Bizonytalan jövő, makacs remény

A világban egyre több a bizonytalanság, ezért a tervezés is egyre nehezebb. A bizonytalan jövő mégsem csak félelmet jelent számomra, hanem makacs reményt is: összefogást, kitartást, és a szabadság továbbélő vágyát.

---

Az előző lapot azzal fejeztem be, hogy a harmadik világháború elkezdődött!

Vajon a nemzetek vezetői mikor vállalják ezt fel?

Már 2024-ben azt írtam fel magamnak, hogy ezek az agresszorok addig mennek, amíg el nem pusztítják egymást.

Hát hogy tervezzen így az ember?

Amikor azt kell észre venni, hogy a megosztottságra játszanak.

Igen, valóban napról napra nehezebb az apró, de ezernyi jóra koncentrálni; de továbbra sem vagyok hajlandó beleegyezni, hogy olyanok uralkodjanak felettem, akiknek erre nem adtam engedélyt!

Ebben a mondatban az a logika, hogy ha lekötik az emberek ingereit változatos negatív dolgokkal, akkor nem marad energiájuk figyelni szépre és a jóra.

Az eredmény?
Az utca embere az ébredéssel veszi fel a harci maszkot.

Hát hova rejtsem az elkeseredettségemet?

Amikor a megbízhatóság megkérdőjeleződik.
A világon mindenben. Minden gépben és emberben.

Konfliktus? Amikor a magyar elnök betámasztja – kiékeli Európát, az konfliktus.
Amikor valaki odamegy egy távoli helyre, és legyilkol – még negyvennyolc vezetőt is, akkor ez nem holmi konfliktus, ez háború mások javainak (olajának) megszerzése érdekében.

Amerika kb. száz éve ezt csinálja: a katonai rendszereit működtetni kell, különben az (állami adón vett gépeket előállító) gyárak leállnak.

Játszadozunk a szavakkal. Miért nem mondjuk ki a konkrétumokat?
Az amerikaiak odamentek valahova, ahol nem nekik volt dolguk, és lekevertek egy nagy sallert annak, aki most félelemből össze-vissza támad.

Az eredmény?
Mindenki lő mindenkire.

Kitől remélhetek még kézfogást?

Amúgy a « sok lúd disznót győz » közmondás trükkje az összefogás; egy kicsi és gyenge valóban nem tud neki menni egy erősnek, de a közepes országokból elég sok van ahhoz, hogy elállják a rosszak útját.
Ennyi elég is ahhoz, hogy ne tegyenek helyrehozhatatlan károkat.

Szeretném azt hinni, hogy még nincs késő az összefogáshoz.

Amikor a konokság, homlokomon csókolja az álmaimat.

Nem fogom feladni a vágyaimat, hogy helyfüggetlen életet, utazást, kalandokat akarok, de nem baj, ha ez később valósul meg; a lényeg, hogy törekedjem… Törekszem rá. Makacsul, továbbra is.

Minden más tervezetben túl sok a kérdőjel.

Be kell valljam, valójában mindig tervezek.
Annyi, hogy akkor élek, ha ezektől eltérhetek.
Szeretek improvizálni.

A konklúzióm nem röptet messzire, de stratégiát adhat a reménynek.

Egyre több minden sodor abba az irányba, hogy a biztos munkahelyre, az állandóságra, a tervezésre tegyem a hangsúlyt; úgy, hogy mindeközben napról napra egyre kevésbé van értelme a tervezésnek.

---

How can anyone plan in a world where uncertainty keeps growing by the day? This piece is about collapsing security, division, and the stubborn refusal to give up on freedom and desire. It is about holding on to dreams even when the world makes planning feel almost meaningless.