!!!2024. február 21.

Poszttraumás stressz szindróma – PTSD

Welcome to the radio programme ‘In Spirit’ by Endre Kadarkai.
Today’s topic of discussion is trauma. Have you ever experienced any traumas in your life? It’s a reminder that traumas can have lasting effects on our lives. The narrator reflects on this question and concludes that, like everyone else, they have.
The narrator shares a personal story about an accident that occurred when they were two years old, involving their parents and a totaled car. The narrator’s mother notes that their hands have been shaking ever since.
The expert explains that one symptom of the condition is involuntary reliving of the experience.
When processing grief, even indirectly, I recall crying on the terrace of my former workplace after speaking with my family. Unfortunately, I cannot recall the cause or reason for my tears. At that moment, I realised that my grandmother, who had taken on the role of my mother, was in the advanced stages of dementia and would not recover. On November 1st, I visited her in the hospital alone. She asked me to get her drunk. By then, she was unable to move. Afterwards, I walked home feeling confused and unable to comprehend what had just happened. Maybe my subconscious was unwilling to accept what I had witnessed. The following day, my father, brother, and I visited my blind grandpa together. While I was focused on assisting him if needed, I didn’t even realize that my dad and brother had briefly left the room. I have a peculiar habit of always worrying about those who are left behind. I noticed that Mum had fallen asleep, but I didn’t think it was unusual since I’ve seen her sleep before. For instance, when I was a child, I used to watch television by crawling into bed with my parents. It became suspicious when Dad tried to wake me up but failed. I followed my brother out into the yard to inform him that Mama was asleep. He explained that he had rushed outside because he was unable to hold back his tears. He also mentioned that he had already contacted the doctor, who would arrive shortly to determine the time of death. It was hard to comprehend what was happening. A few minutes later, I returned to find Dad still trying to wake Mum. I placed my hand on his shoulder and suggested we step outside for some fresh air. Shortly after, a nurse arrived and placed a screen around the bed. Despite my repeated requests for Dad to take a break and get some air, I did not shed any tears that day, nor will I in the future. I believe we let him go on the terrace, where his marriage of forty-eight years came to an end.
In 2016, three years later, I experienced a traumatic event when I went home with my resignation papers. While sitting on the stairs, my partner read the papers and told me that he would rather move back in with his grandmother than pay for it. In a moment of impulse, I told him to leave, but immediately regretted it as I had been planning to ask him to marry me. It took me six months to finally ask him to leave. I remember walking alone in the city, trying to figure out what to say to him while battling with my feelings of love. Sometimes, my mind flashes back to a moment two months prior when I was sitting on my bed one Sunday morning after speaking to my father on the phone. My father only calls when there is a death in the family. Recalling the past can be tough, but we’ve all been there. On that occasion, my grandfather had fallen off a peach tree. The first thing that came to mind was that he did not suffer in his final moments. He was passionate about gardening and was able to continue doing what he loved until the very end. Unfortunately, six months later, we received the news that he had passed away in the hospital. After experiencing a fall, an ambulance was called because he was experiencing back pain and he managed to get into the ambulance despite limping. It was reported that the visually impaired grandfather fell off the hospital bed on Saturday night and was unable to locate the nurse call button. Reportedly, his fellow patients heard him moaning, but by the time the nurses arrived, he was unconscious. The image that comes to mind is of me sitting on the bed, looking down at myself after my partner told me he wouldn’t be accompanying me to the funeral in the country because he always falls ill at funerals. I simply asked him not to leave me alone, not to make me travel alone, and not to attend the service. It’s a distressing situation, and I can only imagine how scary it must have been for him. It’s a difficult time, and I really needed his support. I sit on the bed and wonder if he truly meant it!
Sometimes, when I turn off my phone, I remember the HTC phone I had that almost slipped out of my hand. I was so upset that my hand was shaking, and tears blurred the display. The police confiscated the phone as a crime scene.
Looking back on it now, the memory that remains is one of everything being grey. I removed the grey string from my sweater before being taken to a cell where I sat on a plastic couch and stared at the grey walls. As I was escorted to the bathroom, I cried.
Sometimes when I hold a knife, I get a feeling that I don’t care if I accidentally cut into my meat.
I had promised the evening guests that I would fry the liver. This was right after I was locked up in jail for three hours. I felt no pain whatsoever.

