Venice, 2024 január 05.

Bugyira ázva a vizek városában.   |    Soaked in the city of waters.   |   Trempé dans la ville des eaux.

Megpróbáltam tegnap este módosítani az indulási időpontot pár nappal későbbre, de ezt már nem engedte a busztársaság. Emiatt az adóhivatallal kapcsolatos ügyeimet kénytelen leszek az interneten elintézni. Nem jutott időm találkozni Krisztával, Zoltánnal, Norberttel, Zsófival, Anikóval, Vikivel. Nem volt időm Meglátogatni a kedvelt munkahelyemet a Zene Házát.

09:25 perckor indul a buszom. Azért kelek hét órakor és rohanok, mert indulás előtt még akarok enni egy igazi magyar sült kolbászt és hurkát, jó sok uborkával és csalamádéval.
A szlovén határig gyorsan haladunk a kényelmes busszal. Majd a határon leterelnek mindenkit az autópályáról. A rendőrök, csak az autó papírjait nézik meg. Ljubljana utáni ellenőrzésnél, már benéznek a csomagtartóba, beszélnek mindkét sofőrrel. A tenger parton érjük el az olasz határt. Épp a fülem előtt beszél a rendőr a sofőrrel:
” Budapestről jönnek?
Igen.
Magyar turistákat hoznak Olaszországba?
Nem, a mai napon a Flixbus partnerei vagyunk.
Flixbus? Akkor álljanak félre!”
És két olasz rendőr feljött a buszra is, a nem olasz, szlovén vagy magyar útleveleket hosszasan ellenőrzik.
19:50 helyett 21:15 órakor érkezünk Velencébe. Zuhog az eső, de ez nem tántorít el a szándékomtól. A következő három órát tölthetem a buszállomáson gubbasztva (ami valójában a Tronchetto parkolóház alsó szintje), vagy kihasználom a lehetőséget. Nem tudhatom mikor jutok el legközelebb Velence közelébe és különben is, nem az életemet kockáztatom, hanem egy kis megfázást. Tizennyolc fokot mutat a hőmérő. Amúgy is egy hete panaszkodom róla, hogy mennyire hiányzik ez a város. A fejembe húzom a kabátom kapucniját.
Piazzale Rome: A négy évvel ezelőtti szendvics árus ma is pont ugyanúgy néz ki, a paninik pont ugyanolyan rendben sorakoznak. A pultos srác, furán néz rám, amikor az igazi olasz eszpresszó illatától sóhajtozni kezdek. Istenemre, élvezem ezt az életet.
A félig üvegből készült híd nevét ma sem tudom. Ez köti össze a Piazzale Roma villamos végállomást a Ferrovia vasútállomással. Nekem ez a kedvencem, mert sikerül egy olyan elemet bevinni a városba, ami nem akar réginek látszani, mégis tökéletesen illik az összképbe.
Nem a legrövidebb úton megyek a Piazza San Marco felé, hanem a kedvenc esti útvonalamon, amit lehetne Velence bevásárló utcájának is nevezni. S mivel igény van rá, ez az utca éjszaka is nagyon jól meg van világítva. Így lehet nincs annyira autentikus hangulata, de biztonságosabb és látványosabb. Ezt az útvonalat úgy lehet elképzelni, mintha a Canal Grandéval haladnék párhuzamosan a bal parton.
