Jean Giono: Valaki a hegyekből

Van olyan könyv, amelynek nem a története marad meg leginkább az emberben, hanem a mondatai. Jean Giono regénye nálam ilyen: Provence, zene, szerelem és egy természet, amely szinte önálló szereplőként lélegzik a lapokon. Napokkal később is azon gondolkodom, újraolvassam-e a tájleírásait, vagy inkább azonnal nekikezdjek a következő Giono-regénynek.

---

Nem egy bántóan hosszú könyv, és ez előnyére válik.

Ez egy kedves történet, tele gyönyörű megfogalmazásokkal; régies, de ma is érvényes mondatokkal.
A könyvem végén 1968-as dátum szerepel, pedig olvasás közben legalább százévesnek tippeltem volna e sorokat. Az is tetszik, hogy mégsem elavult.

Szóval az én perverzióm a szépen megírt szöveg: az igényes, gyönyörű megfogalmazásoktól elalélok.

(Ezért sem zavar, ha előre tudom egy történet végét, mert engem az is érdekel, mennyire költői a megfogalmazás.)

Ebben a regényben pedig bőven leledzettek ilyen sorok.

Még így, napokkal később is azon gondolkodom, hogy ezeket a gyönyörű tájleírásokat olvassam-e újra, vagy az író következő regényének álljak neki.
Imádom, amikor kissé megszemélyesítik a természetet, végtére is ő is élőlény!
Utoljára ilyesmit Gerald Durrell könyveiben olvastam, aki már halála után, a Durrellék című sorozattal vált másodjára is világhírűvé; életében nagyszerű természettudósként tisztelték. Az ő lapjain is beszélt a fű és mesélt a vízpart.

A másik ok, amiért elfogult vagyok, hogy ez a regény Provence-ban játszódik. A történet Manosque környékén zajlik, és az ott szétterjeszkedő Durance folyó mentén folynak az események.
Mindenkinek látnia kellene, milyen gyönyörű az a táj, amelyet Giono annyira érzékletesen fest a regény lapjaira, hogy a képzelőerőnek már nem sok helyet hagy.

---

Albin, a főszereplő, egy napszámos, vagyis szezonális munkás egy gabonaföldön. Egy napon összetalálkozik Angèle-lel, aki egy környékbeli parasztgazda lánya.

Nem lenne miért megírni a könyvet, ha azonnal összejönnének. 🙂

Egy, mondhatni, kevésbé szimpatikus fickó gyorsabb a hódítás kérdésénben.

Azonban a lányt, nagyon visszafogottan fogalmazva, csalódások érik; szégyenben marad, akkora szégyenben, ami miatt a család úgy dönt, hogy a lányt rejtegetni kell.

Az egész történetet Amédée meséli el, aki egy idős napszámos ugyanazon a gabonaföldön, ahol Albin is dolgozik.

A sztorit az indítja be, hogy Amédée biztatja Albint: ne mondjon le álmai nőjéről. A nehézséget az jelenti, hogy a lányt, egyesek szerint, rejtegetni kell.

Visszafogottan fogalmazok, mert nem akarok lelőni minden poént. Annyit talán elmondhatok, hogy a megoldás kulcsa a fiú harmonikajátéka. Az író annyira gyönyörű képekben beszél a harmonikázásról, hogy ezzel felkeltette az eleddig nem létező érdeklődésemet.

A legelgondolkodtatóbb szereplő Saturnin, aki a lány családjánál dolgozik. Itt ne feledjük, hogy aki nevet, az nem biztos, hogy kinevet valamit; sok egyéb oka is lehet a nevetésének, mint mások kinevetése.

Én például szoktam kínomban is nevetni.
„Nevessünk, más már úgysem segít.”

---

Azért került fel az olvasmánylistámra, mert egy általam nagyra tartott krimiíró szerint ez egy top tízes romantikus könyv. És ezzel én is egyetértek.
Azt hiszem, több tízezer romantikus regényt biztos írtak már e világon, és ezek között ez egy top tízes.

Elsősorban azoknak ajánlom, akik nem csupán a történet miatt olvasnak egy könyvet, hanem a gyönyörű megfogalmazások miatt is.
Emellett zeneszeretőknek és természetkedvelőknek is érdekes lehet.

Milyen érzéseket hagy maga után
Most a szavak lehető legnemesebb értelmében mondom: semmi bonyolultat.
Ez egy száz évvel ezelőtt játszódó „szerelem első látásra” történet.

Ha valakivel meg akarnám szerettetni az olvasást, akkor épp ilyen könyveket adnék a kezébe.

Mi az, ami eszembe jut így egy nappal a könyv után?
Az élet mégis szép!

Fontvieille, 2026.07.31. péntek.

Some books stay with you not so much because of their story, but because of their sentences. Giono’s novel is one of those for me: Provence, music, love, and a natural world that almost breathes as a character in its own right. Even days later, I am still wondering whether I should reread those beautiful descriptions of the landscape or immediately start another Giono novel.