Katalónia szabadon
Egy spontán barcelonai kaland, ahol a reggeli tengerparti napfelkeltétől a zsúfolt piacok illatkeverékén át egy művészien formált kórházig vezet az út. Szó esik zsebtolvajok trükkjeiről, a vásárlás pszichológiájáról, és a flamenco lüktető világáról – egy őszinte, személyes élménybeszámoló arról, milyen érzés elveszni Barcelona utcáin, és közben rátalálni az élet apró csodáira.
Szombat, 2025. március 22.
Hogyan kerültem Barcelonába? Három hete találtam buszjegyeket alig húsz euróért. Például a viszonylag közeli Marseille-be egy óra az út vonattal, és tizenkilenc euró a jegy, ahova gyakran lemegyek egy-egy hétvégére. Sétálok, olvasok, élvezem a várost. A program erre a hétvégére is hasonló, annyi különbséggel, hogy ide öt óra a buszút.
A buszpályaudvarig való eljutás ezúttal kissé érdekesre sikeredett: késett a vonat, ezért lekéstem a Nîmes városából való indulást, még mielőtt megérkeztem volna. Szerencsére a vonat továbbment Montpellier-be; itt, a külvárosban volt a következő átszállási pont. A barcelonai éjszakai menet idejével már nem volt gond.
Időben érkezünk a Nord pályaudvarra. Annyira korán, hogy még csak most pirkad. Az előttem ülő lányt én ébresztem álmából egy szelíd bon dia-val. Amúgy én is átaludtam az utat.
Az esőt Perpignan környékén hagytuk le. Állítólag délutánra utolér bennünket. Bennem ragyog a reggeli napfény öröme.
És még szerencsém is van, mert a tenger is visszamosolyog rám. Habár még ezek a kis, egy méteres hullámok is félelmetesek, innen, a parti sétány korlátjáról nézve csak izgalmasabbá teszik a teret. Ezerszeresen ragyog rajta a reggeli ébredés fénye.
Elsőre az jutott eszembe, hogy milyen jó lenne, ha az ilyen napkeltés események megszokottá válnának. De hisz ez nekem már az! Ha akarom, minden hétvégén nézhetek tengeri napkeltét. Annyira jó, hogy az élet apró szépségei nem tudnak unalmassá válni!
Egy órán keresztül szelfizek pálmafákkal, napfénnyel, életérzéssel.
Viszont a kikötőhöz érve egy másik érzés kerít hatalmába: a szokásos reggeli nagy mosdó ma kimaradt, de időben vagyok, futni nem kell, csak keresni. Kicsit gyönyörködöm a házfalakban, a piacok reggeli kacajában. Kevés városban érzékelem ennyire, hogy művészlelkek formálták.
Na jó, fizetek érte, csak legyen rendes illemhely! Az elmúlt egy órában láttam milliónyi álmos arcot, kicsiny kávézókat, bohém tereket, piaci nyüzsgéseket – de nyitva lévő mosdót először csak most, amikor betérek egy csinos vasútállomásra. Itt ingyenes a mosdó, de látszik is rajta: az emberek leszarják, ami ingyen van, csak azt tartják fontosnak, amiért fizetni kell. Én a kulturáltság érdekében hajlandó vagyok fizetni – csak legyen már egy rendes illemhely!
És lett! Az imádott óváros egyik, környezetbe illeszkedő ajtaja egy Starbucks kávézóba nyílik. Öt euró egy csésze kávéért, de nekik legalább van rendes mosdóhelyiségük. Ha már ennyit fizetek, maradok, amíg feltölt a telefonom.
Mindig javasolt a helyi nyelven pár alap kifejezést megtanulni – már csak azért is, mert ez egy kedves gesztus. Az a meggyőződésem, hogy segítőkészebbek az emberek, ha én is kedves vagyok velük. Olyan ez, mintha magamnak gyártanám a protekciót. Na mármost, ha a katalóniai kávézó pultja mögött ázsiai diákok dolgoznak, akkor melyik a helyi nyelv, amit gesztusként értékelnek? Mert ha jól sejtem, a spanyol nekik is tanult nyelv. Talán a tudatalattim válaszolta meg a kérdést. Így hangzott a mondatom:
„Hola! S’il vous plaît… Hol is vagyok? Por favor, please, one café!”
Megvolt a kávé, mosdó, pihenés. Szép az élet. A cél: keresztül az óvároson a lehető leghosszabb úton, majd a végén a nagy piac illatkeverékében akarok picit elveszni.
Azért, a piac sikátorai között elég beteg gondolatom támad: annyiféle módszerünk van az alakformálásra, pedig én ezeknél a szép kövér sonkáknál nem tudok szexibb dolgot elképzelni ebben a pillanatban. Öt euró egy adag uzsonnáért – az nem kevés, de az élmény miatt megéri. Nekem ezek a spanyol sonkák jobban tetszenek, mint az olaszok; az aostai is nagyon finom, de ott mintha egy árnyalattal sósabb és szárazabb lenne, mint az itteni.
A kora délutáni program az, hogy megnézek egy egykori kórházat. Metrózni fogok odáig.
Ez egy Budapest méretű város, a metró térkép tizenegy vonalat tartalmaz. Az árnyalatnyi különbségek jól érzékeltetik egy másik hozzáállást. A metrókabinban a kijelzőn nem csupán az állomás neve szerepel, hanem az is, hogy amikor kilépek a kocsiból, akkor hova vezet a jobbra lévő kijárat, és melyik utcába érkezem a bal lépcső tetején.