Millió meg egy fotótéma. Mindent csak sietve fotózok, nem időzök, nem gyönyörködöm a végtelenségig – ahogy szoktam. Az elv az, hogy még ez a rohanós séta is több, mint, ami az elmúlt három évben megadatott.
Órákat tudnék mesélni, Melyik házba miért vagyok szerelmes; tudnám ecsetelni, miért más érzés, ha minden embernek stílusa van. Dicsérhetném, az eget, a vizet, a földet. (Jah a földet nem, Velencében az nincs, csak süllyedő cölöpök.), deh ezúttal maradjunk annyiban, hogy úgy érzem magam, mint a három éves Zsombor, akit leraktak a kedvenc játszóterére.
Vigyorgok. Már megint. A Szt. Márk téren éppen valami felújítás zajlik, nem gond, azért én körbe sétállom a teret, de az árkádok alatt. Ugyanis rá kell jönnöm, hogy az esőálló nagy kabátom az nem felhőszakadás álló. Úgy döntök, be megyek melegedni és nosztalgiázni a kedvenc báromba.
A Szt. Márk Katedrális háta mögött lévő Bra’s Bár két dologról nevezetes. A hölgyek borravaló helyett az autogrammal ellátott melltartójukat hagyják a plafonon tekergő szárítókötélen. A másik híresség a japán srác a pult mögött, aki zseniális koktélokat kever. A kétezer tizenkilences éveb is drágának számított kilenc és fél euró egy koktélért, ma tizennégy és fél eurót fizettem. Élmény + hangulat + minőségi kiszolgálás és italok = kitűnő ár – érték arány.
Amíg az italomat elkészíti a srác addig bevonulok a toalettre átöltözni. Csak a zoknim és az alsógatyám maradt száraz. Viszont, most megtérült az a fura szokás, hogy mindent fóliába csomagolok, ugyanis, habár a táskám belülről is nedves, minden értékem száraz maradt. A másik szerencse, hogy épp hozok magammal egy másik kabátot Magyarországról.
Amikor kijövök az épületből, már hétköznapi esővé szelídült a korábbi felhőszakadás.
Visszafelé Vaporettóval, az a vízi busszal megyek a parkolóházig. Azért, még most is mellbe vág a kilenc és fél eurós vonaljegy. Négy éve hét és fél euró volt. Azért, ez mégiscsak húzós ár egy tömegközlekedési eszközért Na jó, ez talán a leglátványosabb helyi járat, amin valaha is utaztam. A rendszer továbbra is amolyan olaszos. A menetrend az inkább csak egy iránymutatás.
A általam kinézett megállóról úgy dönt, úgy dönt a sofőr és a kalauz (vagyis a kapitány és matróz), hogy az ma nem létezik; nem is lassítanak. Egy hajón meg mégsem reklamálhatok, hogy jó, akkor tegyen ki itt az út szélén. Nyertem egy tizenöt perces sétát. Sebaj, az olaszokat így szeretjük.

