Még nyújtom az időt
Az utolsó budapesti napom úgy indul, mint mindig: halogatással és kettős érzésekkel. Aztán jön egy telefonhívás, és hirtelen minden átíródik bennem. Onnantól a listák, a kávé és az apró túlélések visznek előre, miközben a világ egyszerre fáj és mégis ragyog.
Még nyújtom az időt.
Nincs kedvem elkezdeni: a mai az utolsó napom Budapesten.
Ez mindig egy kettős érzés, milliószor éltem már át. Mint például alig egy hónapja a munkahelyemen. Ilyenkor csupa boldog emlék jut eszembe a hellyel kapcsolatban, és emellett már fülig önt az izgalom a következő utazásommal kapcsolatban.
A reggeli még várhat egy órát. Hátha addig megáll az idő.
Aztán a sógornőm telefonhívása alatt tényleg megáll körülöttem a világ. A tesóm épp most taszigálja be apámat az orvosi ügyelet ajtaján.
Hát mit is mondhatnék?! Melyek is azok az érzelmek, amikről a neveltetésem során szó sem esett? Mi is az, amit van hangulatom most papírra vetni?
Jelen pillanatban mindkét szülőm haldoklik. Az egyik nem hajlandó elmenni az orvosig, a másik nem hajlandó beszélni róla.
Ennél többet nemhogy kimondani, még megfogalmazni sem tudok jelen pillanatban.
A mai feladatlistám elé beszúrok egy kétórás cappuccino-szünetet, hátha addig lesznek gondolataim. Közben sikerül felhívnom a tesóimat. A helyzet nem reménykeltő, de ma sem fog meghalni senki. Én nem akarom elképzelni, mi történt volna ma öcsém gyors helyzetfelismerő képessége nélkül! Sajnálom, hogy mindezt egyedül (nélkülem) kellett végigcsinálnia.
Most lehetőségem lenne lemondani az egyiptomi utat, és mellettük lenni. Azért érzek bűntudatot, mert ezt csak gyermeki kötelességből tenném. Ebben a déli órában mindkét szülőm kórházban van, orvosi felügyelet alatt. Nem tudok hozzátenni a történtekhez. Most már nem imára van szükség, csak reménykedésre.
Szóval kicsit úgy érzem magam, mint akinek „resetelték” az agyát. Belekapaszkodom a részletesen megírt feladatlistámba.
A korlátlan mobil-előfizetésemből feltöltőkártyás, alkalmi számot csinálok. Mert ami a magyar SIM-kártyámmal nyolcvan euróba kerül, az a francia számomnál hatvanöt havonta.
Van nálam egy kupac könyv, összesen 2800 oldalnyi olvasnivaló. Ezeket az antikvár könyveket az elmúlt hetekben vásároltam és digitalizáltam. Mert a PDF súlya a reptéri csomagfeladásnál nulla gramm, ennek a táskának meg legalább három kiló, azaz a szállítása többe kerül, mint amennyiért vettem őket. Pedig van köztük egy pontosan százéves könyvritkaság is. Meghasad a szívem, amikor átveszem a továbbértékesítési bizonylatot az antikváriusnál!
Most már csak ilyen apróságok vannak hátra, mint hogy hosszú sorban állás után amerikai dollárt szerezni, mert hogy Egyiptomban azt szeretik, nem a helyi pénznemet. Azért a francia bankkártyámhoz hozzárendelek egy újonnan létrehozott, egyiptomi font alapú bankszámlát.
Délután három.
Kihűlt az agyam, meg vagyok fázva.
Vivi este hatra jön.
Nem, nem akarok azon a párhuzamon elgondolkodni,
hogy apámat egy infarktus kellős közepén is úgy kell behajtogatni a kocsiba,
mert magától nem indul;
nekem meg fogalmam sincs arról, hogy hívják a háziorvosom.
Az biztos, hogy jelen pillanatban nem azt javasolná a doki, hogy Jókai csülkös bablevest ebédeljek kenyérrel, savanyú uborkával egy kis vendéglőben. Pedig jelen pillanatban ennél nagyobb boldogságot el sem tudok képzelni. És tényleg jobban érzem magam tőle. A megfázással meg majd holnap foglalkozom a Vörös-tenger 27 Celsius-fokos homokjában. Addig talán nem halok bele.
Közben még egyszer, utoljára idén, körbetelefonálok mindenkit. Hát legalább a nagymamám a szokásos formáját hozza: jókedéllyel zsörtölődik mindenen.
