L’histoire de deux aimants de frigo

Van egy idegenvezető, akinek az egyik szlogenje: „Élményeket gyűjts, ne tárgyakat!”
Nagyon érdekes, hogy amikor személyesen találkoztam vele, ez a mondat nem hangzott el. Mégis, a prezentációi után bennem fogalmazódott meg, hogy inkább ilyen emlékeket kellene hazavinni, mintsem holmi nehezékeket a kofferben. (Később az interneten találkoztam ezzel a mondatával.)
Mindemellett biztos vagyok benne, hogy kapásból meg tudja mondani, melyik a legjobb kézműves, zöldséges, olívaolaj-, édesség- vagy szuvenír árus.

---

Akkor hogy is van ez?
Tárgyakat ajánlunk az élmények mellé? Egyébként megjegyezném, nem reklámozott semmit, csak elmondta, melyik árussal érdemes kereskedni.
Nem tartott filozófiai értekezést a tárgyak és az élmények gyűjtésének kapcsolatáról sem.

Nem tudom, hogy zsenialitásnak vagy példa mutatásnak nevezik-e, amikor a programjai alatt eszembe sem jut olyasmit hazavinni, amit egy jóérzésű, huszonkettedik századi múzeumi kurátor nem venne fel a gyűjteményébe. Az általa ajánlott kulcstartót a mai napig használom, az ott vásárolt konyharuha ma is hasznos, az édességekkel pedig jó pár ismerősömben ébresztettem nosztalgikus érzéseket, amik nyomán kölcsönös sztorizgatásokba kezdtünk.

Van hűtőmágnesem is, ami egy torinói éjszaka emléke.

Ennek külön története van:
kétezer-huszonkettő nyarán az Alpokban dolgoztam, pár kilométerre az olasz határtól. Egy szabad hétvégén kirándulni indultam egy bájos kisvárosba, Aostába.
Délután történt valami időjárási esemény a hegyekben (már nem is emlékszem, talán egy nagyobb vihar volt), ami éppen elég volt ahhoz, hogy a nemzetközi busztársaság útvonalat módosítson. Délután fél ötkor jött az e-mail, hogy visszatérítik a buszjegy árát, mert az öt órás járat kikerüli Aostát és a hegyeket.
Több járat aznap már nem indult az Alpok irányába, nekem pedig másnap reggel dolgoznom kellett.

Aosta egy kisváros, ahol a szállások nem olcsók az alacsony kínálat miatt. Mivel nem közlekedési csomópont, nincs alternatív járat a francia Alpok felé. A holnap reggeli busszal sem értem volna be a munkahelyemre időben.
Úgy voltam vele, hogy olyan kicsi az esélyem jó döntést hozni ezen a ponton, hogy akár pénzfeldobással is dönthettem volna.
Felszálltam az első vonatra. Észak felé aznap már semmi nem közlekedett, déli irányba viszont Torino – másfél órányira – volt a legközelebbi jelentősebb közlekedési csomópont. Nem volt tervem, csak néhány ötletem.

Tudni kell, hogy Olaszországban nem szabad készpénznek venni az online menetrendek információit. Amíg vonatoztam, olvastam egy aznap esti buszról, ami visszavitt volna a francia Alpokba. Láttam busz- és vonat járatokat is, amelyek nagy nyugati kerülőt tesznek, de legalább nem az Alpok hegyei között vánszorognak.
Volt egy másnap hajnali kettes busz, ami elvileg megérkezett volna a munkaidőm kezdetére, és egy reggel hét órakor induló járat, ami már Aosta felé tartott – csak éppen túl későn. 

Torino kétszázötven kilométerre volt a munka asztalomtól. 

Biztos, ami biztos, lefoglaltam egy szállást, mert ez nagyváros, és tíz eurós opciók is akadnak. Ez pozitívum volt, ahogyan az is, hogy az olasz tömegközlekedés nem annyira drága. (A franciák képesek 18 eurót elkérni egy egyórás útra, ezért jártam át az olasz oldalra kirándulni.)