Hey there! Take care!
I just wanted to let you know that I tried to reschedule my departure date to a later time, but unfortunately the bus company wasn’t able to accommodate my request. I hope you’re doing well. I just wanted to let you know that I tried to reschedule my departure date to a later time, but unfortunately the bus company wasn’t able to accommodate my request. No worries though, I’ll just handle my tax office matters online instead. It’s a shame I wasn’t able to meet up with Krista, Zoltan, Norbert, Zsófi, Aniko, and Viki, and I didn’t get to visit my favourite place of work, the House of Music.

Anyway, just wanted to give you a quick update that my bus is still scheduled to depart at 09:25. I wake up at seven and rush because I want to eat a delicious Hungarian fried sausage and sausage with lots of cucumber and nettle jam before departure.
The comfortable bus takes us quickly to the Slovenian border. At the border, everyone is asked to exit the motorway. The police only check the car’s papers. After passing the Ljubljana checkpoint, they inspect the boot and talk to both drivers. We arrived at the Italian border by the sea and were greeted by a friendly policeman who spoke to the driver right in front of me.
He kindly asked, ‘Are you coming from Budapest?’
The driver replied with a smile, ‘Yes.’
The policeman then asked, ‘Are you bringing Hungarian tourists to Italy?’
The driver replied, ‘No, today we are partners of Flixbus.’
The policeman then said, ‘Flixbus? Then step aside!’
Two Italian policemen then boarded the bus and checked the passports of non-Italians, Slovenians, or Hungarians with great care and attention.
We arrived in Venice at 21:15, which was 1 hour and 25 minutes later than expected. Despite the heavy rain, I was determined to continue with my plans. I had two options: spend the next three hours at the bus station located on the lower level of the Tronchetto car park or take my chances and explore the city. I made sure to dress appropriately to avoid catching a cold. I hope you’re doing well and staying dry! The thermometer reads eighteen degrees. I’ve been longing to visit this city for a week now. As I arrive at Piazzale Rome, I pull
the hood of my jacket over my head. The barista gives me a curious look as I sigh at the aroma of authentic Italian espresso. I’m truly relishing this experience.
However, I’m still unaware of the name of the half-glass bridge. The tram terminus at Piazzale Roma is connected to the train station at Ferrovia. This is my favourite route because it adds a modern touch to the city while still blending in with the overall aesthetic.
Although it may not be the shortest route to Piazza San Marco, it is my preferred evening route, which some may refer to as Venice’s shopping street. This street is really popular and well-lit at night, which makes it safer, but it might not be as authentic. It runs parallel to the Canal Grande on the left bank.
The ‘Million and One’ photo theme captures my hurried approach to photography. Rather than taking my time and admiring my subjects, I snap photos quickly. Despite this, even a hurried walk yields more than I’ve experienced in the last three years.
Each house I photograph has its own unique charm, and I could spend hours describing why I love each one and how each person’s style influences the feel of the space. I can’t help but feel like a three-year-old Zsombor who has been dropped off at his favourite playground, but I can’t help but grin.
Even though there is some renovation going on in St Mark’s Square, I decide to walk around the square anyway, under the arcades. Unfortunately, I soon realize that my rainproof jacket is not actually rainproof. I decided to go inside Bra’s Bar, located behind St Mark’s
Cathedral, for warmth and nostalgia. The bar is famous for two things: the ladies leave their autographed bras on the drying line that rolls across the ceiling instead of tipping, and the Japanese bartender who mixes ingenious cocktails. However, I noticed that the cocktails are now more expensive than they were in 2019, costing fourteen and a half euros instead of nine and a half euros. The combination of experience, atmosphere, quality service, and drinks results in excellent value for money.
While the bartender prepares my drink, I go to the toilet to change. Only my socks and underwear remain dry. Fortunately, I wrapped everything in foil, so even though my bag is wet inside, all my valuables are still dry. Additionally, I am bringing another jacket with me from Hungary.
After leaving the building, the heavy downpour had eased to a light rain. Although I was surprised by the high price of the nine-and-a-half-euro ticket, I must admit that it is a reasonable fee for public transportation.
I decided to take the water bus back to the car park. Although I was surprised by the high price of the nine-and-a-half-euro ticket, I must admit that it is a reasonable fee for public transportation. Moreover, it is undoubtedly the most impressive local train I have ever taken. The system still retains its Italian charm, and the timetable serves more as a suggestion.
The driver and conductor skipped the bus stop I was waiting at without any indication, which meant I had to walk for fifteen minutes. 🙂 The driver and conductor skipped the bus stop I was waiting at without any indication, which meant I had to walk for fifteen minutes. But hey, that’s just how things are in Italy!

Venice, le 5 janvier 2024.
Hier soir, j’ai essayé de modifier l’heure de départ pour quelques jours plus tard, mais la compagnie de bus ne l’a pas permis. À cause de cela, je devrai régler mes affaires liées au bureau des impôts en ligne. Je n’ai pas eu le temps de rencontrer Kriszta, Zoltán, Norbert, Zsófi, Anikó, Viki. Je n’ai pas eu le temps de visiter mon lieu de travail préféré, le Zene Háza.

Mon bus part à 09:25. C’est pourquoi je me lève à sept heures du matin et je me dépêche, car avant le départ, je veux manger une vraie saucisse hongroise et du boudin, avec beaucoup de cornichons et de salade. Nous progressons rapidement avec le bus confortable jusqu’à la frontière slovène. Puis, à la frontière, ils nous font sortir de l’autoroute. Les policiers ne vérifient que les papiers de la voiture. Lors du contrôle après Ljubljana, ils regardent déjà dans le coffre, parlent aux deux chauffeurs. Arrivés à la frontière italienne, sur le bord de la mer, un policier parle au chauffeur devant moi :
„Vous venez de Budapest ?
Oui.
Vous amenez des touristes hongrois en Italie ?
Non, aujourd’hui nous sommes partenaires de Flixbus.
Flixbus ? Alors, garez-vous sur le côté !”
Et deux policiers italiens montent dans le bus, vérifiant longuement les passeports non italiens, slovènes ou hongrois.

