A kék táska utolsó útja

Egy utolsó fürdés, egy egyeurós fagyi, egy vidéki repülőtér és egy kék táska, amely velem járta fél Európát. Indulás előtt néha nemcsak a szállást kell kitakarítani, hanem az embernek magában is helyet kell csinálnia. Ez a nap egy apró búcsú volt: a nyaralástól, a táskától, és talán egy kicsit attól az élettől is, amelyben még nem kellett sietni.

---

Reggel

Jó az, ha van célja a napnak. Az elmúlt hónapokban is volt, csak azok a célok nem mutattak túl egy nyaraláson. Most viszont közeledik ennek az egésznek a vége. Holnap Milánó, utána Marseille, szombatra pedig visszaérkezem Avignonba.

A szokásos három helyett most egy óra alatt végzek a reggelivel és a mosakodással. Ma még egy nagytakarításnak is bele kell férnie az időbe.

Napoztatom a lelkem

Ha egy euró a fagyi, akkor az naponta kétszer útba esik.

Amúgy ma reggelre és estére felhőket jósoltak, de én most úszom, háton fekve. Lubickolok; a forró homokban is, miközben a könyvemet olvasom. Fura történet volt. A közepén fel akartam adni: néhol káoszos volt, néhol mániákus, de a végére egész megszerettem. A főszereplőjét is.

Az elején azt hittem, romantikus lesz, de több lett annál.

A kék táska

Az imént olvasott könyv azért volt mániákus, mert a főszereplő megszállott módjára gyűjtötte a tárgyakat.

Egyesek szerint a tárgyaknak lelkük van. Szerintem inkább történetük van, és ezek a történetek kapcsolódnak a mi lelkünkhöz.

Ezt a kék táskát 2022 novemberében vettem Cipruson, egy híres márkákat forgalmazó boltban. Ez a kis, égszínű darab senkinek sem kellett. Le volt árazva tizenöt euróra, miközben fekete, fehér és bordó társait negyvenötért árulták.

Ezt a márkát azóta is csak ajánlani tudom. Még az eredeti árát is megérte volna. Addig nem ismertem ezt a gyártót, nekem először a letisztultsága tetszett meg, meg az, hogy még így is volt benne külön rekesz a számítógépemnek. Aztán kiderült, hogy nagyon kényelmes, jól pakolható, és sokkal többet tud, mint amit első ránézésre ígért.

Bejártuk ketten fél Európát. Volt, hogy csak ezt vittem magammal, de a leghasznosabb mégis a hétköznapokban volt, épp a sokoldalúsága miatt.

Két éve ki kellett cserélni a cipzárját. A szaki azt mondta, hogy a tizenkét eurós javítási költség már olyan sok, hogy jobban járok, ha veszek egy újat. Én azonban a gondoskodásban hiszek, nem az eldobásban.

Egyszer viszont az elengedés ideje is eljön.

Egészen extrém módon teszteltem a tartósságát.
Mára már két helyen lyukas, az anyaga is kezd elvásni. Hiába varratnám meg, fél év múlva megint vihetném kezelésre. Így aztán ezt a kis kék táskát otthagytam a szállásomon távozáskor. Hátha jó lesz még valakinek valamire. Ha pedig mégsem, akkor legalább nem nekem kell végignéznem, ahogy a szemét aljára süllyed.

A fekete színű utódja olyan bonyolult, hogy külön használati leírást adtak hozzá. Azt már a speciális túrafelszerelések között találtam.

Indulás

Egyetlen túratáskával indulok. A többit előre küldtem postán.

Úgy rohanok, mint aki az árnyéka elől menekül. Így terveztem: az úszást akartam nyújtani, nem a készülődés perceit.

A vonat nem sietett. A kalauz elszántan magyarázott a saját nyelvén, hogy vigyázzunk a reptéri megállónál, mert peron ott gyakorlatilag nincs.

Mielőtt azonban kényelmesen besétálnék a rét közepén lévő vasúti megállótól a reptérig, megállok még egyszer a városban, és eszem egy utolsó szendvicset a helyi sült húsból.

Ennyire falusias reptéren rég nem voltam. A paphoszi jut eszembe, az is ennyire egyszerű: egyetlen épület, minden egy légtérben. Annyi, hogy ott a transzferbusz az ajtó előtt tett le, itt meg fél órát sétáltam, majdnem úgy, mint Egyiptomban.

(Habár, Hurghadában, mire eljutottam a bejáratig, addigra kétszer ellenőrizték az útlevelem és a táskám, és tíz taxis biztosan leszólított.)

Itt most inkább kifelé menekülnék, nem befelé a reptérre.

Maradnék még, de az álmodozásért csak annak fizetnek, aki regényt tud írni belőle. Egy kis milánói átszállás után vissza kell térnem a normálisak világába.

Így hát mégiscsak belépek a várócsarnokba, amely olyan pici, hogy egyetlen képbe belefér az összes beszállókapu, a kávézók, a boltok, de még az átvizsgálás is.

Ó, istenem, olasz pletykálkodást hallok.

Annyira élvezem az olaszok dallamosságát, hogy abba a nőbe, aki így csacsog mellettem, ígérem, menten beleszeretek. Lesz erre még alkalom: délelőtt már a Brera-képtárban leszek.

Szevasztok, felhők!

Arra rohantok, ahonnan én jövök.

Valahol a felhők felett, 2026. április 29-én.