A forró grog kortyolgatása közben az „ennél nagyobb boldogság” fogalma átértékelődik. Ő is olyan megrázó híreket hoz, ami amúgy történelemlapokra kívánkozik. Mégis… én nem értem a világot! Nem kérdés, hogy együtt érzek vele; mindemellett a szeme csillogásától ma másképp ragyog a világ. A fene sem érti ezt az univerzumot. Miután megosztottuk egymással a váratlan tragédiáinkat, úgy búcsúzunk egymástól, hogy lelkünkbe napsugár költözött.
…
A mai nap utolsó programja egy irodalmi est. Olyan társaságban, ami inspiráló – többszörösen is. Olyasvalaki hívott, aki öt és fél éve már az első köszöntésével felvillanyozott. Sokféle témában lehetne őt példaképnek tekinteni, ma épp az „inspiráció”-nál szebb szó nem jut eszembe. Nem csoda, hogy a közösség, amelybe hozott – habár elsőre szokatlanul érzem magam – ráérzett, mi az a közeg, ahol hasonszőrűekkel ismerkedhetek.
Amikor kérdezi az esemény után, hogy hogyan érzem magam, nem tudok neki válaszolni. Egy ilyen nap után mit mondjak?
A napom lezárása kalandos. Ugyanis az Egyiptomba szánt cipőmben indultam el reggel, de estére utolért az eső. A hamburgeres mosdójában zoknit cserélek – semmire. Nincs értelme száraz zoknit húzni, ha a következő pocsolya után az is vizes lesz. Majd holnap a Vörös-tenger homokjában koncentrálok a gyógyulásra.
A hamburgeresről jut eszembe: az általam ismert világ legjobb hamburgereit Budapesten készítik! Például a franciák zseniálisak grillezésben, de a húspogácsákhoz, a fasírthoz nem értenek.
Az egyiptomiak pedig pont hogy a különféle darált húsok sütéséhez értenek nagyon, de nekik a hamburger többi részével gyűlik meg a bajuk.
Éppen éjfél, mire ki érek a reptérre: mezítláb, mokaszín cipőben, tavaszi kabátban, a tél harmadik napján.
Budapest, 2025. december 03. szerda.
Stretching Time
My last day in Budapest starts the way it always does: with delay and a split heart. Then a phone call stops the world, and suddenly I’m living minute to minute. From there, coffee, checklists, and small comforts carry me forward—through grief, and toward the next journey.
English body text
I’m stretching time.
I don’t feel like starting: today is my last day in Budapest.
It’s always a double feeling; I’ve lived it a thousand times. Like, for example, just a month ago at my workplace. At times like this, only happy memories of the place come to mind, and at the same time I’m buzzing with excitement about my next trip.
Breakfast can wait another hour. Maybe time will stop until then.
Then, during my sister-in-law’s phone call, the world truly stops around me. My brother is right now pushing my father through the door of the emergency clinic.
So what could I even say?! Which emotions are those that were never spoken of during my upbringing? What is it that I have the mood to put on paper right now?
At this moment, both of my parents are dying. One refuses to go to the doctor, the other refuses to talk about it.
I can’t do more than this right now—not to say it out loud, not even to shape it into words.
I insert a two-hour cappuccino break into today’s task list, hoping thoughts will arrive by then. Meanwhile, I manage to call my siblings. The situation isn’t encouraging, but no one will die today. I don’t want to imagine what would have happened without my little brother’s quick ability to read the situation! I’m sorry he had to get through all of this alone (without me).
Right now, I could cancel the trip to Egypt and be with them. I feel guilty because I would do it only out of a child’s sense of duty. By this midday hour, both of my parents are in the hospital, under medical supervision. I can’t add anything to what has happened. Now it’s no longer prayer that’s needed—only hope.
So I feel a bit like someone’s brain has been “reset.” I cling to my carefully written task list.
I turn my unlimited mobile plan into a prepaid, occasional number. Because what costs eighty euros with my Hungarian SIM card costs sixty-five a month with my French one.
I have a pile of books with me—2,800 pages of reading in total. I bought these second-hand books over the past weeks and digitized them. Because the weight of a PDF at airport baggage check-in is zero grams, while this bag is at least three kilos—meaning transporting it costs more than what I paid for the books. And among them there’s even a rare book that is exactly a hundred years old. My heart breaks when I take the resale receipt from the antiquarian!
Now only little things remain—like standing in a long line to get US dollars, because in Egypt they prefer that over the local currency. And I link a newly created, Egyptian-pound-based account to my French bank card.
