Álarcok, tömeg és gyász

Sarah Carp cenzúrát kerülő megoldása, Olivier Christinat tömegnyomor-képei és egy gyászmunka, amely a spiritualitásig kanyarog. Jegyzetek citromos sör mellől, tollal és papírral.

---

Arles 2025.08.19. kedd.
Fotófesztivál > Croisière > Actes Sud könyvesbolt
Les Rencontres de la Photographie

Sarah Carp

Megragadott az a mondat, hogy

„íme egy példa a cenzúra kezelésére”.

Cenzúra alatt itt azt értik, hogy az anya a Covid alatt a gyerekeit fotózta, az apa pedig nem engedte publikálni a képeket. Ezért az anya gyerekszínészekkel eljátszatta újra a jeleneteket, úgy, hogy a gyerekekre fátyolszerű álarcot adott. Nekem azok a képek még jobban tetszettek, amelyeken nem is szerepeltek a gyerekek; amikor csak hangulatokat fényképezett. Önmagában nem sokat mond egy fotó, amin a tengerpart látható, de így kontextusba helyezve szépen lehet vele árnyalni a történetet.

Ülök a teraszon, egy friss citromos sörrel, és igazi csodabogárnak számítok már csak attól is, hogy toll és papír van a kezemben. Papírral és nem hangfájlokkal kommunikálni már annyira régi, hogy túlmutat a retró fogalmán is.

Olivier Christinat

Ez a fickó olyan helyeket fotózott, ahol emberek vannak, meg olyanokat, ahol nincsenek. A témája többek közt a túlnépesedés. Egyébként jó fotók. Például fotózott egy zsúfolt strandot; a képen csak kezek meg lábak tömkelege látszik — aki járt már tömött strandon, az átérzi, mennyire bosszantó, h. mindenhol csak testek vannak. Fotózott háztetőket is, amelyekre egy parkot építettek; a képen emberek nélkül látható.
Egyik oldalról jól dokumentálja, mennyire nyomorúságos a tömegnyomor; másrészről pedig észrevesz lehetőségeket — pillanatokat, ahol az ember jól érezheti magát. Tetszik a hozzáállása.

Augustin Rebetez.

Na, ennek elmentek otthonról! Biztos van, akinek ezek is tetszenek. Az oké, h. a mindennapi életet fotózza, de olyan furán vágta össze, szerkesztette a képeket, hogy a végeredményt én egy kissé horrorisztikusnak értékelem.

Keight

Na, ennél pedig megérkeztek az otthonba a hangok. A sztori, h. öngyilkos lett a tesója, és a gyászt dokumentálta — ami egyfajta útkeresés volt számára. Az első teremben nem a sikítást választja: egy lepedővel takarja magát; majd látjuk az útelágazást, a képet, ahol megkettőzi önmagát; aztán jönnek a spiritualitás bugyrai — némelyik olyan, mintha egy színes kozmoszt fotózna; a végén pedig megérkezünk egy fa alá, a hegyekbe, ahol csak ül és gyönyörködik.

Hát gyönyörködjünk mi is a képekben.

---

Arles: Masks, Crowds, and Grief

Photo festival, the Croisière, Actes Sud — one day in images.
From Sarah Carp’s workaround for censorship to Olivier Christinat’s crush of crowds and a grief project bending toward spirituality.
Notes over a lemon beer, with pen and paper.

Arles, 2025.08.19., Tuesday
Photo Festival > Croisière > Actes Sud bookstore

Sarah Carp
The line that grabbed me was “here’s an example of how to handle censorship.”
By “censorship” they mean the mother photographed her children during Covid, and the father didn’t allow the images to be published.
So the mother restaged the scenes with child actors, giving them veil-like masks.
I liked even more the images where the children didn’t appear at all; when she photographed only moods.
A lone seashore photo doesn’t say much, but placed in context it shades the story beautifully.

I’m sitting on the terrace with a fresh lemon beer, and I already count as a real oddball simply because I’ve got pen and paper in my hands.
Communicating on paper instead of with audio files is so old it even goes beyond “retro.”