Nous arrivons à Venise à 21h15 au lieu de 19h50 sous une pluie battante, mais cela ne m’empêche pas de réaliser mes projets. Je peux passer les trois prochaines heures assis à la gare routière (qui est en réalité le niveau inférieur du parking Tronchetto) ou profiter de l’occasion. Je ne sais pas quand je serai près de Venise la prochaine fois, et de toute façon, je ne risque pas ma vie, juste un petit rhume. Le thermomètre affiche dix-huit degrés. D’ailleurs, cela fait une semaine que je me plains de la façon dont cette ville me manque. Je tire la capuche de mon manteau sur ma tête.
Piazzale Rome : Le vendeur de sandwichs d’il y a quatre ans semble toujours être le même, les paninis sont toujours rangés de la même manière. Le gars derrière le comptoir me regarde étrangement quand je commence à soupirer à l’odeur du vrai expresso italien. Mon Dieu, j’apprécie cette vie.
Je ne vais pas directement vers la Piazza San Marco, mais je prends mon itinéraire nocturne préféré, que l’on pourrait appeler la rue commerçante de Venise. Et comme il y a de la demande, cette rue est également très bien éclairée la nuit. Donc, cela peut ne pas avoir une atmosphère aussi authentique, mais c’est plus sûr et plus spectaculaire. Vous pourriez imaginer cet itinéraire comme si je marchais parallèlement au Grand Canal du côté gauche.
Un million de sujets de photos. Je prends tout en hâte, je ne m’arrête pas, je ne me délecte pas à l’infini, comme d’habitude. Le principe est que même cette marche précipitée est plus que ce qui m’a été donné au cours des trois dernières années.
Je pourrais raconter des heures, dans quelle maison je suis amoureux et expliquer pourquoi c’est une sensation différente lorsque chaque personne a son propre style. Je pourrais louer le ciel, l’eau, la terre (oh non, à Venise, il n’y a pas de terre, seulement des pieux enfoncés), mais cette fois, disons simplement que je me sens comme Zsombor, un enfant de trois ans qu’ils ont mis dans son aire de jeux préférée.
Je souris. Encore une fois. Sur la Piazza San Marco, il y a des travaux de rénovation en cours, ce n’est pas grave, je fais le tour de la place, mais sous les arcades. Car je dois comprendre que mon grand manteau n’est pas imperméable. Je décide donc d’entrer pour me réchauffer et revivre les souvenirs dans mon bar préféré.
Le Bar Bra derrière la cathédrale Saint-Marc est célèbre pour deux choses. Les dames laissent leur soutien-gorge autographié au lieu d’un pourboire, accroché à une corde à linge au plafond. L’autre célébrité est le gars japonais derrière le bar qui prépare des cocktails géniaux. L’année 2019 a été jugée chère avec neuf euros et demi pour un cocktail, aujourd’hui j’ai payé quatorze euros et demi. Expérience + ambiance + service et boissons de qualité = excellente valeur pour l’argent.
Pendant que le gars prépare ma boisson, je me glisse aux toilettes pour me changer. Seules mes chaussettes et ma culotte sont restées sèches. Cependant, cette étrange habitude de tout emballer dans du film plastique a maintenant porté ses fruits, car bien que l’intérieur de mon sac soit mouillé, tous mes objets de valeur sont restés secs. L’autre chance est que j’apporte un autre manteau de Hongrie. Quand je sors du bâtiment, l’orage d’avant est devenu une pluie normale.
Je retourne en vaporetto, le bateau-bus, jusqu’au parking. Pourtant, la ligne de neuf euros et demi me surprend. Il y a quatre ans, c’était sept euros et demi. C’est quand même un prix élevé pour un moyen de transport en commun. Bon d’accord, c’est peut-être la ligne locale la plus spectaculaire sur laquelle j’ai jamais voyagé. Le système reste assez italien. L’horaire est plus une suggestion.
La station que j’avais choisie, le chauffeur et le contrôleur (c’est-à-dire le capitaine et le marin) décident que cela n’existe pas aujourd’hui ; ils ne ralentissent même pas. Sur un bateau, je ne peux pas non plus me plaindre de sortir ici sur le côté de la route. J’ai gagné une promenade de quinze minutes. Peu importe, c’est comme ça que nous aimons les Italiens.