Ezt a könyvet nem lehet csak úgy „elolvasni” – ebben lakni kell egy kicsit. Egy regény a kimondhatatlanról, a hiányról és a közeledés bátortalan formáiról. Lassú, csendes, mégis elementáris erejű szöveg.

---

Ezt még tavaly ősszel olvastam utoljára, de itt lenne az ideje újraolvasni.
A szerző egy dél-koreai írónő, Han Kang, aki 2024-ben irodalmi Nobel-díjat kapott. Nem véletlenül. Máshogy ír, mint mások. Például néha rímekben beszél. Szeret játszani a sortörésekkel, így képes újabb jelentésrétegeket bevinni a szövegbe, vagy kiemelni olyan szavakat, amelyek felolvasva hangsúlytalanok lennének.

Van a könyvben romantikus szál, de mégsem. Nem úgy, ahogy megszoktuk: nincsenek kimondva dolgok, nem csöpögős az írás. Mindezt mégis sikerül úgy leírnia, hogy másodjára is végig drukkoltam nekik. Ebből a helyzetből nem is lehet klasszikus udvarlást kihozni, hiszen a professzor szinte teljesen vak, de az iskolában ezt nem vallja be. A nő pedig megnémult, miután elvették tőle a fiát. Egymásra találnak az ógörög nyelvoktatás során, amikor a nő azzal szórakoztatja magát, hogy ógörög verset ír a leckefüzetébe.

Cselekmény
Van, de nem ez a lényeg. Sokkal inkább a belső monológokként is értelmezhető részek, amikor a férfi levelezik Németországban élő testvérével, ahonnan Szöulba költözött vissza. Megismerjük a gyermekkorát, a korábbi szerelmét, a látása fokozatos elvesztését, majd a döntését, hogy miért cseréli fel a sikeres tudósi pályát egy szöuli nyelviskolára.
Ide iratkozik be a nő is, aki reményt keres azáltal, hogy egy másik világot, egy másik kultúrát készül megismerni. Olvassuk a gondolatait: hogy nem ez volt az első alkalom, amikor egy erős érzelmi sokk hatására elnémult. Akkor a francia kultúra „rántotta ki” ebből az állapotból – ezután lett karrierje, férje, gyereke. Először a férjétől vált el, majd eltemette az anyját, végül a fiát az apának ítélték. Egészen mostanáig egyetlen hang sem jött ki a torkán. Mégis ő az, aki hazakíséri a tanárát, mert senki másnak nem tűnik fel, hogy időnként segítségre szorul.

Bonyodalom
Ha jól rémlik, a professzor elesik a lépcsőn, ezért szorul segítségre. Képzeljük el, amint a néma nő elviszi a vak férfit az orvosi ügyeletre, elmagyarázza, mi történt, majd hazakíséri egy olyan címre, ahol még sosem járt. Aztán a nő ott marad a férfi lakásán – eredetileg azért, hogy támogassa. De hogyan ölelje át a férfi a nőt, ha azt sem tudja, hol van, és a nő egyetlen hangot sem ad ki? Hogyan mondja el a nő, hogy vágyik a közeledésre, ha egyikük sem mer – vagy inkább nem tud – kezdeményezni?

Kedvenc idézetekből azért csak egyet fotóztam ki, mert olyan mohón olvastam a lapokat, hogy nem volt hangulatom arra az egyetlen másodpercre sem megállni, amíg aláhúzom a sorokat.

Ez sem könnyed olvasmány. Első alkalommal nem olvastam, hanem hallgattam a könyvet, méghozzá háromszoros idő alatt. Először azért tekertem vissza mindent, mert még egy egyszerű bringázás is elvonta a figyelmemet, később pedig azért pörgettem vissza részenként, mert lenyűgözött a mondatok zsenialitása.

Kedvenc jelenet
Azt hiszem, sokaknak ez a kedvence: a regény csúcspontja, amikor egy szobában vannak, de nem történik semmi. Ezalatt a „semmi” alatt szépen lassan átlépik a saját gátjaikat. Olimpián nem szurkoltam még ekkora izgalommal.

Kinek ajánlom?
Annak, aki élvezi, ha lassan olvas egy könyvet, mert minden oldalon el kell gondolkodnia valamin.

Hurghada, 2026.01.28

Idézetek a könyvből Görög leckék

malacfejű, ködkürt hangú Ran.
*****
Sétál, hogy ne kelljen élénk hajnali órákon makacsul felidéznie és összeillesztenie emlékeinek töredezett szilánkjait.
*****
Tűnékeny és gyönyörű világ, nem igaz?, mondja a férfi.
A tűnékeny és gyönyörű helyett Platón örök és gyönyörű világra vágyott.
—
Ok, de ha ami örök és nem tünékeny az már nem érdekes? Az állandóságban ritkán gyönyörködünk – sajnos.
*****
A tápcsatornához hasonlóan elnyújtott aluljáró végéhez érve a kijárat a sötét utcára öklendezi.
*****
Egy tucatnyi utas ül a homályban. Fáradtság, kudarc és idővel elkopott ellenségesség járja át a csöndet.
*****
egy busz vitte át az éjszakai utcák tömör fekete erdején.
*****
A fia hatéves volt.
Ráérős vasárnap reggel volt, és egy céltalan beszélgetést követően felvetette, hogy találjanak ki neveket maguknak. Mire hasonlítanak leginkább? A fiának tetszett az ötlet. A „Szikrázó erdő”-t választotta magának, majd utána a nőt is elnevezte. Határozottan, mint aki biztos benne, hogy tökéletesen illik rá a név.
Sűrűn hulló hóbánat.
Micsoda?
Ez a neved.
A nő elhallgatott, és a fia tiszta szemébe nézett.
*****
Az emlékszilánkok mozognak és formákat alkotnak. Nélkülözve bármilyen összefüggést, távlatot vagy jelentést. Szétszóródnak, majd hirtelen, ellentmondást nem tűrve újra összeállnak. Mint megannyi szárnyait egyszerre pihentető pillangó. Arcukat homályba rejtő, érzéketlen táncosok.
*****
Nem ítélkezik.
Nem áll elő érzelmekkel.
*****
Hószerű idő, töredezetté fagyott idő ereszkedik rá merev testére.
*****
Mégis miért nem pusztítják el az ezekkel párhuzamba állítható lelket az ostoba és rossz tulajdonságok?
*****
A kinti zajokat hallgatja, meg a hirtelen cezúrává váló csendeket.
*****
A férfi szünetei és a rovarok ciripelése finom szinkópává áll össze a nő fülében.
*****
Végül csend, és megtörtént.
—
Igen, a halál, csak egy pillanat. Egy egyszerű , könnyű pillanat.
*****
Mintha az idő csókolt volna meg.
****
A világban létező gonoszság ártatlan emberek szenvedését okozza.
Ha Isten jó, de képtelen tenni ez ellen, tehetetlen.
Ha Isten nem jó, pedig mindenható, és nem tesz ez ellen, akkor gonosz.
Ha Isten nem jó és nem mindenható, akkor nem nevezhetjük istennek.
Éppen ezért a jó és mindenható isten létezése lehetetlen téveszme.

---

This is not a book you simply read – it is one you inhabit. A quiet, restrained novel about loss, silence, and hesitant connection. Slow and subtle, yet emotionally overwhelming.

---

Ce n’est pas un livre que l’on lit simplement : c’est un livre dans lequel on habite. Un roman sur le silence, la perte et les formes hésitantes de la proximité. Lent, discret, mais d’une force émotionnelle saisissante.

---