Fesztivàlhangulat olimpia elott.
Marseille, 2024. május 08.
Amikor a vasúti alagút után meglátom a tengert, mosolygásba tor ki a lelkem. Két megállóval korábban, Saint-Martin-Crau állomáson szálltam fel; otthagytam a rollerem. Ha szerencsém lesz, akkor meg este, az utolsó vonat után is ott lesz.
A Saint Charles pályaudvart már régen kinőtte a forgalom, de azért én szeretem, ez is hozzátartozik a város hangulatához: Marseille egy nagyszerű arab város. Épp csak a város vezetésben nincsenek jelen az egykori algírok. Ma különösen sok az ember a köztereken. Amellett, hogy a mai az egy nemzeti Ünnepnap, ma érkezik az olimpiai láng az országba; vitorlás hajón, Görögországból. A régi kikötő és környéke az események fő helyszíne, én is emiatt érkezem. Az egész környék kerítéssel van körbezárva, a fő érkezési ponton több száz méter hosszan(!) várakoznak az emberek a bejutásra. Én ebbe a sorba nem állok be! Odébb megyek egy utcával. Épp csak ötven méterre vagyok a hosszú sortól és csak egy percet kell varnom a reptéri átvilágítás szintű beléptetésre.
Úgy tűnik a biztonság kérdését nem veszik fel vállról. Amúgy már a vasútállomástól figyelem, hogy bármely földrajzi ponton, látótávolságon belül biztosan van egy rendőrautó vagy négy gyalogos rendőr. Itt a téren pedig, a biztonság és a szabadelvűség zászlaja alatt korlátok között vezetik a tömeget. Nem zavaró a rendőri jenlét, tök normálisak, kedvesek, mindenhol a háttérben állnak, de mindenhol ottvannak.
Próbálok közvetlenül a vízpartra lemenni, leülni a legalsó stégre, hogy csillapítsam picit a tenger imádatomat, de el van kordonozva. Gondolom az olimpiai hajó érkezése miatt. Így leírva panaszkodásnak tűnik a napom, pedig jól érzem magam. Röhögök miközben leírom: úgy tűnik, a világnak a szabadság vagy a biztonság közül kell választania. Ha ez a két szó egy skála két vége, akkor talán a mai nap lehet egy élhető kompromisszum. Konkrétan látom a fizikai határokat. Mégis azt érzem, hogy eme korlátokat működtető emberek, valóban engem támogatnak az adófizetői pénzemből. Nem csak biztonságban érzem magam, megbizom ebben a pár ezer fős biztonsági személyzetben. Mindeközben úgy érzem, a döntéseim az enyémek, a gondolataim szabadon szárnyalhatnak. Kelet Europàbol érkezve, ez nem lényegtelen észrzvétel.
A hostess lányoknak külön örülök. Az elsőtől cuki karpántot kapok, a másodiktól legyezőt, a harmadiknál térkép is van. Az van, hogy plussz akkumlátort hoztam, de kábelt nem. Emiatt vagyok extra hálás, amikor a leányzó egy info füzetet nyom a kezembe, ugyanis a telefont offline módba tettem, hogy biztosan kibírja hazáig, Azt írja, az összes fontosabb program itt lesz a régi kikötőben. Este köt ki a hajó az olimpiai lánggal, napközben pedig fesztivál jellegű programok. Sajnos a hajó kikötését, meg az utána következő műsort, tűzijátékot nem tudom már megvárni. A hajó napközben Marseille több partszakasza előtt halad el, utána fordul be ebbe a belvárosi öbölbe. Gondoltam kimegyek a strandok felé, de azt írja a füzet, ott nincsenek programok, csak a kilátópontokról lehet megnézni a pár ezer csónakot, akik az olimpiai vitorlást kísérik.
Ma sem sikerül úgy Marseillebe érkeznem, hogy ne hallanék legalább egy rezes bandát játszani. Már táncolok.
Csábító ez a sok souvenir árus, de valójában egyre sincs szükségem. Grafitisek nem a házfalon, hanem kerítéseken -hivatalosan felkérve. Megvannak az elmaradhatatlan hip hop táncosok is, komolyan mondom, el sem tudnám képzelni ezt a teret nélküluk. Azt nézem, hogy olyan, mintha egy csomó ember a semmiért állna sorba – arccal a víz felé; aztán csak meg lett a válasz: az egyik inegy arcfestő, a másiknál, pedig hagyományos papírra nyomtatják a portrénkat – háttérban a kikötővel. Azon gondolkozom ezek a hagyományos képek, fél év múlva hol lesznek? A sor elejéhez megyek, megállok a fotóstól jobbra két lépéssel, hátat fordítok a kikötőnek és elkattintom a saját fényképezőmet… Talán egyszer majd kinyomtatom ezt a szelfit. Tova sétálokk. A két külön dj pultnál Szerencsére más stílusú zene szól, de mind táncolható zene – ezt gyakorlati tapasztalatból mondom. Vannak játékok gyerekeknek. Kár, hogy útalag jut eszembe, az első játék pultnál be kellett volna szálnom abba a tippelgetős játékba, mert akkor most lenne egy grafit ceruzám és papírom és nem a telefont merítenem a sok jegyzettel. Megint találtam egy icinke – picinke szappan múzeumot. Nyilván ezt csak a turisták kedvéért csinálták. (Nem úgy mint Salon városban, ahol a gyár üresen álló épületét hasznosították újra.) Azzal győztek meg, hogy a két és fél eurós belépőért adnak egy ajándék szappant. Mégis mihez kezdek egy mimóza illatú szappannal azt nem tudom, de nekem tetszett a múzeumocska, kitértek az levendula és olíva olaj készítésre is.
Leülök egy padra megebédelek fél kilo epret s közben óhatatlanul eszembe jut, hogy szép az élet.
Láttam rendőr lovakat, hihetetlen cuki rendőr lányokkal. A városháza előtt táncoltatják az embereket. Engem is.
Tele a tér, de még nincs tömegnyomor, az egész placc egy ütemre mozog. Van még labda és bicikli. ügyességi bemutató. Jo magam, a délután folyamàn úgy döntők ennyi elég Volt. Lemegyek nemzetközi kikötő felőli rakpartra. Ez is el van zárva . mármint a víz, de kilátni a tengerre. Mindazonáltal kellemes zene szól. Élvezem. Nézem a fákat, mily’ gyönyörű virágok. Annyira hibátlanok, mintha selyemből lennének. Megfogtam és tényleg! Gyorskötözővel van hozzákötözve faághoz. Hangosan felnevetek az insta világ egy újabb csodáján. Bemegyek a parti plázába, ha esetleg, véletlenül a panoráma teraszon nem túl drága a Steak hús, akkor ott fogok ebédelni. Csak a Vapiano tésztai vannak földi árakon mérve, de tésztát eszek hétközben is bőven. Ha már itt vagyok, le ragadok a páratlan panorámánál – vagy fél órára. Mindig így járok, ha vizet látok. A Nespressonál olyan izmos, vastag Crema habot tettek a kávémra, hogy ezzel meg is győztek. Kíváncsi leszek az én kicsi gépen is tud -e ilyet produkálni. Amúgy már lent az utcán, a kínai étteremben ebédelek, azt, már régen nem ettem.
Haza indulok előbbi vonattal, elfogytak a mai program pontjaim.