Sometimes memories come unexpectedly, but they rarely affect my mood for more than an hour.

Do you ever avoid things that remind you of past traumas, even those from ten years ago?
By the way, have you ever watched flower pots twirl in the dark? In just a few minutes, a tornado ripped the roof off our house. I remember feeling a bit overwhelmed as I looked out at the destruction on our street. I wonder if others see it the same way?

It’s funny how past experiences can affect us, isn’t it? They say that past traumas can hold us back from happiness and peace. But despite all that, I feel pretty content with my life right now.
I didn’t have any new girlfriends after the sake story. However, I did live with an ex-girlfriend from high school for six months. Unfortunately, there was no possibility of a successful courtship due to emotional distance.

The phrases ’emotionally frozen’ and ‘after the shock effect… a state of paralysis’ really made me reflect. I don’t deny stories, but rather, after a while, I accept and share them. For instance, when I walked home after being released from prison, with my shoelaces in my hands and the bow of my sweater, I felt a sense of emptiness. Maybe this is how a computer feels during a blue-screen freeze – a boring phase. Maybe this is how a computer feels during a blue-screen freeze – a boring phase. How can I regain my sense of security?
Maybe this is how a computer feels during a blue-screen freeze – a boring phase. When I feel empty but want to talk about it, I find it hard to put my thoughts into words.
How can I regain my sense of security? What symptoms could be related to post-traumatic stress?
How might these impact my unsuccessful romantic pursuits?
‘Behaviour therapy. Assisting you in getting back on that bus, that car.’ Someone could help me get back in sync with love. While I still maintain that my life is complete on my own, having a woman’s hand of confidence and security could break down these empty walls.

« Emotion journaling. » Again?! After the breakup story, I purchased a book called The Gratitude Diary, which I loved. However, I only managed to read a third of it before it lost its significance.

The book suggested that I
« make it like it never happened » or, at the very least, « relive and accept. » I found myself wondering about the positive transformations that could arise from a divorce or a prison visit. For example, if we get burned by a fire, it’s natural to feel hesitant around fire in the future. However, it’s important to remember that there are always opportunities for growth and learning, even in difficult situations. It’s okay to feel broken, but it’s also possible to rediscover ourselves and become stronger in the process. While it may be hard to feel grateful after experiencing incarceration or losing a loved one, it’s possible to find new meaning and purpose in life. It can be difficult to see the positive side of things, especially when we have experienced pain or loss.
Although you initially felt like running away in both situations, you knew you had to move on. After your release from prison, you relocated to Montenegro and discovered the beauty of life. Similarly, following your breakup, you moved to the suburbs and found that life is full of small pleasures.
‘Living is what you can make of it.’ You also managed to overcome the impossible by getting out of jail. It’s funny, but I’ve noticed that I feel much more at ease since the breakup. I just couldn’t handle it. The main reason for our split was that we argued a lot. He wanted me to improve my knowledge and financial situation, but his approach was too forceful and pushy. It can be tough to think about something every day. Even though he scolds me for wanting what’s best for me, he claims to offer supportive advice. Could you please summarize your advice in a neutral tone? Thanks to him, I can express myself better, especially with emphasis. Instead of getting upset, let’s try to see through the tsunami of anger and focus on the emotions behind it. Your work abroad, and therefore your entire current life, is owed to him. He often advised you to leave and work on a boat, which you did not want to do without him. After my most recent relationship ended, I remembered him mentioning the potential profitability of owning a boat.
However, I still wonder if things would have been different if I hadn’t faced financial ruin. Hey there! Have you noticed that many women nowadays are concerned about whether a man can financially support a family of three during childbirth? It’s a valid question, and I understand why it might be on your mind. This is something that many people worry about, but with the right planning and preparation, it’s definitely achievable. It’s important to be able to convincingly demonstrate this ability and provide for your family.

« Dans l’âme – L’émission de radio d’Endre Kadarkai.

Comment définissons-nous le traumatisme ? Y a-t-il eu des traumatismes dans ma vie ? En y réfléchissant, oui, comme pour tout le monde.

