Ki a vagányabb: a hullám vagy én?

A mistral szélről már többször leírtam, hogy gyorsabb, mint egy Balatonra tartó Trabant. A távolban, a Lyon környéki hegyi levegő igyekszik lejutni a Marseille öbölbe, mint ahogy én is. Egyszerre landolunk a tengerbe. Többnyire én voltam az erősebb. Csupán a kezemet karcolták fel a mészkövek.

Hajnali fél háromig szerkesztem a blogomat, egyszer talán utolérem magam. Ébresztőt nem állítok, a pihenés fontosabb, mint az élmények hajszolása. Délelőtti ébredés; a rollert, a St. Martin Crau állomáson hagyom.
Délután négykor farkaséhesen támadom be a Marseille pályaudvaron a hamburgerezőt. Mintha, csak emlékeznének rá, hogy szeretem az avokádót, beletették a zsemlékbe; az „ajándék” rácsos burgonya nagy ötlet. Metróval a Castellane térre; a Monoprix áruházban vadászom le a vacsorámat és a következő reggelimet: barack, víz, bagett, szalámi, sajt és sok olíva. A terv: ma este naplementében fürödni, holnap pedig a sziklákon kifeküdve könyvet olvasni. Mindenhez egy régbevált helyet választok, a Saména hegyet.
A télivel ellentétben, a nyári Mistral szél kellemes, de egy strandon olyan bátorságpróba, amit minden szerelmes barátnő megvétózna. Engem nincs, aki visszatartson. Nem vagyok jó geológiából és mint ilyen szemlélő, azt mondom, a tenger a mészkő sziklákat élesre köszörülte. Tehát, beugrani a habok közé nem nagy kihívás, hisz a parttól eltávolodva már csökken a hullámok ereje. A gondot a kijövetel jelenti. Ugyanis az egyik veszély, hogy a szél és hullám nekicsap a parti mészkő falaknak. Ettől nem félek, ugyanis becslésem szerint, ennek a szélnek, ebben a pillanatban nincs akkora ereje, hogy ha a falhoz sodor, ne tudnék megkapaszkodni. A gondot az jelenti, hogy az összes olyan pont, amiben meg lehet kapaszkodni, az éles, hegyes. (Talán ezt szokták kicsipkézett köveknek hívni.) Szélcsendben, ez sem gond, mert, ha az ember figyeli hova lép és mibe kapaszkodik, akkor játszi könnyedséggel lehet közlekedni. Két kicsipkézett kavics között. Azonban egy szeles időben nincs lehetőségem kontrollálni és megválasztani a lépéseimet. Talán, nem meglepő, ha azt mondom, hogy csak pasik vannak a vízben. Mindenkinek más a stratégiája, van aki a kifeszített kötelet szorongatja, van aki a szélcsendes másodperceket figyeli. Jó magam, erőteljesen elkezdek a parttól távolodva úszni és ezzel a kompenzálással egy helyben lebegve a szikla előtt, így ki tudom választani a megfelelő köveket.
Az a jó az ilyen őrült bátorságpróbákban, hogy utána a férfi mosolyog a bajsza alatt: most élek igazán. Mire megérkezik a naplemente, álmosra úszom magam. A fáradtság utolsó erejével kötöm ki a függőágyat két szikla közé és közben megjegyzem: ez a part naplemente után is festményre illően gyönyörű.
Marseille, 2024. augusztus 20. kedd.