Búcsú a kabát alatt

Marseille reggelén, eperrel és pisztáciával a péksütemény mellé, egy különös búcsú története bontakozik ki. Egyszerre nosztalgikus és praktikus: tele érzésekkel, réteges öltözködéssel és repülőtéri jelenetekkel. Ez egy utolsó visszapillantás – humorral, szeretettel, és egy csipetnyi abszurditással.

---

Aki tizenegy órakor a Diadalív tövében reggelizik, az ne szerénykedjen!
Epret, pisztáciahabbal, a csokis péksütemény mellé.

Fél órája még aludtam a szállón. Egy óra múlva indul a vonatom a repülőtérre.
Hamarosan véget ér a kis vakációm Marseille-ben.
Este már családi körben alszom.
Várom-e? Vegyesek az érzelmek. Az embereket igen, az országot nem.

A reptéri ellenőrzéseken szokás szerint gyorsan átfutottam – nem hiába, ez a reptéri terminál lehet, hogy csak egy buszállomás kényelmét nyújtja, viszont nagymértékben automatizált.
Bőven marad időm enni egy muffint és nézni a gépeket, miközben megírok néhány üzenetet:

„Az együtt töltött hónapok bevésődtek. A kedvességed, vidámságod meghatott és motivált. Sok boldogságot és sikert kívánok a következő munkádhoz. Remélem, még látjuk egymást.”

„Három évad és az érzés, hogy félszavakból is értjük egymást. Köszönöm a humorodat és az erőd. Ha ugyanabban a városban laknánk, gyakran kávéznánk. Hiányozni fogsz. Ne veszítsük el egymást!”

„Igazgató úr, köszönöm az elmúlt években nyújtott támogatását. Azon kevesek közé tartozik, akikre mindig számíthattam. Talán lesz még alkalmunk együttműködni. Mindig számíthat rám.”

„Üdvözlöm, Musztafa úr! Igen, a foglalásom valós; úgy tervezem, a téli hónapokat a tengerparton töltöm.”

„Szia! Szóval én nem szeretek senkinek sem a terhére lenni, mindazonáltal örömmel tölteném a ma estét veled és a többi unokatesómmal.”

Indul a beszállítás folyamata. Első lépésként bevonulok a mosdóba.
Az alsónadrágomra ráveszem a fürdőnadrágot, arra a rövidnadrágot, a három hosszúnadrágból a legszélesebb szárút hagyom kívül. A pólóra rákerül a három ing, arra a pulóverek, majd a mellény, aztán a hatalmas sál, végül a kabát. Mielőtt beállok a felszállók sorába, látványosan belepróbálom a méretmintának használt rekeszbe a kiüresedett táskámat. Ha a táskám csak egy centivel is kilóg, büntetnek, de ha húsz kilóval kövérebb lennék, azt szó nélkül hagynák.
Szóval michelin babának öltözve szállok fel a gépre.

(A mögöttem kettővel érkező srác hiába dobált ki mindent; a merev falú táskáját még üresen sem tudja behajtogatni a méretbe. Hetvenöt eurójába került a mutatvány.)

Valójában még be sem ülünk; az utolsó ellenőrzőkapu és a repülő között van egy üvegfalú buszváró, ahol arra várunk, hogy a személyzet átkísérjen minket a mozgalmas forgalmi előtéren.
Az ellenőrzést végző hölgy szeme láttára kezdem el levetni a ruháimat, és visszahajtogatni őket a táskámba. Tudja, hogy nem tud mit szólni – minden szabálynak megfeleltem.

Még egy utolsó búcsút intek Provence-nak.
Remélem, a következő közös fejezetünk is legalább ennyire jól alakul.

MRS Airport, 2025. nov. 08

---

English title

Goodbye, Layer by Layer

English introduction

Breakfast under the Arc de Triomphe with strawberries and pistachio cream gives way to a farewell wrapped in clothes, memories, and mild absurdity. A short vacation ends in Marseille, layered with reflections, airport rituals, and goodbye messages. This is a humorous and heartfelt moment before takeoff.

English body text

If you’re having breakfast at eleven under the Arc de Triomphe, don’t be modest!
Strawberries, pistachio cream with chocolate pastries.

Half an hour ago, I was still asleep at the hostel.
In an hour, my train to the airport departs.
My short vacation in Marseille is coming to an end.
Tonight, I’ll sleep at home with my family.
Am I looking forward to it? Mixed feelings.
The people, yes. The country, no.

