Érzések, vélemények, hangulatok Avignon után

Tapasztalatok a fesztiválról, ahol számtalan program okozott különleges pillanatot és némi személyes élményt is leírok.

2024. július 06. szombat
Meg lett a rollerem, senki nem nyúlt hozzá. Tegnap, éjfél körül érkeztem Arlesba, Avignonból. A rendőrség parkolójában hagytam a rollerem. Tegnap éjszaka ott várt rám, ahol hagytam. Jó lett volna maradni még bulizni egy picit a városban ráadásul kivételesen retró zene is szólt a diszkóban, ám valahol határt kell húzni, ha maradok, akkor szombaton (ma) megint használhatatlanul fáradt vagyok. A délutánt így is átaludtam; be akartam menni a városba a roller kerekeit felpumpálni, de bölcsebbnek láttam pihenni egy picit.
Ma is vigyorogtam egész nap, még a hétvégém hatása alatt vagyok. Hány előadást is láttam, hetet? Plussz belenéztem egy techno partiba, hallgattam egy gitár koncertet, voltam múzeumban, néztem focimeccset, sétáltam a folyóparton, majd ott is aludtam. Még visszamegyek, csak azt nem tudom, hogy a következő héten is, vagy csak a rákövetkezőn. Jövő héten Arlesban is fesztivál van.
A hétvégi jó hangulatom már a vonaton elkezdődött. A „Time After Time” című dal hallgatása közben felírtam magamnak, hogy a boldogsághoz csak ennyi kell: néhány kedves pillanat.
Avignon egy jó város. Mondanám, hogy mindig lenyűgöz, de talán épp attól is érdekes, hogy nem kell, hogy lenyűgözzön, egyszerűen csak jó ott lenni. Jó a hangulata. Az is igaz, hogy magas felütéssel indult, mert öt éve az első találkozó során is épp a színházi fesztiválba csöppentem bele. Akkor még azt hittem, ez egy street art felvonulás, ugyanis szó szerint minden utca sarkon volt egy művész. Két hét múlva, amikor jöttem visszafelé, akkor sem kerestem rá a színházi műsorokra, a szabad téren is nyüzsögtek a produkciók. Most az utcákon valamivel kevesebb, de így is bőséges mennyiségű előadás van, viszont annyi szórólapos hostess kínálja, promótálja a színházi előadásokat, hogy az már egy picit zavaró. Volt, amikor öt másodperc alatt hét szórólapot nyomtak a kezembe. Mondjuk, nem kötelező őket elfogadni, a végén már simán nemet mondtam arra, ami nem érte el az inger küszöbömet.
Az jutott eszembe, hogy mire használják ezt a sok színháztermet az év másik tizenegy hónap­jában. Ahogy én láttam, a helyszínek két harmada nem ideiglenes felépítmény. Például a csütörtöki keresés során nagyjából ezer nyolcszáz programot dobott be az applikáció az adott napra. Ez brutális mennyiség! A legtöbb helyszín reggel tíztől éjfélig folyamatosan használva van. Egy-másfél óra hosszúak az elő­adások. Brutális mennyiség. Befogadhatatlan dömping. Ezért is mondtam azt, hogy felesleges tervezni, keres­gélni, majd mindig amihez kedvem van, vagy ami éppen szembejött. Így kerültem be például egy illuzionista műsorára.
Az a furcsa mondatom van, hogy még a rossz mű­sorok is jók voltak 🙂 Voltak olyan műsorok, amik nem fognak szakmai sikereket elérni, ilyen volt például az apa és kislánya jazz koncert, ami jazzt nyomokban tartalmazott, és az apa az izgulását indokolatlanul sok beszéddel leplezte, a kislány pedig csak játszani akart. Hagyni kellett volna egyszerűen kibontakozni a lánykát, hadd csinálja, amihez kedve van; csak zenélni akart. Mindazonáltal, ott, abban a hangulatban, forgatagban azt hiszem a teljes közönség mind az öt tagja jól érezte magát. Talán ennyi a lényeg…

Találtam még pár jegyzetet a hétvégén után:
A tangóból kihívást csináltam. Ugyanis tegnap megtetszett egy argentin tangó ajánlója: az egyik volt barátnőm argentin táncos volt. A késői időpontra hivatkozva napoltam el a megtekintést. A következő látogatáskor kihívásnak tekintem, hogy megküzdjek az ex barátnő szellemével.

