Szolnok
Két óra vonatút kelet felé, a Tisza partjára – és máris egy olyan városban találjuk magunkat, amely csendesen, minden különösebb hivalkodás nélkül szerethető. Szolnok nem harsány, nem akar többnek látszani, mint ami: egy békés alföldi város, ahol jólesik lelassulni. Néha éppen ez a legnagyobb vonzereje.
Azért éppen Szolnok, mert ez volt az első szerelvény, ami indult.
Két óra vonattal; keletre, a Tisza parton.
A várost már ezer éve is említik, de én csak most jövök először.
A huszadik századig szinte jelentéktelen volt, majd a szocreál építészet egyik mintatelepe lett. Aztán a huszonegyedik században szépen elkezdték élhetőbbé tenni.
Nekem persze a folyópart tetszett a legjobban. Szép az új gyaloghíd, amiről azt hittem, ívei pillangószárnyakat formáznak; valójában a tiszavirág volt a múzsa, ami – ha jól tudom – egy igencsak rövid életű rovar, kissé pillangóra hasonlító szárnyakkal.
Tetszenek a Városháza tér környéki emberléptékű szobrok. Ezen a téren van egyébként a múzeum is; ma épp zárva volt.
A város szélén lévő repülős bemutatóig most nem volt kedvem elsétálni; akkor sem, ha amúgy célközönség lennék. Pedig ez nem egy hatalmas város: egy óra séta a teljes átmérője.
Ebbe az átmérőbe meg egy zsinagóga is belefér, meg egy jó hírű színház, egy túl sok háborút megélt vár romjai, több templom, és annál is több érdekes köztéri alkotás.
Miért jönnék vissza?
A folyó békés ritmusa miatt – mármint ha épp nem árad.
Ez egy alföldi város, ahol semmi nem feltételezi a nagy zajt és a tömeget. Szóval, ha egy csendes folyóparti sétára vágyom, akkor biztosan ide jövök.
Ez egy kellemes város.
Hétfő, 2026. 02. 23.
Two hours by train to the east, on the banks of the Tisza, and you arrive in a city that is easy to like without trying too hard. Szolnok is not loud and does not want to impress at all costs; it simply offers peace, space, and a gentler pace. Sometimes that is exactly what makes a place memorable.
