2024. április 12. random gondolatok

a bolygó védelme | protecting the planet | protéger la planète

April 12, 2024 random thoughts.

Again, I choose from the many notes in my phone.

I have admired Picasso’s art three times so far. Always sorted according to a different sorting principle. In Aix en Provance, they did not put Picasso’s friends or followers in a room, but the principle was that twentieth-century abstracts and among them some Picasso gems. I’m not much of an art connoisseur and even less of an art lover, so perhaps it can be forgiven if, in my eyes, there were works whose history, even if I read them, I still don’t understand why they are valuable. In addition, there are those that do not mean anything to me in themselves, but reading the title or the accompanying story of its origin makes the work very lovable. Then there is Picasso, whose works I would not display on the wall of my room, however, in the context seen in Aix en Provence, emotions emerge from the chaotic set of meaningless shapes at first. I have seen many contemporary works that, for my subjective vision, have no hidden messages. So far, I think Picasso was the only one among those artists who, by all indications, do not strive for an easy-to-live-in acceptance of reality, in whom I myself have seen acceptable expressions of emotion.

One of the special features of the Luma art center in Arles is that it is a tower rising above the city. The eighth level is actually just a panoramic roof. The asphalt road itself leads to a viaduct, which is why it is possible that the windows of the minus two level overlook a valley. This is where I came across the name of Ágnes Varda. Isn’t the artist born in Hungary by chance? It is interesting, that is, rather normal, that there is no information worth mentioning about who came from where. The focus here is on what he created. By the way, I saw somewhat modernist, perhaps surrealist pictures, which were hardly interpretable for my receptive spirit, so I won’t even go into his works.

Anyway, someone tell me how a potato becomes art? I saw a monochrome picture that could have been taken in my grandmother’s pantry at the end of winter: potatoes stationed in wooden crates with the beginnings of sprouts.

When you go up from the valley and (thereby) the scale changes step by step, you realize that we are actually specks of dust.

When I’m lying on top of the water and nothingness surrounds me… These are my favorite moments. Above me is the sky, below me is the sea. And my thoughts have wings. Even then, I remember how insignificant we humans are and how wonderful that is! In this world, it is not plants or the earth that should be protected. Nature is huge, we humans are pebbles in the sea. Over time, the Earth will return to its own state of equilibrium, only we humans will not be on it.

« Being noble does not mean that you are better than others, but that you are responsible for them. » /The reporter of a radio program said./

If the subconscious did not exist, there would be excel tables on the shelves of hypermarkets instead of many colorful emotional decorations.

At this point, you may already know that dreams are beautiful until they come true.

12 avril 2024, pensées aléatoires.

Encore une fois, je choisis parmi les nombreuses notes de mon téléphone.

J’ai admiré l’art de Picasso à trois reprises jusqu’à présent. Toujours triés selon un principe de tri différent. A Aix en Provence, on ne mettait pas dans une pièce les amis ou les disciples de Picasso, mais le principe était que les abstraits du XXe siècle et parmi eux quelques joyaux de Picasso. Je ne suis pas un grand connaisseur d’art et encore moins un amateur d’art, alors peut-être peut-on pardonner si, à mes yeux, il y avait des œuvres dont l’histoire, même si je les lis, je ne comprends toujours pas pourquoi elles sont précieux. De plus, il y a ceux qui ne me disent rien en eux-mêmes, mais la lecture du titre ou de l’histoire qui l’accompagne sur son origine rend l’œuvre très adorable. Ensuite, il y a Picasso, dont je n’exposerais pas les œuvres sur le mur de ma chambre, mais dans le contexte vu à Aix en Provence, les émotions émergent d’abord de l’ensemble chaotique de formes dénuées de sens. J’ai vu de nombreuses œuvres contemporaines qui, pour ma vision subjective, n’ont pas de messages cachés. Jusqu’à présent, je pense que Picasso était le seul parmi ces artistes qui, de toute évidence, ne recherchent pas une acceptation facile de la réalité, chez qui j’ai moi-même vu des expressions d’émotion acceptables.

L’une des particularités du centre d’art Luma à Arles est d’être une tour qui s’élève au-dessus de la ville. Le huitième niveau n’est en réalité qu’un toit panoramique. La route goudronnée elle-même mène à un viaduc, c’est pourquoi il est possible que les fenêtres du niveau moins deux donnent sur une vallée. C’est là que je suis tombé sur le nom d’Ágnes Varda. L’artiste n’est-il pas né en Hongrie par hasard ? Il est intéressant, voire plutôt normal, qu’il n’y ait aucune information digne d’être mentionnée sur qui vient d’où. L’accent est mis ici sur ce qu’il a créé. D’ailleurs, j’ai vu des tableaux quelque peu modernistes, peut-être surréalistes, difficilement interprétables pour mon esprit réceptif, je n’entrerai donc même pas dans ses œuvres.

