Idézetek a könyvből: Az igazi

Van egy pont, mely után a magányt nem azért választod, mert egyedül akarsz maradni, hanem mert eleget tapasztaltál, eleget éltél, vagy talán mégsem; mert azt a letisztultságot, ami eztán jön, még sokáig akarod.

---

Márai Sándor - Az igazi című könyvéből hozok néhány idézetet.
Habár, ezekből a részletekből nem ez tűnik, maga a teljes regény, a szerelemről szól. 
Nem romantikusan; hitelesen. 
Később, még mesélek a könyvről is. 

„Csak ilyenkor érzem itt jól magam. Már csak az éjszakai emberek maradtak, látod. A magányosak és bölcsek, vagy reménytelenek és kétségbeesettek, kiknek minden mindegy, csak maradhassanak valahol, ahol lámpák égnek és idegenek ülnek a közelben, ahol magányosak maradhatnak, de úgy, hogy nem kell hazamenni… Nehéz dolog, hazamenni, bizonyos korban, bizonyos tapasztalatok után. Még a legjobb így, idegen emberek között, magányosan, kapcsolatok nélkül. Kert és barátok, mondta Epikureus; nincs más megoldás.”
„De kertből sem kell sok, elég néhány cserép virág egy kávéházi teraszon. S barátból elég egy-kettő.”

„Kezdtünk egyedül maradni. A világ hallása finnyás. Elég néhány jel, mozdulat, s az irigység, kíváncsiság és rosszindulat finom kémhálózata már gyanít valamit a világban.”

„Lázár azt mondta egyszer,” – mindezekről – „félig tréfásan, félig komolyan, hogy semmi nem igaz, csak a rágalom.”
„Amíg vágyaid vannak, kötelességeid is vannak.”

„Eljön egy nap, mikor a lélek egészen megtelik a magány vágyával. Mikor nem akarsz már egyebet, csak kidobálni lelkedből mindent, ami fölösleges, ami hazug, ami mellékes. Mikor az ember veszélyes és hosszú útra megy, nagyon gondosan kezd csomagolni.„

„A kínai remeték, hatvan felé, így hagyják el a családot. Kis batyut visznek csak magukkal. Mosolyogva mennek el egy hajnalban, szótlanul. Nem a változás felé mennek, hanem a hegyekbe, a halál és a magány felé. Ez az utolsó, emberi út. Ehhez jogod van. A poggyász, melyet ez útra magaddal viszel, könnyű lehet csak… fél kézzel viszed. Nincs benne semmi hiú, semmi fölösleges.”
„És ez a vágy nagyon erős a lélekben, bizonyos életkorban. Egyszerre hallod a magány zúgását, s ez a hang ismerős. Mint aki a tenger mellett született”
„s egy napon, álmában, megint hallja a tengert. Egyedül élni, cél nélkül. Megadni mindenkinek mindent, amihez joga van, s aztán elmenni. Megtisztítani lelked és várni.”

„Először nehéz a magány, mint egy ítélet.”
„S talán jó lenne mégis megosztani valakivel, talán enyhébb lenne ez a mély büntetés, ha megosztanád, akárkivel, méltatlan társakkal, idegen nőkkel. Vannak ilyen órák, a gyöngeség ideje ez. De elmúlik, mert a magány lassan átölel téged is, személy szerint, mint az élet titokzatos elemei, mint az idő, melyben minden történik.”

„Egyszerre megérted, hogy minden időrendben történt: először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a munka, s végül itt a magány. Már nem akarsz semmit, nem remélsz új nőt, aki megvigasztal, sem barátot, kinek bölcs beszéde megengeszteli lelkedet. Minden emberi beszéd hiú, a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, nem vársz a nőktől segítséget, a pénz, a hatalom, a siker gyanús árát és félelmes következményeit ismered, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is, mint az idő partjain… akkor jogod van elmenni. Mert ehhez jogod van.”

Ezt az oldalt sokszor olvastam el. Megérintett, akár egy aktuális dal.

„Minden embernek joga van egyedül, templomi csendben készülni fel a búcsúra és a halálra. Még egyszer kiüríteni lelkét, olyan üressé és áhítatossá varázsolni az emberi lelket, mint az idők kezdetén volt, a gyermekkorban.”

Jó, de én nem akarok meghalni, csak fel akarok készülni a halálra. Sőt!  Én készen állok a halálra . Nekem, szép életem volt, ami eztán jön, az legyen a ráadás. És remélem, még jó sok ráadás lesz.