Nagyon sok szórólapot nyomtak a kezembe! Amúgy tetszett, mert nem faarccal osztogatták, hanem mindig elmagyarázták, miért is érdekes, amit promótálnak. A beszéddel felkeltik a figyelmem, ez jó. Viszont, ami nem érdekes, azt nem fogok elfogadni. Azt írtam fel magamnak, hogy „Legalább olyan anyaga lenne, mint egy wc papírnak!” Viszont így nem tudok mit kezdeni velük, csak pazaroljuk az erőforrásainkat. Nekem személy szerint az is elég lenne, ha lefotózhatok egy qr kódot.

Kicsit olyan érzésem van a Muskétás királynő című darabbal kapcsolatban, mintha kiszolgálnák a nézőket. Nem tudom és nem akarom mérlegelni, hogy ez jó vagy rossz. Például a csalódottság kifejezését egy sokat megosztott TikTok zenével („0h no, no”) és hozzá tartozó mozdulatsorral fejezik ki. Ez tök jó, mert egy ma élő közönségnek játszanak, csak így megint nem tanultak semmi újat a nézők!

Manapság már talán van egy közös pont a tartalomgyártásban és a konyhaművészetben. Amit csinálunk, az pár óra múlva nem érdekes számít a frisseség.

Éjfél után még maradni akartam egy picit, ezért meg­néztem egy női DJ játékát is. Olyan ez a party, mintha a Mátrix filmzenéjét nézném. Nem annyira rossz, csak nekem fura; mint amilyen fura volt a Mátrix elektronikus zenéje (azt hiszem a második részben van egy techno party jelenet) a kilencvenes évek végén.

Két sör után beülni egy előadásra, az meredek. Enélkül is sok vidámságot ígér a program. Aztán így visszagondolva, azt a sört is kaja után ittam, és kijelentem, jól esett a meleg időben.

Érdekes, hogy sem akkor, sem most nem érzem magam fáradtnak. Figyeltem rá, hogy mindig tartsak pihenőket is. Ahogy az energiát sem sajnálom színházra, úgy azt a száz eurót sem, amit elköltöttem belépőkre.

A legmarandóbb az a hercegnői mészárlás volt. Ahol Hófehérke néger. „Hol van az leírva, hogy Hófehérke európai származású? Ne légy már Maril Le Pen!” Marie le Pen, a radikális politikai vezető nevét ma már szitokszóként használják; neve összeforrt az előítélet fogalmával és a kirekesztéssel. Hamupipőke piál, Belle (a szépség és szörnyetegből) drogozik. Tetszett ez a komédia. Vagy inkább társadalomkritika? Jah és hamupipőke a macskát seprűnyélre húzza – teszi ezt egy plüss alattal – viccesen. Azért ez is egy elgondolkoztató jelenet, amit a néző hazavisz. Hamupipőke és Bell a darab végére egymásba szeretnek, smárolnak. Időnként felbukkantak más mesehősök is, mint például Lara Croft (Tomb raider), akinek a melltartó helyére egy magassarkú cipő volt berakva. Nekem az jutott eszembe, hogy néha már valóban szürreális, ahogy a női melleket és testeket ábrázolják. Imádtam a darab finom utalásait.

Mint már mondtam, Marie le Pen (az éppen nyerésre álló miniszterelnök-jelölt) nevét az előítéletesség szitokszavaként hasz­nálják. A csütörtök éjjeli tüntetésen nem voltak színes bőrű­ek, pedig ma már ők adják (arabok, afrikaiak) a lakosságnak – szerintem- a felét. Úgy tűnik nekem, azo­kat hagy hidegen a kirekesztés és a bevándorlás – tiltás elleni küzdelem, akik maguk is bevándorlók voltak valamikor.

Öt évvel ezelőtt beszélgettünk egy haverral, hogy a négerek a legnagyobb rasszisták. Nagyon sajnálnám, ha igazam lenne, remélem valót­lant állítottam.