Arles fotó fesztivál, első kör

Hogyan sikerült véletlenül találkoznom Rémyvel, és milyen lenyűgöző kiállításokat láttam? Készen állsz felfedezni velem a fotóművészet csodáit?

2024. július 07. vasárnap
Ha jól olvastam, ötvenöt évvel ezelőtt volt Arles városában fotóművészeti kiállítás először. Elég sok helyszínen van kiállítás, meg egy csomó fotós tanfolyamot is tartanak a városban.
A mai nap apropóját az adta, hogy a délelőtti műszakom után bekopogott a séf a szobámba, hogy este kevés a vendég, nem kell bemennem dolgozni. Pihentem egy órát, majd buszra szálltam. Kellemes meglepetés, hogy összefutottam egy tavalyi kollégával, Rémyvel, aki most St. Rémyben dolgozik. Szóval a városba érve, vettem egy fagyit és egy fesztivál bérletet. A negyven euró az nem kevés, cserébe, minimum negyven kiállítást biztosan összeszámoltam.

Cristina de Middel – Kirándulás a központba.
A Prédikáló testvérek (egykori) templomában. Ennek a kiállításnak a nagy képe szerepel a legtöbb plakáton. Nagyon erős kiállítás. Nyomot hagy. A kiállítás előzménye története, hogy a fotós elkíséri a mexikóból Amerikába menekülőket, végig fotózza szökésüket. Egy rossz sors elől menekülők pár lépéssel később – a kerítés másik oldalán – kirekesztett bevándorlókká válnak; de még így is jobb nekik. Nem csak mexikóiak, dél-Amerikában is jó pár hely van, ami elveti a méltóság teljes életet…
„Jules Verne Utazás a Föld középpontja felé című regénye ihlette. A mexikói migráns átkelést hősies és bátor expedíciónak mutatja be, nem pedig menekülésként… ahol a végállomás… egy útszéli turista látványosság.”
A kiállítás egyik mondata, hogy a mexikói határon hősies átkelés történik, nem pedig menekülés. Képzeld el, hogy van egy haverod, aki épp egy hosszú úton van, amikor épp elmegy a házad előtt. Előzetes bejelentés nélkül becsenget, csak azért, hogy igyon egy limonádét, megfáradt, megszomjazott. Ok, hogy jó fej, jó vendég, de a te házad épp tele van. Ma a kollégáid nálad ebédelnek, semmi kedved plussz egy embert dajkálni. Szívesen fogadod a váratlan látogatót pár óra múlva. Azonban a hívatlan látogató most van kifáradva. Nem reagáltál a csengetésre, a hívatlan barát gondolja, nincs itthon senki és talán nem haragszol meg, ha átugorja a kerítést és leül az almafa alá egy órára. Amúgy jól gondolja, ugye?! Csakhogy a vendégekkel tele nappalidból jól látod az udvarod és a benne zajló történéseket. Mit teszel?
Mit teszel, ha tudod, hogy a szomszéd mexikóiak nagyon jó fejek, nagyon is emberek, de meghaladják kapacitásod a segítségnyújtás. Az aktuális politikai kérdéseket majd máskor feszegetjük. Mit teszel, mit érzel, amikor olyan ember bújik a kerítésed alatt, aki olyan helyről jön, hogy ahhoz képest még az is öröm, ha a kutya óladban meghúzza magát. Mit érzel, amikor tudod, hogy a képlet nem ennyire egyszerű és egyértelmű. Mit érzel, amikor tudod, hogy a kérdéseikre nincsenek jó válaszok? Mindannyian ismerünk bevándorlókat, (vagy legalábbis, ha így van, akkor a világ szerencsésebb felére születtünk). Most képzeld el, hogy te vagy a kifáradt a kerítés előtt!

Anyám egy határmenti faluban lakik; én álltam már úgy a zöld határon, hogy a bal lábam Szlovénia, jobb lábam Magyarország; azt vettem észre, hogy mind-a-két oldalamon pont ugyanolyan fű nőtt… Nem akarok mást, csak érzékeltetni, hogy mind-a-két-oldalon emberek laknak.

Ezen élmények levezetése képpen haza rollereztem, de előtte ettem egy nagy adag tacost. A rollerezés végén pedig egy sör társaságában Pető Péter könyvét olvastam egy órán keresztül.

Utólag jut eszembe, hogy piros pont a kiállítás kurátorának, ugyanis a képeket nem egy vízszintes sorba rendezte, hanem úgy rakta szorosan egymás mellé, hogy a motívumok egymást folytassák, ezáltal vezeti a szemet. Például, ha mindkét képen volt egy út részlet, akkor úgy igazította a képek pozícióját, hogy az út folytatódjon a következő képen. Vagy például, ha több képen is látható volt a horizont, azokat biztos, hogy egy magasságra rendezte.