Je ne m’en souviens pas, mais à l’âge de deux ans, j’ai eu un accident avec mes parents. La voiture était complètement détruite. Selon ma mère, depuis ce jour, ma main tremble.

Les experts disent que l’un des symptômes est de revivre involontairement. J’en ai quelques-uns, comme tout le monde.

Si le processus de deuil, même en discussion légère, est mentionné, je me souviens être assis en pleurs sur la terrasse de mon travail à l’époque ; après avoir parlé à ma famille. Je ne me souviens même pas avec qui et de quoi il s’agissait. Tout ce que je sais, c’est qu’à ce moment-là, j’ai compris que ma grand-mère (qui était plus une mère pour moi que ma mère) était dans la phase finale de la démence et qu’elle ne sortirait plus de cet hôpital vivante. Le 1er novembre, je suis entré seul à l’hôpital. Elle m’a demandé de la faire boire. Elle ne pouvait plus bouger. En rentrant chez moi, je ne comprenais pas ce qui se passait. Apparemment, l’inconscient ne voulait pas accepter ce qu’il avait vu. Le lendemain, nous sommes allés la voir ensemble. Mon grand-père, mon père et moi. Je n’ai même pas remarqué à un certain moment où mon père et mon frère sortaient précipitamment de la pièce. Pour ma part, je me suis concentré sur l’aide à mon grand-père aveugle si nécessaire. (J’ai une « étrange » habitude de m’inquiéter toujours pour celui qui reste. ) Je vois ma grand-mère s’endormir. Je ne me rendais même pas compte de ce qui se passait. Donc, je n’ai pas trouvé étrange, je l’ai déjà vue dormir. Par exemple, quand j’étais enfant, j’avais l’habitude de regarder la télévision en me faufilant dans leur lit. C’est devenu suspect lorsque mon père a essayé de la réveiller, mais il n’a pas réussi. Je suis sorti dans la cour pour retrouver mon frère et lui dire que grand-mère dormait. Ils ont dit qu’ils étaient sortis parce qu’ils ne pouvaient pas retenir leurs larmes. Ils ont ajouté qu’ils avaient déjà informé le médecin qui arriverait bientôt pour constater la mort. Quoi ?! L’inconscient ne voulait pas comprendre ce qui se passait. Quelques minutes plus tard, je suis revenu, mon père essayait toujours de réveiller ma grand-mère. J’ai posé ma main sur son épaule. C’est alors que j’ai demandé de sortir un peu d’air quand une infirmière est arrivée avec un paravent autour du lit. Je pense que j’ai dit au moins dix fois à mon père que nous devrions sortir un peu d’air ce jour-là, et plus tard, je n’ai pas versé de larmes pour cela. Je pense que je l’ai laissé partir sur cette terrasse. Leur mariage a duré quarante-huit ans.

Trois ans plus tard, l’année 2016 a été traumatisante pour moi. La première expérience récurrente était lorsque je suis rentré à la maison avec les papiers de démission du travail. Je m’assieds sur les escaliers et ma partenaire lit les papiers, puis elle annonce que si elle doit payer à cause de cela, elle préfère retourner vivre chez sa grand-mère. Pris par l’émotion, j’ai répondu alors qu’elle devrait partir. Ensuite, j’ai souvent présenté des excuses, car j’ai immédiatement pensé à l’époque où je réfléchissais à la façon de lui demander en mariage. Moins de six mois plus tard, c’était à moi de lui demander de partir. C’était difficile. Le souvenir qui me revient parfois, c’est que je marchais seul dans la ville, en composant mentalement les mots que j’utiliserais pour la renvoyer, tout en me débattant avec moi-même parce que je l’aimais. Parfois, je me souviens d’un incident deux mois auparavant, quand je suis assis sur le lit un dimanche matin après avoir parlé à mon père au téléphone. Mon père n’appelle que