Sajnos mindegyik kijárat felhős égboltra néz; megérkezett az az eső, amit tizenhat órával ezelőtt hagytunk le, ötszáz kilométerrel odébb.
Az egykori kórházról azt hittem, ezt is Gaudí tervezte, de nem. A stílus viszont teljesen ugyanaz. Rajongója vagyok ennek az építészeti korszaknak. A hatalmas területen ma kórházi múzeum és rendezvényhelyszínek működnek. Harminc éve még használták ezeket a kórtermeket.
A pénztáros lány hibátlan magyar kiejtéssel köszöni meg a vásárlást. Annyira tátva marad a szám, hogy még válaszolni is elfelejtek.
A Gaudí-féle stílus utáni rajongásomat az is jelzi, hogy három és fél órát voltam képes bolyongani a kórház épületei között.
Két saroknyira vagyok a Sagrada Família bazilikától. A sorban állást és a huszonhat eurós belépőt nem fogom ismét kifizetni, de azért megint körbejáróm. Egyes becslések szerint két éven belül teljesen elkészül – ezt én laikusként nem tartom valószínűnek, még sok részlet hiányzik a tervezett alkotásból. Valójában azért is lényegtelen a befejezés dátuma, mert mire elkészül, a legelső oszlopok már bőven százévesek lesznek. Épp azt figyelem, hogy van olyan torony, ami már most feketedik, míg a mellette lévőn élénk színűek a díszítések a világos köveken. Szóval, egy ekkora és ilyen bonyolult építménynél az építkezés folyamatos lesz – csak átnevezik karbantartásnak.
Barcelona nem olcsó a turisták számára, viszont egy jelentősebb ruhaipari bevásárlással majdnem annyit tudok spórolni, mint amennyi a buszjegy volt. A város főterén van egy hatszintes Primark áruház. Ma veszek új munkaruhákat. Sajnos a Primarkban lévő gyakori tumultus próbára teszi a türelmemet.
Ez a pénztári eset pedig igazi taplóság volt. A fazon szorosan mögöttem állt végig – miközben a sorra kerülésünkre vártunk –, majd amikor én következtem volna a pénztárnál, beelőzött. Ekkor én is odaléptem, letettem a ruháimat a pultra, odébb toltam a cipőjét, mélyen a szemébe néztem: „Pardon!” A pénztáros értetlenül néz rám, kérdi, együtt vásárolunk-e. Határozottan rávágom: „No!” Láttam, kezd leesni neki, mi történt a húsz perc sorban állás utolsó pillanatában. Ha bármit mondok a pénztárosnak – pl. hogy idáig mögöttem állt a sorban –, a tapló gyerek biztos, hogy hangosan rám cáfol. Nekem meg nem a balhé volt a célom, hanem az elsőbbségem megőrzése – és a fizetés. Mialatt a pénztáros hajtogatja el a papírtáskába a ruháimat, a tapló gyerek megint tolja a pult közepére a cipőjét. A pénztáros kérdőn néz: „Nem, nem lesz más, kártyával fizetek.”
Amúgy három póló, két galléros teniszpóló és két farmernadrág került összesen negyvenhat euróba – ez kb. tizenkilencezer forint.
A Desigual üzletébe most csak kíváncsiságból megyek be. Kínálatukban két véglet van számomra: vagy túl harsány valami, vagy annyira betalál egy minta, hogy nem mérlegelek a száz eurós árcédulánál. Köztes állapot ebben a boltban nincs.
Igazi lehúzás, amikor egy húsz eurós készpénzfelvételért is öt eurós jutalékot számolnak fel, de hát az Euronet pontosan tudja, hogy öt perc sétán belül nincs konkurenciája. Amúgy ebben a városban szinte minden bankautomata jutalékot szed (mint a legtöbb olyan városban, ami már-már skanzenként működik), de a tisztességesek megállnak egy-két százaléknál.
A Robadoors kocsmája – nevéhez illően nagy zsivány –, mert az amúgy nem túlárazott fehérbort ki lehet fizetni kártyával, de a nyolc eurós koncertbelépőt csak készpénzben – számla nélkül.
Hogy mégis miért vagyok itt visszatérő vendég, azt jellemezze néhány mondatfoszlány egy készülő következő írásból:
- Szenvedély kiveri a hőmérőt.
- Forr az izzadt levegő.
- Egy hullámon a terem.
- Az asszony egy szívszorító szerelmes dallamra kezd.
- A díva önkívületben pörgeti szoknyáját.
- A könny is dalba olvad.
- Izgágán előre-hátra dülöngél a lány a partnere mellett.
- Táncot jár a boldogság.
- A tánc sóhajokat szül.
Éjszaka is szerencsésen kellemes a levegő, ezért a lehető leghosszabb úton sétálok a szállásra. Közben az érzelemgazdag flamenco alatt elindult gondolatkavalkád nem csitul.
- Miért van az, hogy a jó nőknek már van nője?
- Találtam egy zongorát a tér sarkán. Ide van csavarozva, bárki játszhat rajta. Az is egy hozzáállás, amikor a szomszédok nem köpködnek, hanem kinyitják az ablakot, és hallgatják.
- Szóval, az van, hogy magyarul gondolkodom, de a fogalmak, tárgyak változó nyelveken jutnak eszembe.
- Jajj, ez nem szép látvány: összehányják ezt a szép várost! Már csak egy lépésre volt a kukától. Már értem, miért mossák fel minden éjjel a város utcáit locsolókocsikkal.
Kórházlátogatás Barcelonában
Ezeket is érdemes megnézni
Karneváli záróakkordok
Tengerparti nyugalom