Olivier Christinat
This guy photographed places where there are people — and places where there aren’t.
Among his themes is overpopulation.
Good photos, actually.
For example, a packed beach; the frame is just a mass of arms and legs — anyone who’s been to a jammed beach knows how annoying it is when there are bodies everywhere.
He also shot rooftops that had been turned into a park; shown without people.
On one side he documents how miserable overcrowding can be;
on the other he spots opportunities — moments where a person might feel good.
I like his attitude.

Augustin Rebetez.
Well, this one’s really out there!
I’m sure some people like it, which is fine.
It’s okay that he photographs everyday life, but he cut and edited the images so oddly that I find the result a bit horror-ish.

Keight
And here, the voices came home.
The story is that his sibling committed suicide, and he documented the mourning — a kind of search for a path.
In the first room he doesn’t choose to scream: he covers himself with a sheet;
then we see the crossroads, the image where he doubles himself;
then come the depths of spirituality — some frames look as if he were photographing a colorful cosmos;
and in the end we arrive under a tree, in the mountains, where he just sits and gazes.

So let’s gaze at the images too.

---

Arles : masques, foules et deuil

Festival photo, la Croisière, Actes Sud — une journée en images.
De l’astuce de Sarah Carp face à la censure aux foules d’Olivier Christinat, jusqu’à un travail de deuil qui vire au spirituel.
Notes griffonnées avec une bière citronnée, stylo et papier en main.

Arles, 2025.08.19., mardi
Festival photo > Croisière > librairie Actes Sud

Sarah Carp
Cette phrase m’a accroché : « voici un exemple de gestion de la censure ».
Par « censure », on entend que la mère a photographié ses enfants pendant le Covid, et que le père n’a pas autorisé la publication des images.
Alors la mère a rejoué les scènes avec de jeunes acteurs, en leur mettant des masques comme des voiles.
J’ai encore davantage aimé les images où les enfants n’apparaissent pas du tout ; quand elle ne photographie que des ambiances.
Une photo de littoral ne dit pas grand-chose toute seule, mais replacée dans son contexte, elle nuance joliment le récit.

Je suis assis en terrasse avec une bière citronnée, et je passe déjà pour un drôle d’oiseau rien qu’à avoir un stylo et du papier en main.
Communiquer sur papier plutôt qu’avec des fichiers audio est si ancien que ça dépasse même le rétro.

Olivier Christinat
Ce type a photographié des lieux où il y a du monde — et d’autres où il n’y en a pas.
Parmi ses thèmes : la surpopulation.
Des bonnes photos, en fait.
Par exemple, une plage bondée ; à l’image, une marée de bras et de jambes — quiconque a connu une plage blindée ressent combien c’est agaçant quand il n’y a que des corps partout.
Il a aussi photographié des toits transformés en parc ; la scène est montrée sans personnes.
D’un côté, il documente bien la misère de l’entassement ;
de l’autre, il repère des possibilités — des instants où l’on peut se sentir bien.
J’aime son état d’esprit.

Augustin Rebetez.
Alors là, c’est parti très loin !
Je suis sûr que ça plaît à certains, et c’est très bien.
Qu’il photographie le quotidien, d’accord, mais il a coupé et monté les images d’une façon si étrange que j’évalue le résultat comme un peu horrifique.

Keight
Ici, ce sont carrément les voix qui rentrent à la maison.
L’histoire, c’est que son frère/sa sœur s’est suicidé(e), et il a documenté le deuil — une sorte de quête.
Dans la première salle, il ne choisit pas le cri : il se couvre d’un drap ;
puis on voit le carrefour, l’image où il se dédouble ;
ensuite viennent les tréfonds de la spiritualité — certaines semblent comme s’il photographiait un cosmos coloré ;
et à la fin, on arrive sous un arbre, en montagne, où il est juste assis à contempler.

Alors, contemplons nous aussi les images.

---