Kíváncsi vagy, milyen érzés egy múzeummá vált kórházban sétálni, ahol a freskók, boltívek és mozaikok között Gaudí szelleme is ott lebeg? Barcelonában jártam, a Sant Pau épületegyüttesében, ahol a vörös téglák, a színes üvegablakok, a pazar részletek és a mediterrán kert együttesen mesélnek a város múltjáról és a modernista művészet erejéről. Egy hely, ahol a történelem és a szépség egymásra talál.
2025. március 22., szombat
A Sant Pau kórházat 1930-ban adták át, majd 2009-ben az UNESCO helyszíneket kereső látogatóknak nyitották meg. Akkor kezdték meg az épület múzeummá és rendezvényhelyszínné alakítását. Jómagam Gaudí nyomait kerestem, és megtaláltam Domènech i Montaner munkásságát. Ezt az információt benéztem. Mindazonáltal, mivel az épületegyüttes nemcsak földrajzilag, de stílusban is elég közel áll a Sagrada Família bazilikához, nagyon jól éreztem magam ezen a délutánon is. Miközben az épületek, freskók, termek, kertek között bolyongtam, készítettem néhány széljegyzetet, ezeket osztom meg.
Annak ellenére, hogy rajongok eme építészeti stílus iránt, még mindig nem tudom pontosan és egyértelműen, minek nevezik. Pedig könnyű felismerni: Gaudira kell gondolni, vagy a két világháború közti időszakra.
Sok más mellett azt is kedvelem ezekben a művészekben, hogy minden, általuk ismert (korábbi) korszakból felhasználták azt, ami éppen tetszett nekik.
Annyi, hogy Gaudí kifejezetten üldözte az egyenes vonalakat. A kortársai, követői is szerették a természetet, a fényt, a játékosságot, a színeket, csak ők már gyakran használták a szimmetriát – csak nem feltétlenül vezérelvként.
Itt van például ez a főépület: több szimmetriatengelye is van, de ez sehol sem szembetűnő. Az épület mögött húzódik a belső udvar, aminek a két oldalán állnak a pavilonok. Ezek egy része már gyönyörűen helyre van állítva, és kórházmúzeumként működnek, egy részük iroda, a főépület pedig rendezvényhelyszínként is üzemel.
A pénztáros lány hibátlan magyar akcentussal köszöni meg a vásárlást. Tátva marad a szám, még válaszolni is elfelejtek – ezen is kedvesen mosolyog.
Jó ez a hologram-hatású projekció, melyet az alagsor falaira vetítenek. Ahogy sétálok, magam körül egy élő kórházi forgatagot látok.
Ez a kert, még a pinceablakból nézve is csodás, főleg ezekkel a kellemesen túldíszített, több szintes épületekkel. Vajon, milyen lesz kivülről látni a narncsfákat?
A boltíves plafonok és a csempével kirakott összes felület akár jellegzetes is lehet az Ibériai-félszigeten. Gondoljunk csak például Lisszabonra, ahol tipikus szuvenír a kék csempe.
Ebben az épületben a falakat, a hangulatot az eredeti rajzok alapján állították helyre; ezt a pavilont kiállítóhelyként használják, a kiállítási elemek is illeszkednek az átadás – két világháború közti – hangulatához.
Ez jó poén: egy ventilátornak látszó technológia segítségével, háromdimenziós formában megjelent a tervező az ajtóban, és bemutatta az épületet.
És ez egykor egy sima kórházi terem volt, ami világos volt, hatalmas és jól szellőzött.
Gyönyörű és változatos csempék, és még annál is érdekesebb kiállítási anyagok.
Maga a pavilon belmagassága két szintnek is beillik; a lényegét egy nagy csarnok adja. A végében vannak a szociális helyiségek, a lépcsőház (alatta is van egy csarnok, az alatt pedig egy alagútrendszer), az elejében pedig van egy kupola, aminek egy része recepciós helyiségként, nagyobb része orvosi szobaként funkcionált.
Kívülről (szerintem) vörös téglás az épület, ami gazdagon, de nem barokkosan díszített. Szeretem, ha egy épületnek saját személyisége van.
Azért itt nem lennék ablakos; használnak egyenes vonalakat is az üvegfelületekhez, de azokat inkább csak a könyöklő részekhez.
Van itt vagy tizenkét pavilon – plusz a központi épület és az udvar közepén álló (szerintem) orvosi részleg –, és két egyforma mintát, plasztikát, szobrot, festést még nem láttam.
Mégis, ha – gondolatban – kissé magasabbról nézem az egészet, akkor nem is kérdés: egységes stratégiát látok mindenhol.
Például láttam nyuszit a csempéken; vízköpő békát és gekkót is.
Ebben a pavilonban az eredeti bútorzat látható; a nagy teremben negyven kórházi ágy biztosan elfért.
Kár, hogy nem illik leszedni a narancsfa termését.
Persze, vannak olyan épületek, amiknek a felújításához még hozzá sem kezdtek. Okosak voltak, mert úgy tervezik a felújítást, hogy az illeszkedjen a bemutató útvonalához.
A séta legvégén lévő épület van a legromosabb (de nem veszélyes) állapotban; ezekben a pavilonokban már csak falra ragasztott fotókat láthatunk, amelyeken az egykori kórház utolsó évtizedét és a kiköltözés folyamatát mutatják be.
Én azt hittem, vége a látogatásnak, de most jön még csak a főépület.
Nagyszerű ez a lépcsőház: a vörös téglák bekúsznak a belső térbe.
Az egykori előcsarnok boltíveit márvánnyal, a közöttük lévő plafont rózsaszínes árnyalatú téglákkal rakták ki. Ilyet máshol nem látni.
Teljes kupolák, padlótól plafonig ablakok, aprólékosan megmunkált, színes ólomüveg ablakok.
Ötszögletű lépcsőház reneszánsz ihletésű díszítésekkel.
Két emelet magasságú nagy terem falait teljes magasságban freskók és domborművek díszítik.
Képes vagyok fél órán keresztül egy helyben ülni, és csodálni a falak gazdag (de nem giccses) díszítéseit.
A folyosó végén – az úgynevezett – két emeletes előadóterem, a tetején olyan kupolával, amit domborművekkel raktak ki; ez a barna és a kék árnyalataiban pompázik. Ilyet se láttam még.
Ezredszerre is a részletgazdagságra hívom fel a figyelmet: ha belenagyítok a képekbe, akkor újabb és újabb motívumokat fedezek fel.
Ez egy csoda, ez az épület! Sok mindent lehet rá mondani, de azt semmiképpen sem, hogy unalmas lenne.