Three in the afternoon. My brain has gone cold; I’m coming down with something. Vivi is coming at six. No, I don’t want to think about the parallel: that my father, in the middle of a heart attack, still has to be folded into the car because he won’t go on his own—while I don’t even know my GP’s name.
One thing is certain: at this moment, the doctor would not recommend that I eat Jókai-style bean soup with smoked pork knuckle for lunch—bread, pickles, in a small inn. And yet, right now I can’t imagine a greater happiness than that. And I truly do feel better because of it. I’ll deal with my cold tomorrow, in the Red Sea’s 27°C sand. Until then, maybe I won’t die from it.
Meanwhile, one last time this year, I call everyone around. At least my grandmother delivers her usual form: cheerfully grumbling about everything.
As I sip hot grog, the meaning of “there’s no greater happiness than this” gets rewritten. Vivi brings news so shaking it belongs in history books. And yet… I don’t understand the world! It’s not a question that I feel for her; and still, because of the sparkle in her eyes, the world shines differently today. Who understands this universe? After sharing our unexpected tragedies with each other, we say goodbye with sunlight moving into our souls.
I wonder what her husband would have said if I had actually kissed her.
The last program of my day is a literary evening—among people who are inspiring, in more ways than one. Someone invited me who, five and a half years ago, already electrified me with their very first greeting. I could look up to them in many areas; today, no word feels more fitting than “inspiration.” No wonder the community they brought me into—though at first I feel unusual there—has sensed what kind of space it is where I can meet kindred spirits.
When they ask after the event how I am, I can’t answer. After a day like this, what could I say?
My day ends with an adventure. I left in the shoes meant for Egypt, but by evening the rain caught up with me. In the burger place restroom I change my socks—for nothing. There’s no point putting on dry socks if the next puddle will soak them again. Tomorrow, in the Red Sea sand, I’ll focus on getting better.
Speaking of the burger place: the best burgers in the world I know are made in Budapest! The French, for example, are brilliant at grilling, but they don’t understand meat patties—minced meat, meatballs. Egyptians, on the other hand, are excellent at cooking all kinds of minced meats, but they struggle with the rest of what makes a hamburger a hamburger.
It’s midnight by the time I take a taxi to the airport: barefoot, in moccasin-colored shoes, in a spring coat—on the third day of winter.
Budapest, Wednesday, December 03, 2025.
Étendre le temps
Mon dernier jour à Budapest commence comme toujours : en traînant, le cœur partagé. Puis un appel fige le monde, et tout se réécrit à l’intérieur de moi. Ensuite, ce sont les listes, le café et les petites choses qui me tiennent debout—entre la peur, la tendresse, et l’élan du départ.
Texte français
Je fais durer le temps.
Je n’ai pas envie de commencer : aujourd’hui est mon dernier jour à Budapest.
C’est toujours une sensation double, je l’ai déjà vécue mille fois. Comme, par exemple, il y a à peine un mois sur mon lieu de travail. Dans ces moments-là, je ne pense qu’aux souvenirs heureux liés à l’endroit, et en même temps je déborde d’excitation pour mon prochain voyage.
Le petit-déjeuner peut attendre une heure. Peut-être que le temps s’arrêtera d’ici là.
Puis, pendant l’appel de ma belle-sœur, le monde s’arrête vraiment autour de moi. Mon frère est en train de pousser mon père jusqu’à la porte des urgences.
Alors que dire ?! Quelles sont ces émotions dont on n’a jamais parlé dans mon éducation ? Qu’est-ce que j’ai l’énergie d’écrire, là, maintenant ?
En ce moment, mes deux parents sont en train de mourir. L’un refuse d’aller chez le médecin, l’autre refuse d’en parler.
Je n’arrive pas à faire plus—ni à le dire, ni même à le formuler.
Je glisse une pause cappuccino de deux heures au début de ma liste de tâches, au cas où les pensées viendraient d’ici là. Entre-temps, j’arrive à appeler mes frères et sœurs. La situation n’est pas rassurante, mais personne ne mourra aujourd’hui. Je ne veux même pas imaginer ce qui se serait passé sans la rapidité de compréhension de mon petit frère ! Je suis désolée qu’il ait dû traverser tout ça seul (sans moi).
Là, j’aurais la possibilité d’annuler le voyage en Égypte et d’être à leurs côtés. Je culpabilise, parce que je le ferais uniquement par devoir d’enfant. À cette heure de midi, mes deux parents sont à l’hôpital, sous surveillance médicale. Je ne peux rien ajouter à ce qui s’est passé. Maintenant, ce n’est plus de prière dont on a besoin, seulement d’espérer.
