Isztambuli pecsétek és egy marék kék ég

Az előző részek tartalmából:

Két hete próbálom meghosszabbítani az egyiptomi tartózkodást. Kifizetett apartman márciusig, a hivatal meg minden nap új fejezetet kér a történethez: hol egy papír, hol egy pecsét, hol egy „még egy másolat”. Tegnap délután feladtam.

És most…

---

06:00 – Kalandra fel!

Úgy érzem magam, mint aki átugrik a szomszéd városba. Csak én a két pont között fogok aludni pár órát, valahol a felhők fölött, mint egy rosszul elhelyezett vessző. 

06:20 – Higgadtság

A többség noszogató szemrángásokat küld a beszállító lány felé.
Én ülök. Sorakozzanak be helyettem az izgatott kispajtások.

(Amúgy: a sor vége ugyanoda érkezik, mint az eleje. Csak egy másik átszelemültséggel.)

06:35 – Rutin

Utolsóként lépek fel. Így nagyobb eséllyel találok valamit, amit kényelmesnek hívnak.
Nini. Egy üres sor a pirkadat felöli oldalon. Ez már majdnem luxus.

06:45 – Magasan

Van egy lyuk a felhőben. A napkelte fentről világít bele, mintha valaki zseblámpával keresné a földet. 

09:10 – A török kávé felé

Nem is tudom, mit élvezek jobban: a felszállást, a leszállást, vagy azt a pillanatot, amikor rájövök, hogy megint egy reptéren élek. Ideiglenesen. Mint mindenhol.

09:25 – Tavaszi napfényben

Merhaba! Lütfen, one pretzel and one coffee, s’il vous plaît. Teşekkürler.
A pultos úgy néz rám, mintha az összeszedettségemet a poggyászkiadónál hagytam volna.

(Amúgy: jogos. Én is ott kerestem.)

09:30 – „Mesélj, mit találtál ki?”

Írok neki, hogy eszembe jutott a trükk, amit sok ázsiai utazó csinál: ha lejár a vízum, el onnan, aztán vissza, és friss pecsét.
Mintha a világ így működne: kilépsz, belépsz, és újrakezded.

09:35 – „Te a Vörös-tengernél vagy, nem Indonéziában!”

Azt válaszolom: Egyiptomban ez nem szokás, de tiltani sem tiltják.
És hogy igen, elsején megint kifizetem a belépést, aztán mosolygok, miközben a határőr a pecséteket számolja.
A pecsétek pedig engem.

09:36 – „A belépést?! Mert most hol vagy?”

Fél órája landoltam Isztambulban.

09:38 – „Legközelebb nyomkövetőt kapsz tőlem.”

Nem így terveztem, de megint a Boszporusz partján fogok szilveszterezni.
Isztambul olyan, mint egy visszatérő mellékszereplő, aki idővel főszerepet követel.

09:45 – „És ha a határőröd haragos paprikát reggelizik csütörtökön?”

Akkor visszafordítanak.
Két hónap szállás, egy repjegy, és egy marék kék ég potyog ki a zsebemből.

(Amúgy: a sivatagban nincs paprika. Csak száraz humor.)

10:10 – „Ha ez bejön, vegyél egy lottót!”

Ha beengednek, maradok februárig.
Aztán vagy újra nekifutok a hivatalnak, csak már ügyvéddel, vagy elengedem a februárt, mint rossz fogást.
A tervem olyan, mint a kinyomtatott beszállókártya: megnyugtató, hogy létezik.

11:30 – A drágán mért tenger alatti metró után

Kényelmesre veszem a tempót. Ha már nem tudom, honnan hová megyek, legalább ne érjek oda kapkodva.
Internet kell a térképhez. A köldökzsinór.

(Amúgy: a Boszporusz fölött a felhőkbe baklava és pisztácia kapaszkodik.) 

