Idézetek a könyvből: Az igazi

Van egy pont, mely után a magányt nem azért választod, mert egyedül akarsz maradni, hanem mert eleget tapasztaltál, eleget éltél, vagy talán mégsem; mert azt a letisztultságot, ami eztán jön, még sokáig akarod.

---

Márai Sándor - Az igazi című könyvéből hozok néhány idézetet.
Habár, ezekből a részletekből nem ez tűnik, maga a teljes regény, a szerelemről szól. 
Nem romantikusan; hitelesen. 
Később, még mesélek a könyvről is. 

« Csak ilyenkor érzem itt jól magam. Már csak az éjszakai emberek maradtak, látod. A magányosak és bölcsek, vagy reménytelenek és kétségbeesettek, kiknek minden mindegy, csak maradhassanak valahol, ahol lámpák égnek és idegenek ülnek a közelben, ahol magányosak maradhatnak, de úgy, hogy nem kell hazamenni… Nehéz dolog, hazamenni, bizonyos korban, bizonyos tapasztalatok után. Még a legjobb így, idegen emberek között, magányosan, kapcsolatok nélkül. Kert és barátok, mondta Epikureus; nincs más megoldás. »
« De kertből sem kell sok, elég néhány cserép virág egy kávéházi teraszon. S barátból elég egy-kettő. »

« Kezdtünk egyedül maradni. A világ hallása finnyás. Elég néhány jel, mozdulat, s az irigység, kíváncsiság és rosszindulat finom kémhálózata már gyanít valamit a világban. »

« Lázár azt mondta egyszer, » – mindezekről – « félig tréfásan, félig komolyan, hogy semmi nem igaz, csak a rágalom. »
« Amíg vágyaid vannak, kötelességeid is vannak. »

« Eljön egy nap, mikor a lélek egészen megtelik a magány vágyával. Mikor nem akarsz már egyebet, csak kidobálni lelkedből mindent, ami fölösleges, ami hazug, ami mellékes. Mikor az ember veszélyes és hosszú útra megy, nagyon gondosan kezd csomagolni.« 

« A kínai remeték, hatvan felé, így hagyják el a családot. Kis batyut visznek csak magukkal. Mosolyogva mennek el egy hajnalban, szótlanul. Nem a változás felé mennek, hanem a hegyekbe, a halál és a magány felé. Ez az utolsó, emberi út. Ehhez jogod van. A poggyász, melyet ez útra magaddal viszel, könnyű lehet csak… fél kézzel viszed. Nincs benne semmi hiú, semmi fölösleges. »
« És ez a vágy nagyon erős a lélekben, bizonyos életkorban. Egyszerre hallod a magány zúgását, s ez a hang ismerős. Mint aki a tenger mellett született »
« s egy napon, álmában, megint hallja a tengert. Egyedül élni, cél nélkül. Megadni mindenkinek mindent, amihez joga van, s aztán elmenni. Megtisztítani lelked és várni. »

« Először nehéz a magány, mint egy ítélet. »
« S talán jó lenne mégis megosztani valakivel, talán enyhébb lenne ez a mély büntetés, ha megosztanád, akárkivel, méltatlan társakkal, idegen nőkkel. Vannak ilyen órák, a gyöngeség ideje ez. De elmúlik, mert a magány lassan átölel téged is, személy szerint, mint az élet titokzatos elemei, mint az idő, melyben minden történik. »

« Egyszerre megérted, hogy minden időrendben történt: először volt a kíváncsiság, aztán a vágyakozás, aztán a munka, s végül itt a magány. Már nem akarsz semmit, nem remélsz új nőt, aki megvigasztal, sem barátot, kinek bölcs beszéde megengeszteli lelkedet. Minden emberi beszéd hiú, a legbölcsebb is. Minden emberi érzésben annyi az önzés, a tunya szándék, a finom zsarolás, a tehetetlen és reménytelen kötöttség! Mikor ezt tudod, mikor már igazán nem remélsz az emberektől semmit, nem vársz a nőktől segítséget, a pénz, a hatalom, a siker gyanús árát és félelmes következményeit ismered, mikor már nem akarsz egyebet az élettől, csak meghúzódni valahol egy vacokban, társ, segítség és kényelem nélkül, s hallgatni a csendet, mely lassan zúgni kezd a te lelkedben is, mint az idő partjain… akkor jogod van elmenni. Mert ehhez jogod van. »

Ezt az oldalt sokszor olvastam el. Megérintett, akár egy aktuális dal.

« Minden embernek joga van egyedül, templomi csendben készülni fel a búcsúra és a halálra. Még egyszer kiüríteni lelkét, olyan üressé és áhítatossá varázsolni az emberi lelket, mint az idők kezdetén volt, a gyermekkorban. »

Jó, de én nem akarok meghalni, csak fel akarok készülni a halálra. Sőt!  Én készen állok a halálra . Nekem, szép életem volt, ami eztán jön, az legyen a ráadás. És remélem, még jó sok ráadás lesz.