Már este volt, amikor Torinóba érkeztem.

Néhány helyi információ begyűjtése után kiderült, hogy a hajnali kettes időpont lesz a nyerő, mert előbb nem indul járat a városom felé.
Vettem jegyet 20 euróért. A busz végig autópályán fog haladni, négy óra alatt Genfbe ér, onnan pedig további 50 perc egy másik busszal, és fél kilencre bent leszek a munkahelyemen.

Némi vacsora után összegeztem a helyzetemet:
Van mögöttem egy kellemes délelőtt, egy nagyszerű pizzázás egy kedves kisvárosban, egy pánikhangulatú délutánom, és egy hirtelen ötlet után egy ellenkező irányba tartó vonatom, mint ami épp szükséges. Lesz egy kérész léptékű éjszakám egy olyan városban, ahol még sosem jártam. Van előttem egy buszozás, ami borítékolhatóan két (olasz, tehát) őrült sofőrrel történik és ha mindenki tartja az időket, akkor már tényleg indokolttá válik a lottó vásárlásom.

Úgy döntöttem, élvezni fogom az életet, a holnap várhat holnapig. Ma ezt a várost felfedezem.

Torinó nagyon szép város.

A tizenkilencedik században valószínűleg nagy városrendezés történhetett. Voltak régi és modern épületek is, mégis klasszicista-romantikus hangulat lengte be a helyet. Minden szépen rendben tartott, látszik, hogy törődnek a város hosszú távú szépségével.

A belváros egyik végén a vasútállomás, a másikon pedig a szállásom. Egy órás a gyalogút, ezalatt megnézem az összes útba eső látványosságot.

Végtére is, mindegy mennyire lesz fáradt a másnap, sehogy sincs esély a kiadós alvásra. 

A holnapi műszak alatt pedig, hogy az ábrázatom, az egy napos vagy a három napos felmosórongy látványát tükrözi, igazából az ott már teljesen mindegy. 

Ilyenkor már minden zárva, viszont a levegő friss, ezért az a terv, hogy megnézek néhány jelentősebb épületet, közteret. 

Jó lenne ide vissza térni nappal is, felkészülten a históriákból, művészeti értékekből; akkor talán nem csak holdfényben kirajzolódó kupolák tetejét és a közöttük nyüzsgő utcákat fotóznám; 

és a nyüzsgő tereket; ez a város nagyon él, és a legtöbb élőlény egy irányba tart. 

Naná, hogy hagyom magam sodródni a tömeggel, ki tudja mi vár rám. 

Egy központi Jellegű tér kellős közepén találom magam, annyian vagyunk, hogy az a bizonyos gombostű nem fogna padlót.
Épp egy zenés produkció végére érkezem, gólyalábasok és óriásnak öltözött maskarások táncoltak. Egy gyors ‘guglizás’ után rájövök, hogy Szent Iván éjszakája van, napközben koncertek voltak, éjszaka pedig, errefelé nem a tűz ugrás a szokás, hanem a máglyarakás. 
Házikó méretűek a lángok; persze ezen a téren, amit ragyogó paloták fognak közre, nem érezni a méreteket. Mindenki tapsol, táncol, beszélget, mutogat. 

Jó a buli. 

Amikor már a szállásom felé tartok, egy éjjel-nappali bolt kirakatában láttok két hűtőmágnest. Az felső a nagytemplom kupoláját ábrázolja holdfényben, az alsón ez áll: Keep calm and follow me! Csak, nyugi és kövess!

Utóirat:
Már az elalvás pillanatában láttam, hogy egy órát késik a reggeli busz. Három óra alvás után hajnali háromkor érkeztem a buszállomásra, a sofőrök négy órakor. Mikor kérdőre vontuk őket, nyugodtan válaszoltak: „De hát megérkeztünk! Mi a gond? Biztonságosan el fogunk jutni A-ból B-be!” És látszott rajtuk, hogy tényleg nem értik, mi a megoldhatatlan probléma ebben a sztoriban.

Franciaország, 2023.11.23.