Bref, quelqu’un m’a dit comment une pomme de terre devient un art ? J’ai vu une photo monochrome qui aurait pu être prise dans le garde-manger de ma grand-mère à la fin de l’hiver : des pommes de terre rangées dans des caisses en bois avec des débuts de pousses.

Quand on remonte de la vallée et que l’échelle change pas à pas, on se rend compte que nous sommes en réalité des grains de poussière.

Quand je suis allongé au dessus de l’eau et que le néant m’entoure… Ce sont mes moments préférés. Au dessus de moi c’est le ciel, en dessous de moi c’est la mer. Et mes pensées ont des ailes. Même alors, je me souviens à quel point nous, les humains, sommes insignifiants et à quel point c’est merveilleux ! Dans ce monde, ce ne sont ni les plantes ni la terre qu’il faut protéger. La nature est immense, nous, les humains, sommes des cailloux dans la mer. Au fil du temps, la Terre reviendra à son propre état d’équilibre, mais nous, les humains, n’y serons pas.

« Être noble ne signifie pas que vous êtes meilleur que les autres, mais que vous en êtes responsable. » /Le journaliste d’une émission de radio a déclaré./

Si le subconscient n’existait pas, il y aurait des tableaux Excel dans les rayons des hypermarchés au lieu de nombreuses décorations émotionnelles colorées.

À ce stade, vous savez peut-être déjà que les rêves sont beaux jusqu’à ce qu’ils se réalisent.

Ismételten, a telefonomban kallódó cetli rengetegből válogatok.

Eddig három alkalommal csodálltam Picasso művészetét. Mindig más rendezési elv mentén összeválogatva. Aix en Provance ban nem Picasso ba­rátai vagy követőit tették egy terembe, hanem annyi volt az elv, hogy huszadik századi absztrakt és köztük néhány Picasso gyöngyszem. Kevéssé vagyok műértő és még kevésbé műkedvelő, ezért talán megbocsájtható, ha az én szememben voltak olyan alkotások amelyeknek a történetét ha elolvasom, ak­kor sem értem miért értékesek. Emellet vannak amik önmagukban számomra nem mondanak semmit, ám a címet vagy az oda mellé­kelt keletkezés történetet elolvasva nagyon is szerethetővé válik a mű. Aztán itt van Picasso, akinek a műveit nem tenném ki a szobám falára, azonban az Aix en Provenceban látott kontextusban az elsőre értelmetlen alakzatok kaotikus halmazából érzel­mek sejtenek fel. Sok olyan kortárs munkát láttam, amik az én szubjektív látásmódom számára nem rejtegettek üzenet. Eddig szerin­tem Picasso volt az egyetlen azon művészek között, akik minden jel szerint nem töre­kednek a valóság könnyedén megélhető befo­gadására, akinél én magam is láttam befogad­ható érzelem megnyilvánulásokat.

Az arlesi Luma művészeti központ egyik kü­lönlegessége, hogy ez egy város fölé ma­gasodó torony. A nyolcadik szint valójában, csak egy panoráma tető. Maga az aszfalt út egy viadukt felé tart, emiatt lehetséges, hogy a mínusz kettő szint ablakai egy völgyre néz­nek. Itt találkoztam Ágnes Varda nevével. Véletlenül nem magyar születésű a művésznő? Érdekes, vagyis inkább normális, hogy itt említésre sem méltó infó, hogy ki honnan jött. Itt az van a középpontban, hogy mit alkotott. Egyébként kissé modernista, talán szür­realista képeket láttam, melyek az én befogadó szellemem számára kevéssé voltak értelmezhetőek, ezért nem is térek ki a műveire.

Amúgy mondja már el nekem valaki, hogyan lesz művészet egy krumpli? Pont egy olyan monokróm képet láttam, amit akár a nagyanyám éléskamrájában is lehetne készíteni tél végén: faládákban állomásozó, csíra kezdeménnyel rendelkező krumplikat.

Amikor elindulsz a völgyből felfelé és (ez által) lépésről lépésre változik a lépték, akkor jössz rá, hogy valójában porszemek vagyunk.

Amikor fekszem a víz tetején és köröttem a nagy semmi… Ezek a kedvenc pillanataim. Felettem az ég, alattam a tenger. A gondo­lataimnak pedig szárnyai vannak. Ilyenkor is eszembe jut, mi emberek mennyire jelen­téktelenek vagyunk és ez mennyire csodás! Ezen a világon nem a termeszetet vagy a földet kellene védeni. A természet hatal­mas, mi emberek, kavicsok vagyunk a tenger­ben. A Föld, idővel visszaforog a saját egyensúlyi állapotába, csak mi emberek nem leszünk rajta.

« Nemesnek lenni nem azt jelenti jobb vagy a többieknél, hanem felelős vagy értük. » /Egy rádióműsor riportalanya mondta./

Ha nem létezne tudatalatti, akkor a hiper­marketek polcvégein excel táblázatok len­nének a sok színes érzelmes dekoráció helyett.

Ezen a ponton, talán már tudod, hogy az álmok addig szépek amíg meg nem valósulnak.