Sétáltam Milánóban – A Grand Centrale irány
Milánóban a Dóm tértől indulva minden irány egy új történetet nyit: templomok, divatmárkák, kávéillatú metróperonok és régi városkapuk követik egymást. Ezúttal a Milano Centrale felé vezet az út, egy kis luxuskirakattal, pisztáciás croissant-nal és irodalmi emlékekkel. A séta végén pedig, szinte észrevétlenül, újra visszatalálunk a Dómhoz.
Már sokadszorra volt szerencsém Milánóban sétálni. Most megmutatom néhány útvonalamat.
Ebben a városban is, csillagtúraszerűen, a város origójából, a híres Dóm térről fogok kiindulni különböző irányokba.
Körbejárom a Dóm teret. Érdekes, hogy ma sem tűnik fel, hogy most is zajlik a templom felújítása; az elkerített részt pont olyan mintára festették, mint a mögötte lévő falat. Egyszerű ötlet.
Amúgy a székesegyház jobb oldalán van egy múzeum, a Museo del Novecento. Aki szereti a XX. századi művészetet, az itt sok jó dolgot fog látni. Már maga a palota építészete is érdekes: kívülről hagyományos, belülről modern.
A következő beugró részben, a jobb sarokban bújik meg a székesegyház jegypénztára. Úgy tudom, lehet neten is jegyet venni. Javasolt; akkor legalább a jegypénztárhoz nem kell sorban állni.
A székesegyház belülről is látványos; nekem a kedvencem az oltár mögötti színes ablakok.
Amit a Dóm frontoldalán láttam:
Ugye a kereszténység egy békés vallás? Volt, aki ezt elhitte? Hát a Dóm homlokzatánál én sem. Látok egy férfit, aki egy emberfejet tart a magasba. Amúgy Dávid és Góliát harcát ábrázolja a dombormű.
Aki akar, felmehet a tetőre is. Nagy meglepetésre ne számítsunk: háztetőket fogunk látni. Én a magam részéről inkább elfagyizom ezt a pluszpénzt.
A székesegyház kijárata a bal sarokban van; pont jó, épp ezen a sétálóutcán akartam végigmenni. Ez a híres,
divatmárkák utcája.
Victoria’s Secret
Az gáz, ha férfi létemre figyelemmel kísérem a női fehérnemű-divatot? Ez az üzlet háromszintes. Velencében láttam két egyszintes butikot, meg valahol a franciáknál is láttam tőlük egy kisebb butikot. Mind nagyon elegáns, stílusos. Egy bugyi–melltartó szett száz eurótól indul. Amúgy mit csinálok itt? 🙂 Ha felmennék a felső két szintre, ott biztos meglenének a kiegészítők, táskák, parfümök, de lássuk be, ez nem az én világom.
Arra számítottam, hogy a luxusmárkák utcája is elegáns, extravagáns külsőt kapott, ehelyett, ha van olyan valaki, aki ezen márkák közül egyet sem ismer, az simán azt hiszi, egy szimpla nagyváros belső kerületében jár.
Yamamay
Ez olyan, mint a Calzedonia cégcsoport, csak sokkal vagányabb a divattervezőjük, ám árban ugyanannyi. Imádom hordani a termékeiket. Az Intimissimi már korábban előrukkolt az Uomo boltjával, ami nem külön márka, hanem a kínálat pasikra optimalizált változata. A Yamamay Man boltban az a cuki, hogy van külön apa-fia részleg is. Hát kérem, így kell fogyasztói társadalmat felnevelni.
Ma már a legtöbb világváros figyel arra, hogy az óvárosa fel legyen újítva, és forgalomcsillapított legyen. Ezek az utcák még így is szűkek, még ennek a kevés motorosnak, autónak sincs elég hely. Persze, aki csak egy picit is ismeri ezeket a brandeket, az rögtön felfigyel a kirakatrendezők szokásosnál stílusosabb munkájára.
Például a hatalmas vörös cipőre a Prada ablakában.
A székesegyház bal oldalán indultam egyenesen. Közben elhagytam a San Carlo-templomot, és belefutok a San Babila metró körüli térbe.
Ahol két euró volt az eszpresszó, ott azt a négy szem pici sütit nem kértem, kaptam. A franciák az ilyet café gourmand-nak hívják, és minimum hat eurót kérnek érte.