lorsqu’une personne décède. Le grand-père est tombé de l’arbre à pêches. La première chose qui m’est venue à l’esprit, c’est qu’il n’y a jamais eu de meilleure mort, car il aimait le jardin, et à la fin de sa vie, il faisait encore ce qu’il aimait. Six mois plus tard, nous avons appris une histoire de commode à l’hôpital. (Mon père n’est pas mort dans le jardin mais à l’hôpital. Après la chute, ils ont appelé une ambulance parce que son dos lui faisait mal, il est monté dans l’ambulance lui-même – boitant, il est vrai.) Paraît-il que mon grand-père aveugle est tombé de son lit d’hôpital un samedi soir et n’a pas trouvé l’appel de l’infirmière. Apparemment, les compagnons de chambre ont entendu ses gémissements, mais lorsque les infirmières sont arrivées, il était déjà inconscient. Donc, l’image qui me revient parfois, c’est que je suis assis sur le lit, regardant droit devant moi, après que ma partenaire a annoncé qu’elle ne viendrait pas à l’enterrement (dans ma ville natale) avec moi, car elle se sent mal aux funérailles. Tout ce que je lui ai demandé, c’est de ne pas me laisser seul, de ne pas avoir à voyager seul, de ne pas avoir à participer à la cérémonie. Je suis assis sur le lit et je me demande vraiment si elle a dit cela sérieusement !

Parfois, quand je ferme mon téléphone, je me souviens d’un HTC que j’avais, que j’ai éteint de manière à ce qu’il faillisse presque tomber de ma main : ma main tremblait beaucoup ; l’écran était illisible à cause de mes larmes. La police a confisqué le téléphone comme preuve criminelle.

Puis je saute de quelques années. L’image qui reste est que tout est gris. Je tire le cordon gris de mon pull avant d’être envoyé en cellule, où je regarde les murs gris sur un lit en plastique gris. Puis, alors que je m’échappe aux toilettes, je fonds en larmes.

Parfois, quand je tiens un couteau dans ma main, me revient une ambiance où je me moque de savoir si je me coupe la chair (accidentellement), j’ai promis aux invités de la soirée que je ferais cuire le foie. C’était juste après avoir été emprisonné pendant trois heures. Je n’ai ressenti aucune douleur.

Donc, parfois, des choses me reviennent complètement inattendues, mais je suppose que cela arrive à d’autres aussi. Aujourd’hui, ces éclairs de mémoire sont rarement suivis d’une détérioration de l’humeur de plus d’une heure.

Est-ce que j’évite quelque chose parce que cela me rappelle un traumatisme ? Une sorte de traumatisme (?) de quand j’avais environ dix ans est sombre, je regarde les pots de fleurs s’élever, tourbillonner dans l’air. En quelques minutes, une tornade a détruit le toit de notre maison. À l’époque, je ne réalisais pas à quel point il était grave de voir la rue en ruines.

Est-ce que je refoule quelque chose ?

« Un traumatisme antérieur peut empêcher de vivre le bonheur et l’harmonie. »

Cependant, il me semble que ma vie va bien maintenant. Un observateur extérieur dirait-il la même chose de moi ?

Curieusement, après l’histoire ci-dessus, je n’ai pas eu de nouvelle petite amie. Enfin, j’ai vécu avec une ex-petite amie de lycée pendant six mois. Avec elle, il n’y avait pas de question de savoir si la cour était réussie ou non.

« État gelé émotionnellement. » C’est intrigant…

« État de paralysie après un choc. » Je ne nie pas les histoires, au contraire, après un certain temps, je les assume et les raconte. Cependant, j’ai souvent ressenti une sorte de gel, comme un ordinateur gelé lors d’un crash de type écran bleu.

« Phase d’engourdissement. » Quand je me sens toujours vide mais que je veux vraiment en parler, seulement je ne peux pas encore le formuler.

« Restauration de l’expérience de sécurité. » Comment ? Quels sont les symptômes qui pourraient être liés à un état de stress post-traumatique ?

Quel impact ces tentatives infructueuses de courtiser ont-elles ?

« Thérapie comportementale. Aider à remonter à bord de ce bus, de cette voiture. » Quelqu’un pourrait m’aider à me remettre sur la longueur d’onde de l’amour. Je maintiens toujours que ma vie est complète même seul, mais une main féminine confiante et sécurisante pourrait égayer ces murs vides.

« Journalisation des émotions. » Encore ? Après l’histoire de la rupture, j’ai acheté un livre intitulé « Gratitude Journal ». Je l’ai adoré. Je suis allé jusqu’au tiers du livre. Ensuite, je n’ai tout simplement plus ressenti son importance.