12:05 – A kompok kürtje körül

A bankok reklámtábláit követem. Nem nyugszom bele, hogy az összes ATM úgy néz rám, mint egy könnyű vacsorára.

12:20 – Sült gesztenye illat ölelésében

Végigtesztelem az automatákat. Találok egyet, ami “csak” kilenc százalékot kér.
Ez már majdnem barátság.

(Tény: hamarosan dollár bankjegyekre lesz szükségem. Az egyiptomi határnál a bankjegynek is van rangja.)

12:25 – Ügyes próbálkozás

Száz lírásokkal fizetek a pénzváltónál. Visszajár huszonöt dollár és húsz líra.
Számolok. Nem mozdulok. Túljátszom.
Egy perc után a pénztáros: „Bocsánat, a blokkot és a visszajárót elfelejtettem.”
Vajon hány kezdő turista hagyja ott a pénzét úgy, hogy közben még mosolyog is?

12:30 – “ciliviziációs” betegségek

A Macskafogó után szabadon: “ciliviziációs” betegség, amikor nem tudom elképzelni a túlélést kávé nélkül.
Van egy marék lírám, és van egy kedvenc helyem ebben a városban. 

(Amúgy: a banki díjakat mindenhol továbbpasszolják. Isztambulban is. Középkor, modern tarifával.)

12:45 – Köldökzsinór a civilizációhoz

Az Espressolab pont azt tudja, mint egy Starbucks. És ma pont erre van szükségem: kanapéra, tiszta mosdóra, wifire, töltőre.
A város zúg, a telefon is picit megnyugszik.

13:00 – A müezzin pontos időt kántál

Azt hiszem, itt az ideje kideríteni, hol is fogok aludni ma este.
És rákeresek a tavaly kihagyott Dolmabahçe palotára.

(Amúgy: a zabtejes cappuccinó ma már jobban esik, mint a hagyományos. Ez is civilizációs fejlődés, csak másik irányból.) 

13:10 – A macskakövön, a teaárus gőzében

Közeleg január elseje, és vele a határ, a kérdések, a pecsétek.
Papírok kellenek, megnyugtató válaszok, olyanok, amik már a mappában is hivatalosan néznek ki. Kell valami arról, hol fogok lakni, mit csinálok, meddig maradok.

(Amúgy: utálom, hogy ilyenkor az ember a saját életét is nyomtatványként kezeli.)

13:15 – A fűszer bazár rikkancsai mellett

Inkább trükközök. Foglalok február elsejére egy Hurghadából, Európába tartó repjegyet, meg egy addig tartó szobát valamelyik luxus szállodába.
Mindkettőt, úgy, hogy, holnap utánig ne kelljen fizetnem semmit.
Adnak hivatalos, nyomtatható visszaigazolásokat – amikkel a határőr megelégszik. 

14:00 – Van a tárcámban

Öt pénznem és három bankkártya három másik országból.
Ez a leltár most jobban leír, mint bármilyen bemutatkozás.

A kanna kávé kimosta belőlem az elmúlt napok aggodalmát. A sós szél maradt, meg pár lehetséges program, és egy útvonal a szállásomig.

Isztambul, 2025.12.30.

---

Isztambul: Stamps, Coffee & Temporary Worlds

I’ve spent two weeks trying to extend my stay in Egypt—apart‑ ment paid through March and daily hurdles at offices demanding more papers, more stamps, more copies. I gave up and now find myself in Istanbul, caught between stamps and sea breezes, chasing another temporary world.

---

Istanbul: Tampons, café et mondes temporaires

J’ai passé deux semaines à essayer de prolonger mon séjour en Égypte — appartement payé jusqu’en mars et chaque jour de nouveaux obstacles administratifs réclamant plus de papiers, plus de tampons, plus de copies. J’ai abandonné et maintenant je regarde le monde depuis Istanbul, entre tampons et brises marines, à la poursuite d’un autre monde temporaire.