Alors je me sens un peu comme si on m’avait « reset » le cerveau. Je m’accroche à ma liste de tâches, rédigée dans les détails.
Je transforme mon abonnement mobile illimité en numéro prépayé, occasionnel. Parce que ce qui me coûte quatre-vingts euros avec ma carte SIM hongroise ne me coûte que soixante-cinq par mois avec mon numéro français.
J’ai avec moi un tas de livres : 2 800 pages de lecture au total. J’ai acheté ces livres d’occasion ces dernières semaines et je les ai numérisés. Parce que le poids d’un PDF, au moment d’enregistrer un bagage à l’aéroport, c’est zéro gramme ; alors que ce sac pèse au moins trois kilos—et le transporter coûterait plus cher que le prix d’achat des livres. Et parmi eux, il y a même une rareté exactement centenaire. J’ai le cœur brisé quand je récupère le reçu de revente chez l’antiquaire !
Maintenant, il ne reste plus que de petites choses : faire la queue longtemps pour obtenir des dollars américains, parce qu’en Égypte ils aiment ça, pas la monnaie locale. Et j’associe à ma carte bancaire française un compte nouvellement créé, basé sur la livre égyptienne.
Trois heures de l’après-midi. Mon cerveau s’est refroidi ; je suis enrhumée. Vivi arrive à six heures. Non, je ne veux pas réfléchir à ce parallèle : mon père, au beau milieu d’un infarctus, doit quand même être plié dans la voiture parce qu’il ne part pas de lui-même ; et moi, je ne sais même pas comment s’appelle mon médecin traitant.
Une chose est sûre : en ce moment, le médecin ne me recommanderait pas de déjeuner d’une soupe de haricots au jarret façon Jókai, avec du pain et des cornichons, dans une petite auberge. Et pourtant, là, je n’arrive pas à imaginer plus grand bonheur. Et, vraiment, je me sens mieux grâce à ça. Je m’occuperai de mon rhume demain, dans le sable à 27 °C de la mer Rouge. D’ici là, je ne vais peut-être pas en mourir.
Entre-temps, une dernière fois cette année, je téléphone à tout le monde. Au moins, ma grand-mère est fidèle à elle-même : elle râle sur tout, avec bonne humeur.
En sirotant un grog brûlant, la notion de « plus grand bonheur » se réévalue. Vivi apporte des nouvelles si bouleversantes qu’elles mériteraient les pages d’un livre d’histoire. Et pourtant… je ne comprends pas le monde ! Il n’y a aucun doute que je compatis avec elle ; et malgré tout, à cause de l’éclat dans ses yeux, le monde brille autrement aujourd’hui. Qui comprend cet univers ? Après avoir partagé nos tragédies inattendues, nous nous quittons avec du soleil qui s’installe dans nos âmes.
Je me demande ce que son mari aurait dit si je l’avais vraiment embrassée.
Le dernier programme de ma journée est une soirée littéraire, dans une compagnie inspirante—à plusieurs titres. Quelqu’un m’a invitée, quelqu’un qui, il y a cinq ans et demi, m’a électrisée dès son tout premier salut. Je pourrais le prendre comme exemple sur bien des sujets ; aujourd’hui, aucun mot n’est plus beau que « inspiration ». Pas étonnant que la communauté dans laquelle il m’a amenée—même si, au début, je m’y sens étrangère—ait senti quel est cet espace où je peux rencontrer des gens de la même trempe.
Quand, après l’événement, il me demande comment je me sens, je n’arrive pas à répondre. Après une journée pareille, que dire ?
La fin de ma journée est aventureuse. Je suis partie le matin avec les chaussures prévues pour l’Égypte, mais le soir la pluie m’a rattrapée. Dans les toilettes du fast-food, je change de chaussettes—pour rien. Ça ne sert à rien d’enfiler des chaussettes sèches si, après la prochaine flaque, elles seront de nouveau trempées. Demain, dans le sable de la mer Rouge, je me concentrerai sur la guérison.
À propos du fast-food : les meilleurs hamburgers du monde que je connaisse se font à Budapest ! Les Français, par exemple, sont géniaux au gril, mais ils ne comprennent pas les steaks hachés, les galettes de viande. Les Égyptiens, au contraire, sont très forts pour cuire toutes sortes de viandes hachées, mais c’est le reste du hamburger qui leur pose problème.
Il est presque minuit quand je commande un taxi pour l’aéroport : pieds nus, chaussures couleur mocassin, manteau de printemps—le troisième jour de l’hiver.
Budapest, 2025. décembre 03. mercredi.
Ki csábít kit?