« Agir comme si cela ne s’était jamais produit – cela n’arrive pas. »

« Revivre et accepter au plus petit niveau. »

« J’ai pu tirer quelque chose de tout cela. » Mais quoi ? Quelles sont les transformations positives d’une rupture ou d’une visite en prison ? Parce que évidemment, ce n’est pas un bénéfice positif si, par exemple, vous vous brûlez et que vous dites, tant mieux, je n’irai plus jamais près du feu. Je ne sais pas quoi faire de ça. Pourquoi devrais-je être reconnaissant après une incarcération ? Pourquoi devrais-je être reconnaissant après avoir perdu la femme que j’aimais ?

Suis-je devenu une meilleure personne?

Lélekben – Kadarkai Endre rádióműsora.

Mit hívunk traumának? Az én életemben voltak traumák? Így visszagondolva, igen, mint bárki másnak.

Nem emlékszem rá, de két évesen bal­esetet szenvedtünk a szüleimmel. A kocsi teljesen  összetört. Anyám szerint azóta remeg a kezem.

Azt mondja a szakértő, hogy az egyik tünet, hogy akaratán kívül újra és újra átéli. Ilyenből van egy pár – mint bárki másnál.

Ha a gyász feldolgozása, akárcsak érintőlegesen is szóba kerül, akkor beugrik, hogy az akkori munkahelyem teraszán sírok; miután beszéltem a családommal. Már nem is em­lékszem, hogy kivel és mit. Azt tudom, hogy akkor és ott esett le, hogy a nagymamám. (aki anyám helyett anyám volt) a demencia végső stádiumánál tart, és abból a kórházból már nem fog élve kijönni. November elsején egyedül bementem a korházba. Arra kért, hogy ittassam meg. Mozogni már nem tudott. Utána hazafelé sétáltam, és nem értettem mi történik. Valószínüleg a tudatalatti nem akarta elfogadni a látot­takat. Másnap bementünk hozzá közösen. Nagypapa, apám, és öccsémmel. Nekem fel sem tűnt, hogy apám és tesóm egy adott ponton kirohan a szobából. Jó magam arra koncentráltam, hogy a vak nagypapámat segítsen, ha szükséges. (Meg van egy « fura » szoká­som, hogy én mindig azért aggódom, aki hátramarad.) Látom, hogy a mama elaludt. Fel sem fogtam mi történik. Tehát nem tartottam különösnek, láttam már máskor is aludni. Például, kisgyerekként az volt a szokásom, hogy úgy nézem a televiziót, hogy bebújok közéjük az ágyba. Akkor lett gyanús, amikor a papa próbálta ébresztgetni, de nem sikerült neki. Ki is mentem az udvarra a tesóm után, hogy elmondjam, hogy a mama alszik. Ők mondták, hogy azért rohantak ki, mert nem bírják könnyek nélkül. Hozzátették, hogy már szóltak az orvosnak, aka hamarosan érkezik és megállapítja a halál beálltát. Hogy mit?!  A tudatalatti, nem akarta felfogni mi történik. Pár perc múlva visszamentem, a papa még mindig a mamát ébresztgette. Vállára tettem a kezem. Akkor kértem meg, hogy menjünk ki mi is a levegőre amikor jött a nővér és egy paravánt tolt az ágy köré. Szerintem tízszer is szóltam a papának, hogy menünk ki egy picit a levegőre. Azon a napon, és később sem ejtetem miatta könnyeket. Azt hiszem én ott a teraszon engedtem el. Negyvennyolc évig tartott a házassága.