Balra fordulok, a
Corso Venezia sugárút
irányába, amerre a legtöbb autós is tart. Akár metróval is mehetnék, de én szeretem, ahogy séta közben magamba szívom a város hangulatát.
Egészen a Porta Veneziáig megyek.
Azaz a velencei kapuig. Konkrét kaput nem keresek, jártam már itt, tudom, hogy két azonos épületet találok, amelyek akár valami felnagyított portaépületként állnak a csomópontban.
Amúgy van itt természettudományi múzeum, és a környék kávézóit gyakran látogatják meleg párok is.
Én most a park felé megyek, tehát balra veszem az irányt. Már a parkot elhagyva is egy zöld területre érek.
A Porta Nuova hatalmas kereszteződésében, ha jobbra nézek, már látom a
Milano Centrale vasútállomás hatalmas épületét.
Aminek, a várócsarnokában vár rám az egyik legjobb pisztáciás croissant.
Nekem például a zseniális térelosztása mellett a többszintes mivolta miatt tetszik ez az állomásépület. Maga az üzletsorok építészete is izgalmas, de nekem a kedvencem a hangárszerű perontető zöld üvegezése.
Az embernek elveszik a térérzete egy ilyen félcső alatt.
Ma kivételesen nem akarok sehova sem továbbutazni, a kávém után visszafordulok arra, ahonnan jöttem.
Ahonnan jöttem, az a
Via Vittor Pisani sugárút.
Attól jobbra álldogál az a toronyház, amelyben Dino Buzzati író férfi főszereplője dolgozott, mint építész. A könyvben a pasas beleszeret egy örömlányba, a férfi karakter épp az íróval egyidős. Hányan és mire következtettek ebből az íróra nézve?
Ha a központi pályaudvartól majdhogynem teljesen egyenesen megyek, akkor majd le fogok érni a Piazza del Duomo hátsó sarkához.
Az első kis irányváltás a Via Turati villamos- és metrómegállóinál történik; itt kettéágazik az egyre szűkülő út. Ismertető jel, hogy itt van az egyik rádióállomás stúdiója. E mellett balra tartok; egészen a következő városkapuig,
az Archi di Porta Nuova boltíveiig.
Ez is egy régi városkapu volt; ma a villamosok is át-átmennek a régi falak alatt. Megyek utánuk.
A Montenapoleone metró melletti hotelépület keveseknek tűnik fel, nekem jelentős emlék. A Grand Milan Szálló pont olyan, amilyennek Orhan Pamuk leírja a romantikus könyvében.
Azonban az olvasási élmények itt nem fogynak el. A szállodával szemközti utcába kanyarodok, ahol a második bal utca a
Bagatti Valsecchi Múzeum.
Ez Pamuk kedvenc múzeuma. Erről a múzeumról az „intim” szó jut az eszembe, mert itt tényleg benne vagyunk egy család hétköznapjaiban.
Ezután visszatérek a villamos vonalához; ez el fog vinni egészen az operáig.
Ha már az irodalom témájánál vagyok, benézek egy piciny könyvesboltba. Látok itt egy cuki ötletet: az eladók a kedvenc könyveikre post-it cetliket ragasztottak, amelyeken egy mondatban leírják, miért ajánlják; alá is írják a cetlit.
A Milánói Scala
előadásairól mindenki hallott. Az első két alkalommal elmentem az épület mellett anélkül, hogy tudtam volna, mit rejtenek a falak. Kívülről „csak” egy nagyszerű neoklasszicista épület, abból meg van jó néhány a környéken.
A vele szemben lévő Leonardo da Vinci-szobor alatt is eddig már vagy tízszer mentem el. Most is csak akkor vettem észre, amikor beletolattam a körülötte lévő sövénybe, miközben a vele szemben lévő operaházat fotóztam. Hiába, én is csak egy birka turista vagyok, aki csak azt látja, ami szemmagasságban van. Ennek a szobornak meg csak a talapzata három méter magas.
Viszont ami innen eltéveszthetetlen, az a kiindulópont; innen már látszik a Dóm tér, ahonnan kiindultam.
Ez a milánói sétaútvonal azoknak való, akik nemcsak a klasszikus látnivalókat keresik, hanem a város hétköznapi ritmusát is szeretnék elkapni: kávéval, divatkirakatokkal, irodalmi emlékekkel, múzeumokkal és egy kis operaházi hangulattal.
