this book!

I first heard about it on a radio program recommending books to put under the Christmas tree.

This girl really feels like an ADHD autistic person.

She opens the novel by describing her first days in the convenience store, saying that for the first time in her life she received an instruction manual for living. (I’ll quote her exact words later.)

I’m so jealous of that.

Of course, that doesn’t mean everything will be fine and beautiful—this is questioned in a very thought-provoking way by the male protagonist.

One of the main questions I had while reading was: how does the world actually work?

I think this book can be interesting for anyone precisely because Keiko interprets life differently from society, while at the same time living a more ordinary life than ordinary people.

Honestly, who does it harm if she has no relationship, no children? Who is it really a problem for, and why, if she feels good as a simple shop assistant?

And if her attitude harms no one, why does everyone feel the need to constantly lecture her?

It’s fascinating that when the story reaches the point where she lies about living with a boyfriend, she suddenly becomes socially acceptable in everyone’s eyes.

Plot:

An eighteen-year-old girl gets a part-time job in a small shop. Eighteen years later, nothing has changed—neither the number of her jobs nor her sexual relationships.

Then, driven by a sudden impulse, she takes in a former coworker into her modest apartment. Overnight, the people around her change their behavior once the news spreads that she is now in a relationship. But this situation doesn’t last forever…

For me, the novel reaches its peak when she quits her job at the convenience store. That’s when the real conflicts with herself begin.

The way Murata conveys atmosphere is brilliant. So it’s not just that the theme is good—it’s also written beautifully. Precisely.

No wonder she received a major literary award in her home country, Japan. I think this is a sensational social critique that is a pleasure to read, while also poking deeply into philosophical layers.

It’s very easy to read—I read it while sunbathing, just a week ago.

I would recommend it to people with families so they can finally accept that there are other ways to live.
And to people without families, so they can better understand how “ordinary” people function.

I’d say enjoy yourself—but this will definitely be enjoyable.

Hurghada, 2026. 01. 16. Friday.

---

Un roman déroutant, libérateur et d’une honnêteté tranchante.
Une femme qui refuse de se conformer et nous oblige à réfléchir.
Une critique sociale fine et percutante venue du Japon.

Expérience de lecture
Murata Sayaka : La fille de la supérette

Oh là là, j’ai adoré ce livre !

Je l’ai découvert grâce à une émission de radio qui recommandait des livres à glisser sous le sapin de Noël.

Cette fille ressemble vraiment à une personne autiste avec un TDAH.

Elle commence le roman en racontant ses premiers jours à la supérette, en disant que, pour la première fois de sa vie, elle a reçu un mode d’emploi pour vivre. (Je citerai ses mots exacts plus tard.)

Qu’est-ce que je l’envie pour ça.

Bien sûr, cela ne signifie pas que tout ira bien ; c’est précisément ce que remet en question le personnage masculin principal, d’une manière très stimulante.

L’une des grandes questions que je me posais en lisant était : comment fonctionne réellement le monde?

Je pense que ce roman peut intéresser tout le monde, justement parce que Keiko interprète la vie différemment de la société, tout en menant une existence plus ordinaire que celle des gens dits ordinaires.

Franchement, à qui cela fait-il du tort si elle n’a pas de relation, pas d’enfants ? À qui est-ce réellement un problème, et pourquoi, si elle se sent bien en tant que simple employée de magasin ?

Et si cette attitude ne nuit à personne, pourquoi ressent-on le besoin constant de lui faire la leçon ?

Il est très intéressant de voir qu’au moment où elle prétend vivre avec un petit ami, elle devient soudainement socialement acceptable aux yeux de tous.

Intrigue :

Une jeune fille de dix-huit ans obtient un emploi à temps partiel dans une petite supérette. Dix-huit ans plus tard, rien n’a changé—ni le nombre de ses emplois, ni celui de ses relations sexuelles.

Un jour, sur un coup de tête, elle accueille un ancien collègue dans son modeste appartement. Du jour au lendemain, le regard des autres change lorsqu’ils apprennent qu’elle vit désormais en couple. Mais cette situation ne dure pas…

Pour moi, le roman atteint son sommet lorsqu’elle quitte son travail à la supérette. C’est alors que commencent les conflits intérieurs.

La manière dont Murata restitue l’atmosphère est brillante. Ce n’est donc pas seulement le thème qui est bon, mais aussi l’écriture : précise, juste.

Ce n’est pas un hasard si elle a reçu un prix littéraire majeur dans son pays, le Japon. À mon sens, c’est une critique sociale sensationnelle, agréable à lire, tout en explorant des couches philosophiques profondes.

C’est un livre très facile à lire — je l’ai lu en bronzant, il y a une semaine.

Je le recommanderais aux personnes avec une famille afin qu’elles acceptent enfin qu’il existe d’autres façons de vivre.
Et aux personnes sans famille, pour mieux comprendre le fonctionnement des gens « ordinaires ».

Je dirais bien « bonne lecture », mais c’est garanti : ce sera un plaisir.

Hurghada, 2026. 01. 16. vendredi.

---