Három évvel később a kétezertizenhatos egy traumati­kus év volt nekem. Az első visszatérő élmény, amikor hazamentem a munkahelyi felmondás papírjaival. Ülök a lépcsőn és a párom olvassa papírokat, majd közli, hogy ha neki emiatt fizetnie kell, akkor inkább visszaköltözik a nagymamájához. Indulatból rávágtam, hogy akkor menj. Aztán sűrűn bocsánatot kértem, mert azonnal eszembe jutott, akkoriban azon gondolkoztam hogyan kér­jem meg a kezét. Alig fél év múlva én kértem meg, hogy menjen el. Nehéz volt. Az emlék, ami néha beugrik, hogy sétálok egyedül a városban és miközben fogalmazom magamban, hogy milyen szavakkal fogom elküldeni, közben viaskodom magammal, hogy de hát én szeretem őt. Néha bevillan egy két hónappal korábbi eset, amikor egy vasárnap reggel ülök az ágyon, miután beszéltem apámmal telefon­on. Apám csak akkor hív, ha valaki meghal. A nagypapa leesett a barackfáról. Az első ami beugrott, hogy soha rosszabb halált, mert imádta kertet, élete végén is azt csinálta amit szeret. Fél évvel később értesültünk egy kórházi peltyáról. (A papa nem a kertben halt meg, hanem a korházban. Az esés után kihívták a mentőt, mert fájt a háta, a mentőbe még ön maga ült be.- igaz sántítva.) Állítólag a vak nagypapa, szombat éjjel leesett a kór­házi ágyról és nem találta meg a nővér hívót. Állítólag a beteg társai hallották a nyöszörgését, de mire megjelentek az ápolók, már eszméletlen volt. Szóval a kép, ami néha beugrik, hogy ülök az ágyon, és nézek magam elé, miután a párom közölte hogy nem jön el velem a temetésre (vidékre), mert ő a temetéseken mindig rosszul lesz. Én csak azt kértem tőle, hogy ne hagy­jon magamra, ne kelljen egyedül utaznom, nem kell a szertatáson részt venni. Ülök az ágyon és azon gondolkozom , hogy ő ezt most tényleg komolyan mondta?!

Néha, amikor kikapcsolom a telefonom beugrik, hogy volt egy HTC márkajú telefonon, amit úgy kapcsoltam ki, hogy hogy majdnem kiesett közben a kezemből: nagyon remegett a kezem; a kijelzőt meg nem tudtam elolvasni a könnyeimm miatt. A mobilt lefoglalta a rendőrség, mint bűnjelet.

Aztán ugrok pár évet. A kép, ami megmaradt, hogy minden szürke. A szürke pulóveremből húzom ki a szürke zsinórt, mielőtt beküldenek egy zárkába, ahol szürke műanyag heverőn bámulom a szürke falakat. Majd miközben kikéretőzöm mosdóba, elbőgöm magam.

Néha amikor kést fogok a kezembe, akkor beugrik egy hangulat, hogy nem

érdekel, hogy belevágtam a húsomba (véletlenül), megígértem az esti vendégeknek, hogy megsütöm a májat. Ez közvetlen azután volt, miután három órára börtönbe zártak. Semmilyen fájdalmat nem éreztem.

Szóval, néha teljesen váratlanul beugranak dolgok, de gondolom másoknak is. Ma már ritkán kíséri ezeket az emlék felvillanásokat egy óránál tovább tartó han­gulat romlás.

Van olyan, amikor valamit azért kerülök el, mert egy traumát juttat eszembe?

Még egy kb. tíz éves kori trauma (?) sötét van, nézem, ahogy a virág cserepek felemelkednek, forognak a levegőben. Pár perc alatt kapta szét egy tornádó a házunk tetejét. Akkoriban fel sem fogtam mennyire súlyos dolog romokban látni az utcát.

Vajon, elfojtok valamit?

« Megakadályozhatja egy korábbi trauma, hogy átéljék a boldogságot és a harmóniát. »

Mindazonáltal, nekem úgy tűnik, hogy most rendben van az életem. Vajon egy külső szem­lélő is ezt mondaná rólam?

Milyen érdekes, a fenti szakitos sztori után nem volt új barátnőm. Illetve, félévig együtt éltem egy középiskolás ex barátnőmmel. Nála, nem volt olyan kérdés, hogy sikeres lesz e az udvarlás.

« Érzelmileg befagyott állapot. » Ez elgondolkodtató…

« A sokk hatás után… a bénultság állapota… » Nem tagadni szoktam a történeteket, inkább, bizonyos idő után, felvállalni és mesélni. Viszont többször éreztem magam lefagyva, akár egy windows. Például, amikor a börtön után sétáltam haza, kezemben a cipőfűzőmmel és pulóverem masnijával, kissé üresnek éreztem mindent. Szerintem így érezheti magát egy számítógép egy kékhalál jellegű lefagyás pillanatában.