As usual, I breezed through airport security — this terminal may have the comfort of a bus station, but it’s highly automated.
I have plenty of time to eat a muffin, watch the planes, and write a few messages:

« The months we spent together are imprinted. Your kindness and cheerfulness touched and inspired me. Wishing you happiness and success in your new job. I hope we’ll meet again. »

« Three seasons, and the feeling that we understand each other with half a word. Thank you for your humor and your strength. If we lived in the same city, we’d grab coffee often. I’ll miss you. Let’s not lose touch! »

« Dear Director, thank you for your support over the past years. You are one of the few I could always count on. Perhaps we’ll get the chance to work together again. You can always count on me. »

« Hello Mr. Mustafa! Yes, my reservation is valid; I’m planning to spend the winter months by the sea. »

« Hi! So, I don’t like to burden anyone, but I’d be happy to spend tonight with you and the cousins. »

Boarding begins.
First step: head to the bathroom.
I put on the swim trunks over my underwear, then the shorts, then — out of my three long pants — the widest legged one goes on top.
Three shirts over my T-shirt, then sweaters, vest, huge scarf, and finally the coat.
Before joining the boarding queue, I theatrically try to fit my now-empty bag into the size-check bin.
If the bag sticks out by even a centimeter, they fine you — but if I were 20 kilos heavier, no one would say a word.
So, I board the plane dressed like a walking wardrobe.

(The guy two people behind me, despite tossing everything out, couldn’t compress his hard-shell bag enough even when empty. The stunt cost him seventy-five euros.)

We’re not even on the plane yet; between the last gate and the aircraft is a glass-walled bus shelter, where we wait for the staff to escort us across the bustling tarmac.
In full view of the security officer, I start taking off the layers and folding them back into my bag.
She knows she can’t say a thing — I followed every rule.

One last wave goodbye to Provence.
I hope our next chapter together turns out just as well.

MRS Airport, Nov. 08, 2025

---

Titre français

Un au revoir en plusieurs couches

Introduction française

Petit-déjeuner sous l’Arc de Triomphe avec fraises et crème de pistache – un départ doux-amer prend forme sous des couches de vêtements et d’émotions. Les vacances à Marseille se terminent, enveloppées de souvenirs et de scènes d’aéroport presque théâtrales. Voici un dernier clin d’œil avant le décollage.

Texte principal français

Quand on prend son petit-déjeuner à onze heures au pied de l’Arc de Triomphe, il ne faut pas faire dans la modestie !
Fraises, crème de pistache avec viennoiseries au chocolat.

Il y a une demi-heure, je dormais encore à l’auberge.
Dans une heure, mon train part pour l’aéroport.
Mes petites vacances à Marseille touchent à leur fin.
Ce soir, je dors chez moi, en famille.
Est-ce que j’en ai envie ? Sentiments partagés.
Les gens, oui. Le pays, non.

Comme d’habitude, je suis passé rapidement par les contrôles de sécurité – ce terminal a peut-être le confort d’une gare routière, mais il est très automatisé.
J’ai largement le temps de manger un muffin et d’observer les avions tout en envoyant quelques messages :

« Les mois passés ensemble sont gravés. Ta gentillesse et ta gaieté m’ont touché et motivé. Je te souhaite beaucoup de bonheur et de succès dans ton nouveau travail. J’espère qu’on se reverra. »

« Trois saisons et cette impression qu’on se comprend à demi-mot. Merci pour ton humour et ta force. Si on habitait la même ville, on irait souvent boire un café. Tu vas me manquer. Ne perdons pas contact ! »

« Monsieur le Directeur, merci pour votre soutien au cours de ces dernières années. Vous êtes l’un des rares sur qui j’ai toujours pu compter. Peut-être aurons-nous l’occasion de collaborer à nouveau. Vous pouvez toujours compter sur moi. »

« Bonjour Monsieur Mustafa ! Oui, ma réservation est bien réelle ; je prévois de passer les mois d’hiver au bord de la mer. »

« Salut ! Je n’aime pas déranger, mais j’aimerais passer la soirée avec toi et les cousins. »

Le processus d’embarquement commence.
Première étape : direction les toilettes.
Je mets le maillot de bain sur mon sous-vêtement, ensuite le short, puis – parmi mes trois pantalons longs – celui à jambes larges par-dessus.
Trois chemises sur mon t-shirt, ensuite les pulls, puis le gilet, l’énorme écharpe et enfin le manteau.
Avant de rejoindre la file d’embarquement, je glisse théâtralement mon sac vide dans le gabarit réglementaire.
Si mon sac dépasse d’un centimètre, c’est l’amende – mais si je pesais vingt kilos de plus, personne ne dirait rien.
Donc, j’embarque déguisé en armoire à vêtements.

(Le gars deux personnes derrière moi, malgré tous ses efforts, n’a pas pu faire entrer sa valise rigide dans le gabarit – même vide. Il en a eu pour soixante-quinze euros.)

En réalité, nous ne sommes même pas encore assis ; entre la dernière porte et l’avion, il y a un abri-bus vitré, où nous attendons que le personnel nous escorte sur le tarmac animé.
Sous les yeux de l’agent de sécurité, je commence à enlever mes couches de vêtements et à les replier dans mon sac.
Elle sait qu’elle ne peut rien dire – j’ai respecté toutes les règles.

Un dernier salut à la Provence.
J’espère que notre prochain chapitre commun sera tout aussi réussi.

Aéroport MRS, 8 nov. 2025

---