„Fásultabb szakasz. » Amikor még mindig üresnek érzem magam, de már nagyon akarok róla beszélni, csak még nem tudom megfogalmazni.

„A biztonság élmény vissza állítása. » Mégis, hogy? Melyek azok a tüneteim amik esetleg egy poszttraumás állapot­tal függhetnek össze?

Milyen hatása lehet ezeknek a sikertelen udvarlási próbálkozásaimra?

« Viselkedésterápia. Segíteni, hogy újra fel tudjon ülni arra a buszra, kocsira. » Valaki segíthetne, hogy újra fel tudjak ülni a szerelem hullám­hosszára. Azt a tételt továbbra is tartom, hogy az én életem egyedül is teljes, de azért, de egy bizalmat árasztó, biztonságot adó női kéz feldobhatná ezeket az üres falakat.

„Érzelem naplózás. » Megint?! A szakítás sztori után vettem egy Hálanapló című könyvet. Imádtam. Az egy harmadáig jutottam. Utána már valahogy nem éreztem fontosnak.

« Olyan legyen, mintha nem történt volna meg.- Ilyen nincs. »

« Legapróbb mértékig újra megélése és elfogadtatása. »

« Tudtam ebből egy csomó mindent hasznosítani. » Mégis mit?! Mik a pozitív transzformációi egy válásnak vagy egy börtön látogatásnak? Mert az nyilván, nem egy pozitív hozadék, hogy ha például megéget a tűz, akkor azt mondom, tök jó, többet nem megyek tűz közelébe. Nem tudok ezzel mit kezdeni. Miért legyek hálás egy bebörtönzés után. Miért legyek hálás az imádott nő elvesztetése után?

Jobb ember lettem? Inkább megtört ember lettem. Talán, annyi, hogy újra felfedeztem önmagam. Arra emlékszem,hogy az (fásultság utáni) első reakcióm a menekülés. Mindkét esetben tudtam, hogy költözni fogok. A börtön után Montenegróba mentem és rájöttem, hogy az élet szép. A szakítás után a külvárosba költöz­tem, ahol milliószor megállapítottam, hogy tele az élet apró szépséggel. 

« Anak a megélése, hogy mire képes. » Kijöttem a fogdából is, ide nekem a lehetetlent! És most ugrik be, hogy a szakítás óta sokkal higgadtabb vagyok. Ugyanis a konkrét válóok az volt, hogy túl sokat veszekedtünk. Minden esetben jót akart; azt, hogy fejlődjek, tudás anyagban és pénzben is. Viszont olyan erőszakosan és rámenőssen diktálta a követendő utat, ami nekem már sok volt. Nagyon nehéz volt minden nap átgondolni, hogy ma is csak amiatt szidalmaz, mert jót akar és ő így mutatja meg nekem, hogy mi az ő támogató tanácsa. Ma már simán visszakérdeznék, hogy foglald össze egy semleges hang­nemben, hogy mi lenne a tanácsod! Tehát neki köszönhetem, hogy leperegnek rólam mondatok -főképp azok hangsúlya. Értve ezalatt, hogy ahelyett, hogy felidege­síteném magam, megpróbálok keresztülnézni az indulat cunamin és csak azt figyelem, hogy milyen érzelmek áll­nak a háttérben. Neki köszönhetem a külföldi munkám, ezáltal az egész jelenlegi életem. Ugyanis az egyik visszatérő mantrája az volt, hogy hagyjam itt és menjek hajóra dolgozni. Én pedig nem akartam ő nélküle élni. Aztán amikor a következő, felújított kapcsolatom véget ért, akkor eszembe jutott, hogy monda, hogy a hajón sok pénzt lehet keresni.

Az viszont a mai napig is egy éles tüske, hogy, ha nem kerültem volna a magáncsőd közelébe, akkor is előjöttek volna a problémák? Manapság az (is) a félelmen, hogy minden nő első szűrője, hogy az adott férfi képes lesz e a gyermekágy ideje alatt plusz két em­bert eltartani? Vajon én tudom e ezt a képességem hitelesen prezentálni? Vajon tényleg el tudom tartani mindhármukat?